A Huangshan a költők szent hegye. A Tang-kor óta versek, festmények, tusrajzok ezrei örökítették meg meredek szikláinak szélformálta fenyőkkel csipkézett, ködbe vesző kontúrjait.
Wang Weijel régóta szeretnénk együtt felkeresni a Huangshant. Egyelőre azonban még csak az Escorcáig jutottunk.
Mallorcán húszévente egyszer havazik, s ez a hegyek között ért bennünket. Az Escorca szaggatott szikláin, filigrán mediterrán növényzetén megtelepedő finom hó perceken belül kínaivá változtatta a mediterrán hegyláncot. Ha Wang Wei nem megy a Huangshanhoz, a Huangshan jön Wang Weihez.
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
3 megjegyzés:
Ez csodaszép!
Ilyenkor mindig arra gondolok: személyesen is látnom kéne, és persze a magam látásmódján, a lehető legjobban megfotózni. Ami (tekintettel az esemény ritkaságára) nem megy úgy, hogy szabadságom alatt odautazom, és voila, ott a látvány. Óriási szerencse is kell hozzá.
De pont a rendkívüliség az egyik tényező, amitől egy kép annyira vonzó. Ha bármikor reprodukálható lenne, akkor se a látvány nem nyűgözne le, se a róla készült fotó nem lenne értékes.
Kicsit továbbgondolva, egy fotó egyedisége alapvetően kétféleképp nyilvánulhat meg: a témájában (ritkán előforduló dolog vagy a helyszín nem szokványos), vagy pedig a bemutatás módja, a különleges látásmód révén. Az előbbihez idő és/vagy pénz, szerencse, esetleg jó információforrás kell. Az utóbbit pedig, ugye, úgy hívják: tehetség...
Bocs, hogy ilyen messze kalandoztam a fenti képektől. Azt akartam jelezni: bármennyire is szeretnék ilyen tájról képeket készíteni, az mégsem volna jó, ha odautazva bárki könnyen ugyanezt megörökíthetné. Kell mellette az az érzés, hogy valami különlegesben volt részem, "kiváltságos voltam" (= a téma egyedisége), de az is, hogy meg kellett küzdenem érte: meg kellett találnom azt a látószöget, beállítást, technikát, amely kihozta a témából azt, amit szerettem volna, amitől a kép csak az enyém lett.
Ez igaz. De az én tapasztalatom az, hogy egyfelől az ember nagyon könnyen találhat nem szokványos helyszíneket – nemcsak a Krímbe vagy Mallorcára utazva, hanem akár csak a Zempléni-hegységben túrázva vagy a város hátsó udvarait fotózva –, és hogy ha eléggé belemélyed, akkor előbb-utóbb mindenütt éri valami szerencse: különleges megvilágítás, az Eski-Kermenre váratlanul rátelepedő köd (miközben egész héten nincs több köd), felbukkanó figurák, szóba elegyedő helyiek (mint a lembergi öregember Truszkowski kapitány házánál), valaki, aki beenged az objektumba és mesél a történetéről, stb.
Szóval hogy az embert fotózás közben egyfolytában eltöltheti a kiváltságosság és a szerencse érzése, mint arról a Wang folyó posztjai is tanúskodnak…
Ehhez persze, mint mondod, kell az a látásmód is, amely felfedezi a kiváltságos látványt és a szerencsés pillanatot. És ezen túl még az is, amit Te csinálsz igazán jól: hogy technikailag is tökéletesíted magad ahhoz, hogy ezt a legjobban megörökítsed.
Igaz, ha az ember nyitott szemmel jár, és szívében-gondolataiban is nyitott, a sors rendszerint megjutalmazza kivételes pillanatokkal. A lembergi történeted jó példa erre.
És egyben arra is, hogy milyen hihetetlenül kitágítja az ember látókörét az internet. Lám most is, egy mallorcai kirándulás beharangozójától a "szent hegyre", onnan Lembergbe, majd Gázába, végül VII Edward Angliájába jutottam, pedig ki se mozdultam a lakásból. És bármennyire szeretném is, de még ha végtelen sok időm lenne, sem járhatnám be (virtuálisan persze) mindazokat a helyeket, amelyeket a Wang folyó posztjai oly színesen leírnak vagy hivatkoznak. Köszönet érte!
Megjegyzés küldése