Világvége utánra

A Kickelhahn-hegy Ilmenau mellett, innen

Milyen könyvet vinnél magaddal a lakatlan szigetre? Az embernek, hacsak nem egészen rendkívül gyakorlatias – „A Természetjárók és Túlélők Enciklopédiáját” –, valamelyik Nagy Könyv ugrik be elsőként. A Bibliát. Az Odüsszeiát. Lao-cét. Tolsztojt. Hafezt. József Attilát. Esterházyt/Márait/Wass Albertet (nem kívánt törlendő). Amit talán nem olvas minden nap, de mérce és emlékeztető lenne számára az elvesztett civilizációra.

Hogy melyik ez a Nagy Könyv, azt egyéne válogatja. A kortárs irodalomban azonban gyakran bukkan fel egy jelölt. Nem is könyv, hanem csak egy vers. Goethe verse, a Vándor éji dala.

Daniel Kehlmannál A világ fölmérésében (2006) a német klasszicizmust képviselő Alexander von Humboldt hatol be az Amazonason fölfelé hajózva egy olyan világba, amelyről nem tudni, vajon az emberiségnek a civilizáció előtti vagy már utáni állapotát jelzi-e, de mindenképpen teljes mértékben nélkülözi azt. Négy evezőse, Carlos, Gabriel, Mario és Julio – akik minden bizonnyal Kehlmann négy bálványát, a dél-amerikai mágikus realizmus négy nagy íróját jelképezik – éjjel-nappal az európai logika minden szabályának ellentmondó, homályos, véres, varázslatos történetekkel traktálják egymást. Amikor aztán Humboldtot is szóra bírják, ő a Vándor éji dalát mondja el prózai fordításban. A fordítás esetlensége jól érzékelteti a két világ inkompatibilitását: hogy milyen kevés adható át a winckelmanni „nemes egyszerűségből és csöndes nagyságból”, de azt is, hogy a szöveg még ebben a formában is megőriz valamit egy másik, tágasabb és emelkedettebb világra utaló emblematikusságából.

Mario megkérte Humboldtot, egyszer már ő is meséljen valamit.
Történeteket nem tud, mondta Humboldt és megigazította a kalapját, amelyet a majom megfordított. És nem is kedveli a mesélést. De el tudja mondani a legszebb német verset, szabad spanyol fordításban. A hegycsúcsok fölött csend van, a fák közt nem érezni a szelet, a madarak is csendesek, és nemsokára meghalsz, ne félj.
Mindenki ránézett.
Kész, mondta Humboldt.
Hogyan, kérdezte Bonpland.
Humboldt a szextáns után nyúlt.
Már megbocsát, mondta Julio. Az nem lehet, hogy ez volna minden.
No persze nem véres, háborús, átváltozós történet, mondta ingerülten Humboldt. Nincs benne varázslat, senki sem változik növénnyé, senki sem tud repülni és nem falja fel a másikat.

Tatjana Tolsztaja Kssz című anti-utópiája (1986) az atomháború után kőkorszaki körülmények között tengődő emberiséget, valójában pedig a morálisan és kulturálisan lepusztult szovjet társadalmat mutatja be. Ebben a világban nincsenek könyvek, s csak annyi írott szöveg létezik, amennyit Fjodor Kuzmics, a falu zsarnoka időről időre saját műveként átad írnokainak lemásolásra és a pórnép között való kiosztásra:

És azt másolja le Benedikt, amit Fjodor Kuzmics írt, áldassék a neve: meséket vagy intelmeket, meg aztán verseket is. És olyan gyönyörűségesek Fjodor Kuzmics versei, áldassék a neve, hogy olykor Benediktnek remegés áll a kezébe, a szeme elhomályosodik, és mintha egyszeriben az egész teste elgyengülne és úszna valahova, vagy mintha gombóc nőne a torkában, hogy nyelni se tud… A minap például ezt tisztázta le Benedikt:

Immár minden bércet csend ül. Halk lomb, alig érzed, lendül: sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka, te is nemsokára nyugszol, ne félj.

Pillantás a Kickelhahn-hegyről. Goethe rajza, 1776. Az archív képek a Goethezeitportalról.

Vajon mi teszi ezt a verset ennyire alkalmassá rá, hogy az európai magaskultúra Denkmalja legyen egy civilizációtól megfosztott világban?

Biztosan nagy szerepe van ebben a vers letisztult egyszerűségének, amelyet rafináltan ellenpontoznak a ritmus- és rímképlet finom aszimmetriái. Mintha az európai költészet végsőkig kifinomult virága volna. Nem véletlen, hogy mindenki megpróbálkozik lefordítani (itt, itt és itt is), s hogy ennek ellenére mégsem sikerült senkinek olyan fordítást alkotnia, amelyet tökéletesnek tartanánk.

De biztosan része van ebben a Bildungnak is, annak, ahogyan tanulmányaink során először találkozunk ezzel a verssel mint kultúránk jelképével. Emlékszem rá, hogy a nyolcvanas évek elején, a Tolsztajáéhoz nagyon hasonló szellemi közegben hogyan tanította meg régivágású irodalomtanárunk és hogyan skandáltuk együtt ezt a verset németül, az egykori polgári kultúra nyelvén és e kultúra hagyatékaként, miközben az osztályból talán ha ketten értettek valamit ezen a nyelven.

Über allen Gipfeln Ist Ruh, In allen Wipfeln Spürest du Kaum einen Hauch; Die Vögelein schweigen im Walde. Warte nur, balde Ruhest du auch.

Hogy ez a vers már Goethe korában ilyen jelentőségre tett szert, s azóta így él tovább az európai hagyományban, az nem kis mértékben magának Goethének köszönhető, aki ugyanilyen nagy jelentőséget tulajdonított saját versének.

Ha az imént azt mondtuk, hogy a romantikus költő számára csak a „vízre írt vers” az igazán örökkévaló, úgy ez a vers ennek minden kritériumát teljesíti. Még címe sincs: az első Goethe-kiadásokban a négy évvel korábban írt weimari Vándor éji dalát követi Ein Gleiches („Ugyanaz”) címmel. S ha nem is vízre, de korhadó deszkára írták, a Thüringiai-erdő egy vadászkunyhójának falára, az Ilmenau fölötti Kickelhahn-tetőn, amelyet Goethe majdnem harmincszor keresett fel élete során. S hogy a metafora teljes legyen, Goethe kézírását a 19. század végén valaki kifűrészelte a falból. Azóta nyoma veszett.

A kickelhahni vadászkunyhó belseje ma

Goethe az 1780. szeptember 6-ról 7-re virradó éjjel írta fel ezt a verset a kunyhóban, s 1813-ban még egyszer megújította a feliratot. 1831-ben, nem sokkal halála előtt újból eljött ide, csak azért, hogy még egyszer megtekintse. Kísérője, Johann Christian Mahr erdőfelügyelő így írta le a látogatást hamarosan kiadott naplójában:

Beim Eintritt in das obere Zimmer sagte er: “Ich habe in früherer Zeit in dieser Stube mit meinem Bedienten im Sommer acht Tage gewohnt und damals einen kleinen Vers hier an die Wand geschrieben. Wohl möchte ich diesen Vers nochmals sehen und wenn der Tag darunter bemerkt ist, an welchem es geschehen, so haben Sie die Güte mir solchen aufzuzeichnen.” Sogleich führte ich ihn an das südliche Fenster der Stube, an welchem links mit Bleistift geschrieben steht:

A kickelhahni vadászkunyhó

Ueber allen Gipfeln ist Ruh,
In allen Wipfeln spürest du
Kaum einen Hauch.
Es schweigen die Vöglein im Walde;
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

D. 7. September 1783. Goethe.

Goethe überlas diese wenigen Verse und Thränen flossen über seine Wangen. Ganz langsam zog er sein schneeweißes Taschentuch aus seinem dunkelbraunen Tuchrock, trocknete sich die Thränen und sprach in sanftem, wehmüthigem Ton: “Ja warte nur balde ruhest du auch!”, schwieg eine halbe Minute, sah nochmals durch das Fenster in den düstern Fichtenwald, und wendete sich darauf zu mir, mit den Worten: “Nun wollen wir wieder gehen.”

A felső helyiségbe belépve azt mondta: „Régebben egy nyáron nyolc napot töltöttem itt szolgámmal, s akkor egy kis verset írtam ide a falra. Szeretném még egyszer látni ezt a verset, s ha a nap is alá van írva, amelyen keletkezett, legyen oly jó és írja fel azt nekem.” Ekkor a helyiség déli ablakához vezettem, ahol balra ez volt ceruzával felírva:

Ueber allen Gipfeln ist Ruh,
In allen Wipfeln spürest du
Kaum einen Hauch.
Es schweigen die Vöglein im Walde;
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

D. 7. September 1783. Goethe.

Goethe elolvasta e néhány sort, s könnyek folytak végig arcán. Igen lassan előhúzott egy hófehér zsebkendőt sötétbarna vászonkabátjának zsebéből, felszárította könnyeit, s gyengéd, bánatos hangon így szólt: „Bizony, várj csak, hamarosan nyugszol te is!” Fél percet hallgatott, kitekintett az ablakon át a sötét fenyvesbe, majd e szavakkal fordult hozzám: „Most már mehetünk.”

Tökéletesen kidolgozott jelenet: csodálkoznék, ha nem vitték volna még filmre. „Mahrnak ettől a leírásától kezdve kötik össze ezt a verset a Kickelhahnon ülő öregember képével, aki melankolikusan, a halál előérzetével merül el a beesteledő természet szemlélésében”, írja Wulf Segelbrecht a vers recepciótörténetéről szóló monográfiájában. *

Goethe mint öregember a Kickelhahnon, alatta mindkét Vándor éji dala szövege. Thüringerwaldverlag Rich. Zieschank, Rudolstadt

Goethe-vadászház és kilátótorony. Verlag v. W. Zinke, Friedrichroda, 1906

Caspar David Friedrich, Vándor a ködtenger fölött, 1818 k.

Paul Hey, Volksliederkarten: „Über allen Gipfeln ist Ruh”

A versnek mint az európai kultúra ikonjának hagyománya azonban nemcsak Goethéig, hanem jóval messzebbre nyúlik vissza.

Alkman görög költő Anatóliából jött Spártába a Kr. e. 7. században, a görög kultúra archaikus korának idején. Itt a vallásos leányegyesületek, a partheniák számára írt kórusdalokat. Az egyik ilyen dalból maradt ránk ez a töredék (saját nyersfordításomban):

Εὕδουσι δʹ ὀρέων κορυφαί τε καὶ φάραγγες πρώονές τε καὶ χαράδραι φῦλά τʹ ἑρπέτʹ ὅσα τρέφει μέλαινα γαῖα θῆρές τʹ ὀρεσκῴοι καὶ γένος μελισσᾶν καὶ κνώδαλʹ ἐν βένθεσσι πορφυρέας ἁλός· εὕδουσι δʹ οἰωνῶν φῦλα τανυπτερύγων.

Nyugszanak már a hegycsúcsok, a völgyek a szirtek és a szurdokok s mind a fekete föld táplálta fajok, az erdők vadjai s a méhek nemzetsége és a bíbor tengerben élő lények, elnyugszik már a szárnyas madárnép.

Alkman töredékeit 1773-ban adták ki önálló kötetben, nagy visszhangot keltve a klasszika-filológiában. Hét évvel később írta Goethe a Vándor éji dalát. A vers egyértelműen tanúskodik Alkman himnuszának ismeretéről. Mintegy medaillonként foglalja össze az első megénekelt európai napnyugta leírását, megörökölve és áthagyományozva szakralitását és egyetemességét az európai kultúra napjának végső lenyugvásáig és azon is túl.


Goethe – Schubert: Wandrers Nachtlied – Vándor éji dala D.768 (1823). Barbara Hendricks, szoprán; Radu Lupu, zongora (1986). A dal több változatban is fenn van a YouTube-on, de én ezt szeretem a legjobban Radu Lupu finom játéka miatt.

Pillantás a Kickelhahnról