Camí des Correu

Gyurinak

A Camí des Correu, a sok évszázados Posta Útja Mallorca nyugati hegyláncán, a Tramuntana Sierrán halad végig, s a hegység belsejének elzárt völgyében fekvő Esporlest köti össze a tengerpart elzárt öblében fekvő Banyalbufarral.


Hogy ezek a mallorcai falvak mennyire világtól elzártak és magányosak tudnak lenni, azt érzékletesen írja le Llorenç Villalonga bizarr Mallorcai udvarház-a. A 9. századi arab hódítók által alapított Banyalbufar elfordult a tengertől, paraszttá lett, és hajózás helyett a hegyoldalakra ragasztott teraszait műveli. A 13. századi katalán hódítók által alapított Esporlesből hegyi patak fut le Palma felé, ám a falusiak nemigen járnak le a nyomán oda, ahonnét őseik jöttek. De talán mert ekkora magányt már ők sem tudtak elviselni, a világnak ez a két vége legalább egymást összekötötte egy hegyi úttal, amelyet a 20. századig, míg a pirossal jelölt aszfaltút a völgyben meg nem épült, naponta megjárt oda és vissza egy küldönc a postával. A zöld útvonal az.


Esporlesből a meredek ösvény hamarosan Sa Granjához – „a Majorhoz” – ér. Az arab birtok a katalán hódítás – 1229 – után ciszterci kolostor, majd nemesi udvarház lett és maradt is mindmáig. Arab eredetét azonban világosan jelzi az a legfőbb látványosság, amellyel az arab építészet itt Mallorcán és másutt is hivalkodik, amikor csak teheti: a víz. Az udvarház előtt tíz méter magas sugárban tör fel a hegyekből lehozott forrásvíz. Akárcsak Iszfahánban, ahol a folyó közepéről lövell fel egy hasonló magas vízsugár, eldicsekedve a város legfőbb kincsével, amely néhány kilométer múlva elvész a sivatagban.


A Major még ma is működik. Egy részét a látogatók előtt is megnyitották, amiről érdemes itt megnézni egy rövid filmet. A szigeten ugyan hemzsegnek a vadkecskék, de ezek itt éppen a majorsághoz tartoznak.


Az út meredeken emelkedik: tíz kilométeren négyszáz méteres szintkülönbség, fel majd le. Két és fél óra, kényelmesen három. Csak aztán majd vissza is kell jönni, mert Banyalbufarból kiszámíthatatlan a busz. És az út pont onnét, a tenger felől indul a legmeredekebben, s jó darabon árnyék sincsen, míg a teraszok után az erdőt el nem éri az ember.


Az ántivilág dichotómiájához tartozott, hogy míg idehaza és a szomszéd országokban rengeteget túráztunk, Nyugaton ilyesmi fel sem merült. A háromévenként kint tölthető két hetet és költhető száz márkát nagyvárosokra, múzeumokra, könyvekre tartogatta az ember. Noha azóta sokszor túráztam Nyugaton, mégis mindmáig fönséges luxusnak érzem azt, ami Keleten természetes, mint a víz.


Az utat felhagyott mészégető kemencék szegélyezik. A mallorcai mészégetésről rövid katalán nyelvű összefoglalót lehet találni itt. Még ennek az egykori kemencének a képe is benne van.



Időnként ilyen szárazon rakott – mallorcai specialitás – falak nehezítik az utat, a kóborló marhák visszatartására. A postásnak azért odateszik a létrát.


A Son Sanutges-csúcs felé közeledve lassan kinyílik a horizont. Azt a magányos sziklát a tengerben a citromfácska is látja.




Ahogy az út ereszkedni kezd, megpillantjuk az első banyalbufari teraszokat. Ezeket és az őket behálózó vízgyűjtő medencék és csatornák rendszerét még az arabok építették ki sok évszázados munkával. Nagy részüket ma is használják.



Olajfaligetek között ereszkedünk le az ötszáz lakosú városba.