Bakhtiari sátrak

Régóta szeretnék már írni az Iszfahán fölött, a Chahar Mahal hegyvidékén élő bakhtiari nomádokról, akik még ma is úgy vonulnak milliós tömegben nyári szállásukról a télire, a völgyekből a hegyi legelőkre, lélegzetelállító utakon át, hegyi folyókat nyájukkal együtt átúszva, mint ahogy az első iráni néprajzi film, a Grass (1925) bemutatja, s akik tavasszal színes ponyvás szekerekkel ereszkednek le Iszfahánba, hogy letegyék a bazárban a télen készített szőtteseiket. Kezdetnek álljon itt most csak az a fotósorozat, amelyet Alieh Sâdatpur – az öreg bicikliket megörökítő iszfaháni fotográfusnő – készített róluk, s amelyet Bahman Alaeddin azaz Masoud Bakhtyari bakhtiari népzenész blogján találtam. A kísérőzenét is az ő lemezéről vettem.


Masoud Bakhtyari (Bahman Alaeddin): Tey tum rah تی توم ره /Râh-e bârik راه باریک (Sikátor) (4'13"). A Bahang بهنگ /Arus عروس (Menyasszony) (2007) lemezről.

Filomena Moretti

Filomena Moretti 1973-ban született Szardínia szigetén. A sassari konzervatóriumban kitüntetéssel végzett. 1993 óta rendszeresen koncertezik (és nyer díjakat) Olaszországban és Franciaországban. Számtalan klasszikus szerzőt írt át gitárra. Az alábbi négy a nagy kedvecem.

Agustín Barríos: Una limosna por el amor de Dios (Alamizsna Isten szerelméért)



Francisco Tárrega: Recuerdos de la Alhambra (Alhambrai emlékek)



Isaac Albéniz: Asturias



Agustín Barrios: La catedral

Áttűnés: Ezt hozta nekünk a Párt

Charles C. Ebbets: Ebéd az épülő Radio Corporation of America Building tetején, New York, 1932 k.

Ismeretlen fotós: Ebéd az épülő Osztankino tévétorony tetején, Moszkva, 1966 k.

Szellemképek

Henri Robin és a kísértet. Eugène Thièbault felvétele, 1863. Figyeljük meg az épp lejárt homokórát az asztalon!

Láttuk már, hogy a szerepeit kereső fotográfia a 19. század második felétől megteremtette és bevett műfajjá tette a halottak, mindenekelőtt a halott gyermekek megörökítését. A technikai lehetőségek korlátlanságától megrészegült kor azonban nem állt meg itt, hanem a halottak szellemének megörökítésével is megpróbálkozott. A kísérleti pszichológia naiv előfutárai, amelyek a szellemet valamilyen finom anyagi formának – ektoplazmának – tételezték fel, abban reménykedtek, hogy a fényképezőgépnek az emberi szemnél többet látó és objektívabb lencséje szerencsés körülmények között képes lesz majd megragadni a köztünk járó elhunytak körvonalait. S ahol a kereslet, ott a kínálat.

Moses Dow könyvkiadó portréja elhunyt asszisztense, Mabel Warren szellemével. William Mumler felvétele, 1871 k.

A szellemfotográfia megteremtése a bostoni William Mumler nevéhez fűződik, aki 1861-ben fedezte fel egy általa készített fotón egy nem sokkal korábban elhunyt unokatestvére körvonalait. Ettől fogva sorra készítette az olyan portrékat, amelyek ábrázoltjai mellett szellemfigurák is megjelennek. Machinációja akkor lepleződött le, amikor a nézők több szellemfigurában is élő bostoni lakosokat ismertek fel, akiknek képét Mumler előzetesen exponálta az üvegnegatívra. A módszer azonban ekkorra már elterjedt, és több fényképész is nagy sikereket ért el vele a piac legígéretesebb szegmensében, a spiritiszta körökben.

Mary Todd Lincoln elhunyt férje, Abraham Lincoln elnök szellemével. William Mumler felvétele, 1870-75 k.

Az öt nappal korábban elhunyt Lord Combermere szelleme a cheshire-i Combermere Abbey könyvtárszobájában. Sybell Corbett felvétele, 1891

Első világháborús repülőszázad csoportképe, egyikük feje mögött a két nappal korábban elhunyt Freddy Jackson szellemével, 1919

A legnagyobb hírnévre William Hope (1863-1933) tett szert, aki korábban ácsként dolgozott, de 1905-ben elkészítette első olyan fotográfiáját, amelyen barátja mögött egy szellem alakja tűnt fel. Ettől kezdve a spiritiszta körök megbecsült vendége lett, annyira, hogy nem is tudta kielégíteni megrendeléseiket, s ezért öt, általa betanított másik fotográfussal együtt szellemfotós céhet is alapított Crewe Circle néven. A céh különösen a világháborútól kezdve virágzott fel, amikor mindenki szerette volna legalább homályos szellem formájában viszontlátni a fronton elesett szeretteit. Hope munkásságát a legnagyobb nevek támogatták, Thomas Colley anglikán érsektől Sir Conan Doyle-ig. Noha 1922-ben könyvben leplezték le trükkjeit, népszerűsége nem csökkent, s 1933-ban bekövetkezett haláláig keresett fotós maradt. Fotóalbumát egy lancashire-i antikváriusnál találta meg a National Media Museum egyik kurátora. A képeket a múzeum nemrég tette közzé honlapján.

Tamten Lwów

– „Az a Lwów”: a kifejezés valami térben és időben távolira, elmúltra, már csak az emlékezetben élőre utal. Ez a címe annak a nagy nyolckötetes monográfiának, amelyet az építész Witold Szolginia, a leglwówibb városrész, Łyczaków szülötte és az 1945-ös kitelepítésig a Łyczakówski utca 137 alatti Vas Oroszlán ház lakója állított össze és adott ki a lwówi építészet és urbanisztika történetének szentelt élete végén, 1992 és 1997 között.

„Witold Szolginia, primus inter pares a lwówi száműzöttek között, Lwów enciklopédistája volt. Ahogy Jerzy Janicki, egyik legszorosabb munkatársa mondta: „Abszolút rebe. Lwówi kérdésekben pápai módon csalhatatlan. Arbiter leopoliensis a Łyczaków és Zamarstinow közötti területet érintő bármilyen vitában. Ős-lwówi és ős-łyczakówi.” Hatalmas tudással rendelkezett Lwówról, amelyet mindenkivel megosztott, akár a kenyeret; szívesen válaszolt a várossal kapcsolatos számtalan telefonhívásra és fáradhatatlan levelezésben állt a Lengyelország- és világszerte szétszóródott lwówiakkal. Lwówi és lwówista; „a Város és a Temető őre”, mint Zbigniew Herbert nevezte őt találóan egyik verseskötetének ajánlásában.” (Andrzej W. Kaczorowski)

A monográfiát, amelyet eredetileg a Sudety kiadó jelentetett meg Wrocławban – ahová Lwów átköltözött –, már rég elkapkodták. Csak tavaly indította el újabb kiadását a krakkói Wysoky Zamek kiadó – amely már nevében is a lwówi Felsővárra utal – vállalkozó szellemű vezetője, Jacek Tokarski. Az első kötet, amely „A város arca” alcímmel Lwów szerkezetét tekinti át, tavaly nyáron jelent meg, épp időben ahhoz, hogy jó hasznát vegyük augusztusi galíciai túránkon. A második kötet, amely a város tereit, utcáit és negyedeit mutatja be egyenként, ezekben a napokban érkezett meg, szintén jó időben ahhoz, hogy részletesen felkészülhessek belőle tavaszra, első lwówi idegenvezetésemre.

Álljon itt belőle egy részlet magyarra fordítva, a zsidó negyed leírásának bevezetője. Ez a fejezet különösen nagy segítség volt ahhoz a cikksorozathoz, amelyet a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület kérésére írtam a zsidó Lemberikről, s amelynek egyes darabjait hamarosan a Wang folyón is közzéteszem.


„Lwównak egy olyan zugát keressük fel most, amely, úgy hiszem, a város legtöbb lakója számára teljesen ismeretlen volt, vagy csak felületesen ismerték. A városnak ez a része, amelyet egyesek titokzatosnak, mások kifejezetten egzotikusnak találtak, a zsidó negyed volt a régi Lwów északi részén, amely évszázadok során nőtt ki az egyik lwówi gettóból, a külvárosiból. Csak magyarázatképpen: Lwównak évszázadokon át két zsidó gettója volt: a városi, a falakon belül, s a külvárosi, az északi Krakkó városnegyedben. Az idők során az utóbbi egyre népesebbé és kiterjedtebbé vált, s ez lett a zsidók által legsűrűbben lakott lwówi városrész. Erről bárki meggyőződhetett anélkül is, hogy személyesen felkereste volna az északi külvárost: elég volt egy pillantást vetni Lwów térképére, s végigfutnia az itteni utcák és terek nevein. Íme néhány közülük, amelyek jól tükrözik a negyed jellegét és lakóinak mindennapjait: Ószövetség, Régi Sajtkészítők, Zsinagóga, Makkabeus, Hagyma, Hal, Liba, Sárkány, Meisel, Bernstein, Sternschuss, Beiser, Kohn, Berek Joselewicz, Schleidher és Rappaport utca, Órás és Gabona tér…


Ezt a negyedet ritkán kereste fel bárki is, hacsak nem volt rá valamilyen személyes vagy üzleti oka. Nekem soha nem volt különösebb dolgom arrafelé, s ahogy emlékszem rá, csak néhányszor fordultam meg ott boldogult fiatalkoromban, inkább csak puszta kíváncsiságból, hogy átérezzem e számomra oly titokzatos negyed légkörét.


Igyekszem felidézni a halványuló emlékeket. Emlékszem rá, hogy egyszer a negyeden végigfutó Peltewna utcán haladva hirtelen mintha egy pillanatra megéreztem volna ennek az egész zsidók által lakott városrésznek a szintézisét. Orromat, amely mindig érzékeny volt a különféle illatokra, megcsapta a párolt hagyma és a nyitott utcai kanális szaga, tekintetem átfogta az utcák és utcácskák szövevényes hálóját a sürgő-forgó tömeggel, vagy még inkább az ügyeikkel elfoglalt fekete figurák sokaságával, s fülemben hallottam azt a sajátos, monoton zúgást, mint a méhkasét, amely annyira különbözött a város többi, akár közvetlenül szomszédos utcájának zajától. És az a különös érzésem támadt, hogy ezek az emberek, akiket látok, talán soha nem pihennek meg saját házuk tetői alatt, sem éjjel, sem nappal, hanem minden dolgukat itt intézik, a sáros utcákon és a girbegurba járdán. Mindenütt nagy sokaság tolongott, még a tágra nyitott kapukban, sötét kapualjakban és napfényes belső udvarokban is, a boltok, raktárak, istállók, vegyeskereskedések és műhelyek áttekinthetetlen szövevényében.


Kicsi gyerek korom óta különösen érzékeny voltam a színekre, amelyek körülvettek engem, s ez az érzés különösen felerősödött itt, a Krakkó külvárosban, a zsibongó sokaság között. A szűk utcákat, átjárókat, sikátorokat, kapualjakat és udvarokat betöltő, fel-alá kavargó, egymással hevesen gesztikulálva tárgyaló tömeg, ha nem is egyöntetűen feketének, de mindenképpen egyaránt sötétnek tűnt számomra. Csak nagy ritkán villant fel ebből a sötétségből egy-egy színes női ruha, ing vagy kendő. Ezzel szemben a sötét, piszkos, lepusztult épületek belső udvarai és átjárói különösen színesek voltak. Minél mélyebbre hatolt bennük az ember, kontrasztjaik annál intenzívebbé váltak, s rabul ejtették szememet fényes és egymástól tökéletesen elütő árnyalataikkal. S a színek, amelyek hiányoztak az emberek ruháiról, boldogan tündököltek itt az időjárástól függetlenül mindig nyitott ablakok előtt, a gangokon és minden emeleten kiteregetett ágyneműkön, a párnák céklavörösén, amely szinte szó szerint beleharapott az asztalterítők és a szégyentelenül közszemlére tett fehérneműk legváratlanabb színeibe.


Az egész zsidó negyed szenvedélyesen, szinte vadul kereskedett az összes utcán és minden ház udvarán. Csak olykor-olykor szakították félbe, hogy új erőt merítsenek a házak pincéjében működő kis kifőzdékben, ahonnét hagymával és fokhagymával gazdagon fűszerezett ételek szaga áradt, valami keleties egzotikummal járva át a negyed levegőjét.


Ez a kép elevenedett fel nemrégen emlékezetemben, bár az „eleven” szó talán nem illik ide, hiszen mindez ötven éve halott: elpusztult, nem létezik többé. De az elhanyagoltság és a lepusztultság már akkoriban, a harmincas évek végén is valamiképpen irreálissá tette ezeket az utcákat, sikátorokat és szegényes házakat. Elég hát, ha csupán annyit mondok, milyen élesen és pontosan tudtam azonosítani minden részletet most, amikor lwówi fotógyűjteményemet sikerült az egykori zsidó negyed néhány éppen ekkor, a harmincas évek végén készült képével gyarapítanom. Ezeken a kiváló lwówi fotográfus, Mieczyslaw Watorski mérnök által készített fotókon sok mindent viszontláttam az imént elmondottakból. Íme a zsidó negyed szövevényes topográfiája, a szűk, sötét, kanyargós utcák, hepehupás járdáikkal, a házak lepusztult homlokzatai málló vakolatukkal és vakon ásító ablakaikkal. Az utcákat feketébe öltözött figurák róják egyedül vagy csoportosan. A házfalak tövében itt is, ott is ül valaki, rongyos ruhában, szomorú, tragikus tartásban megkövülten, reménytelenül várva vevőre ezen a vidéken… Másutt két reménykedő figura árul egy egész halom öreg, tönkrenyűtt cipőt, amelyet még a zsidó házalók is megvetően csak „toprongynak” neveztek.


Megint más képek mintha riportfotók lennének: az utcára nyíló suszterműhely, odabenn a kaptafája fölé görnyedő zsidó polatajko, ahogy Lwówban mondták, gyerekinassal, amint egy viseltes cipőbe, talán épp a szomszéd ház előtt vásárolt „toprongyba” igyekszik új életet lehelni… De milyen érdekes: mind az utcai cipőárus, mind a suszterműhely mellett álló szakállas öreg zsidó egy-egy vaskos könyvet olvas elmélyülten. Mi lehet az? Héber nyelvű vallásos, jiddis világi, talán lengyel könyv – ki tudja? A következő képen, ahogy gyanítottam is, ezeknek az olvasmányoknak a forrását látjuk, az utcai könyvárus használt könyvekkel megrakott asztalát. S az asztal fölé hajolva egy másik, tiszteletre méltó kinézetű, ősz szakállú zsidó böngész a könyvek között.


Ilyen volt a lwówi zsidó negyed: nemcsak zsúfolt, lármás és kereskedő szellemű, hanem végtelenül lepusztult és szegény, s amellett intellektuális – mindössze fél évszázaddal ezelőtt, amikor néhanapján végigmentem rajta. Köszönet Watorski mérnök mesteri fotóinak, hogy megőrizték és most újra felelevenítették számomra ezt a rég eltűnt helyet és embereket.”

Római és kínai virágok

Az első könyv, amelyet a 2012-es évben ajándékba kaptunk, Víctor Infantes fáradhatatlan officinájából érkezett. Jól ismervén a kuriózumok iránti gyengeségünket, a 16. század mélyéről kihalászott egész kis csodaládikóval ajándékozott meg minket, amelyet ezúton is hálásan köszönünk.

Juan Agüero de Trasmiera, Probadas flores romanas de famosos y doctos varones,
compuestas para salud y reparo de los cuerpos humanos, y gentilezas de
hombres de palacio y de crianza (Kipróbált római virágok jeles és
tanult férfiak által az egészség és az emberi test felüdülésére
és az udvari és nemes emberek tetszésére
összeállítva (1512 k.)

A könyvecske olyan receptek gyűjteménye az egészség megóvása, a test és a lélek bajainak eltávoztatása, a szépség ápolása és a konyha felvirágoztatása érdekében, amelyek azóta szerencsére már mind feledésbe mentek. Ez a kis mindenes a maga idején széles körben elterjedt és rendkívül népszerű volt egészen a 16. század közepéig, amikor is az inkvizíció a tiltott könyvek jegyzékére tette, hogy most Víctor Infantes bevezetőjével és jegyzeteivel ellátva új életre támadjon (Madrid: Turpin Editores 2012).

Szerzőjéről, Juan Agüero de Trasmieráról Víctor megemlíti, hogy már a század elején nagy hírnévre tett szert mindenekelőtt Salamancában, Triunfo Raimundino című hosszú költeményével, amelyben városának nemesi családjait magasztalja. Kiadott egy röplapot Coplas del perro de Alba (Rigmus az albai kutyáról) címmel, sajtó alá rendezte az egyik első és legnagyobb  hatású lovagregény, a Palmerín de Oliva (1511) kiadását, valamint folytatását, a Primaleón y Polendost (1512), továbbá Martín Fernández de Figueroa Conquista de las Indias de Persia y Arabia (Az Indiák, Perzsia és Arábia meghódítása, 1512) című munkáját. S ugyanezekben az években állította össze, részben a szájhagyomány, részben a középkor óta közkézen forgó, s a megfigyeléseket a babonával, a szemfényvesztéssel és a természeti tüneményekkel vegyítő traktátusok alapján ezt a művecskét, a receptek, tréfák, trükkök és hasznos tudnivalók breviáriumát, amelyben a kuriózumok és a szórakoztatás az egészségügyi tanácsokkal, s a gyakorlatias receptek a csodával vegyülnek. És mindez épp csak hogy tíz lapon.

Egyetlen dolog marad homályban Víctor aprólékos munkája után: az az olasz forrás, amelyből Agüero saját állítása szerint a könyvecskét fordította, s amelynek létezését a szöveg számos utalása szinte kétségtelenné teszi. Amíg azonban e feltételezett Fiori romani vagy hasonló című könyvecske napvilágra nem kerül, nyitva áll előttünk egy további értelmezési lehetőség is, amely nagy felfedezés ígéretével kecsegtet minket.

A nevelőnő intelmei a palotahölgyekhez. Gu Kaizhi illusztrációja Zhang Hua egy szatírájához

Nyilvánvaló, hogy a 16. századi Flores romanas forrása nem lehet más, csakis Zhang Hua (Kr.u. 232-300) Beszámoló a világ dolgairól című munkája, amelynek kéziratát minden bizonnyal Zheng He flottája hozta el 1421-ben Mallorcára. Ennek bizonyítékaként elég egyetlen pillantást vetnünk Agüero alábbi receptjére: mi más lenne ez, mint a megfelelő ősi kínai recept hozzáidomítása a nyugati mentalitáshoz?

Juan Agüero de Trasmiera:

Hogy a petrezselyem egy óra alatt kihajtson. Azt mondják, hogy ha egy rézedénybe avagy üstbe jól megtrágyázott földet teszel, s ebbe veted a petrezselyem magját, majd fölül meglocsolod pálinkával, alája pedig égő parazsat teszel, s lefödöd: úgy igen hamar kihajt ebből a földből a négy elem segítségével, amelyek mindegyikét működésbe hoztuk e célból.

Zhang Hua:

4.49. Hogy a mályva estétől reggelig kihajtson, végy előző évi mályvamagot, melegítsd lassú tűz fölött, mig ki nem nyílik; vesd el bőven olyan földbe, amelyet egész éven át trágyáztál, s taposd beléje jól: amit reggel ültettél, kihajt estére.

Másfelől a receptek nagy része mindkét könyvben egyaránt a csodák birodalmába tartozik, egyazon retorikával előadva, amely a meggyőzés céljából szükségét látja ilyenkor az olyanfajta formulák ismételgetésének, mint hogy „…és ez kipróbált és bevált dolog”. Mint ez a két párhuzamos részlet:

[1] Valóban igen hatékony recept pestis ellen. Először is végy egy edényt, s a mondott edénybe tedd egyharmadáig a mondott szert, más harmadáig töltsd fel pálinkával, harmadik harmada pedig szűz gyermeklány vizelete legyen. S e hármat jól egybedolgozva add a betegnek három napon át éhgyomorra, egy-egy kupával minden egyes reggel. És ezt kipróbálta Velence jeles városában az Úr 1505. esztendejében Maestre Macía harisnyakötő, aki a Sancta Sophiában lakik, önmagán és feleségén, és igen bevált. Mindazonáltal könyörögjünk az Úrhoz és az Ő dicsőséges Anyjához, Szűz Máriához, hogy kérje az ő szeretett és drága fiát, óvjon meg mindannyiunkat és minden helyen attól a szükségtől, hogy ki kelljen ezt próbálnunk. (Juan Agüero de Trasmiera)

4.58. Ami a gyíkokat avagy kígyókat illeti, neveld őket bármilyen edényben, adj nekik enni cinóbert, hogy testük vörössé váljék, s tégy így mindaddig, amíg súlyuk el nem éri a hét jint. Akkor szabdald fel őket hosszú darabokra, majd helyezd el őket egy nő testén. Ezek egy álló éven át le nem esnek róla, kivéve, ha paráználkodik, s emiatt kapták ezek az állatok a palota bejáratának őrei nevet. A Zhuan könyv szerint „Dong Fangshuo állítja, hogy Wu császár a Wei dinasztiából kipróbálta és megtapasztalta e módszer hatékonyságát”. (Zhang Hua)

Valamint számos további hasonlóság aközött, hogyan készítsünk borostyánt tyúktojásból (Zhang Hua) vagy „hogyan kövítsünk bele egy cédulát avagy papírdarabot egy tojásba” (Agüero); hogyan gyújtsuk meg a száraz zsályát egy jégdarab segítségével, amelyen áthatol a fény (Zhang Hua) és „hogyan tegyük, hogy egy darab papírra avagy a falra festett két fej avagy arc közül az egyik meggyújtsa a gyertyát, míg a másik eloltsa azt” (Agüero)…

Úgy véljük, már az eddigi összevetés is elegendő anyaggal szolgál ahhoz, hogy témahiányban szenvedő doktoranduszok hozzákezdhessenek dolgozatukhoz.

Google Translator, béta verzió, 1940

Sokszor írtunk már háborús szótárakról, de azt hiszem, ennél különlegesebbről még sosem. A 13×18 cm-es Stummer Dolmetsch, azaz Néma Tolmács nevű fordítógépen nincs dátum, de a Fünkchen antikvárium – azóta eladott, de cache-ből még lementett – katalóguscédulája szerint 1940-ben nyomtatták, azaz legalább fél évvel azelőtt, hogy megkezdhette volna üzemszerű működését a keleti fronton.

A két illusztráció forrása Sprachfuehrer kitűnő Военный разговорник и переводчик до 1945 г. (Háborús szótárak és tolmácsok 1945 előtt) blogja, amelyről hamarosan írunk még, s ahol a bemutatott példány meg is vásároható; az adatoké az Übersetzerportal

„Man zeige dem Russen die Übersetzung des Wunsches, Befehls usw., gegebenenfalls zur Ergänzung auch das passende Bild. Auf diese Art kann man nach kurzer Orientierung Hunderte von Wünschen und Befehlen ohne Sprachkenntnisse ausdrücken.”

„Mutassuk meg az orosznak a kívánság, parancs stb. fordítását, valamint esetleges kiegészítésképpen a megfelelő képet. Ilyen módon rövid tájékoztatás után kívánságok és parancsok százait adhatjuk ki nyelvtudás nélkül.”

A „parancsok százai” túlzásnak tűnik, vagy csak a képekkel való kombinációkra értendő. A gép elő- és hátlapján ugyanis egyaránt húsz-húsz Befehle, Fragen, Verhör, Erkundung és Quartier, azaz parancs, kérdés, kihallgatás, információszerzés illetve a beszállásolásra vonatkozó utasítás olvasható. A felhasználó a megfelelő parancs számához tekeri odafent a forgótárcsát, s az orosz számára vörössel keretezett nyílásban megjelenik a parancs megfelelője. A gépezet szépséghibája, hogy az esetleges kiegészítő képre valószínűleg ujjal kellett bökni, de biztos vagyok benne, hogy a precíz teuton lélek huzamosabb felhasználás esetén ennek gépesítését is megoldotta volna.


A gépezet szellemessége lenyűgöző. De vajon milyen használati értéktöbbletet (Gebrauchsmehrwert) jelenthetett az eddig megismert egyszerű német-orosz szószedetekhez képest? Hogy a felhasználónak nem kellett szembesülnie az idegen nyelv tengerével, hanem – a vörössel jól elhatárolt veszélyzóna kivételével – mindkét oldalon saját nyelvi közegében érezhette magát? A tekerés gyermeki örömét, a géphasználat megszokott biztonságát? Hogy mintegy indusztrializálja az idegen kifejezés előállítását? Hogy ezzel nyűgözi le az interakciós partnert, akinek nyelvében még a „hatékonyság” szónak sincs saját megfelelője? Ki tudja, mennyivel előrébb lenne ma a kibernetika, ha még egy darabig eltart ez a háború.

Szétszedtem

A Wang folyó retró, tényfeltáró és kreatív vonulatába jól illik az a „Szétszedtem” projekt – „van amit alig, van amit apróra, mert nekem csavarhúzót adott az Úr Pesten” –, amelynek linkjét Grimpixtől kaptam. Grimpixről most még nem lesz szó, mert azt reméljük, hamarosan ő maga mutatkozik be a Wang folyón, és addig is hűbb képet adnak róla remek írásai, hanem helyette álljon itt csupán egyetlen véletlenszerűen kiválasztott projekt a hatszázkilencven közül, amelyek leleplezik, mi minden működtette évtizedeken át a háttérből a bukott rendszert. A számozott képek szigorú sorrendben, busztrofédon vonalvezetéssel követik egymást, azaz a sorok a falhoz érve az ellenkező irányba fordulnak vissza.


Akinek sikerült, továbbléphet a csirke összeszereléséhez.

Bűvös lámpa

A Wang folyó verseinek kedvelt témái a régmúltból így vagy úgy megmaradt fényképek. Nem csoda, hiszen a képek talán a leghatásosabb közvetítői az információknak.


A fényképek nézegetése azonban alapvetően individuális tevékenység. Egy-két ember körbeadja, albumot lapozgat. Több emberrel, nézőközönséggel egyidejűleg megosztani a látványt a dia, a mozifilm, a projektor alkalmas. Ezekből azonban kevesebb van, s így kisebb az esélyük a megmaradásra, bár a diaképek készítése és bemutatása évszázadokkal megelőzi a fényképezés feltalálását.


A dia őse a laterna magica: egy vetítőeszköz, és hozzá tartozó, üvegre festett képek együttese. Szerencsés véletlen, amikor az üvegképek, vagy a vetítőberendezések, amelyek több mint egy évszázada eltűntek a társasági szalonok termeiből, vagy az iskolai demonstrációk eszköztárából, valahogy előkerülnek.


E bejegyzés tárgya egy épen megőrződött üvegkép-sorozat, amely egy iskolai szertár szemléltető eszköze lehetett a 19. század közepéről, feltehetően a bencések pannonhalmi iskolájából.


A sorozat nem intézhető el egy rövid címmel, mint pl. „Az ókor hét csodája”. A képek a Föld és az élet alakulásának lépéseit demonstrálják. Még érződik rajtuk a Biblia hatása; különösen az első képek hozhatók kapcsolatba a Teremtés könyve első verseivel (egérrel föléjük menve lásd a megfelelő verseket). A továbbiak a természettudományos kutatások eredményein alapulnak, az uralkodó korabeli elméletekhez igazodva.


A képeken világosan tükröződik a kor két uralkodó elmélete: a plutonizmus kontra neptunizmus, illetve a katasztrófaelmélet. A plutonizmus a Föld keletkezésének tűzi (magmás) eredetéből indul ki. Ezzel állt szemben a vízi alapú fejlődés elmélete, a neptunizmus (werneriánusok). Elnevezésével összhangban még a magmás és vulkáni képződményeket is vízből kiülepedettnek vélte, ahol a vulkáni tevékenységet is az elszenesedő lápok lesüllyedésére és meggyulladására vezette vissza.


A képeken ilyenformán felismerhető a földtörténet ókora a karbon pecsétfákkal, és a szárazulatot meghódító állatokkal. Az ezt követő gatyás, kifeszített szárnyú élőlény akár az Archeopteryx is lehetne. A bombákat, hamut és lávát öklendező vulkánnal beköszöntő harmadidőszaki katasztrófa után eljön az emlősök ideje. A fán gubbasztó majomféle pedig már az emberszabásúak megjelenését jelzi.


Az ősmaradványok fejlődési vonalában észlelt ugrásszerű változásokat az Özönvízhez hasonló, globális katasztrófáknak tulajdonították. Az erős lila színek dramaturgiai szerepe a magmás katasztrófákat jelzi. Minden egyes katasztrófa a korábbi élőlények elpusztulásához, újabb, bonyolultabb formák kialakulásához vezet.


A fejlődési sorba azonban beleékelődik az Éden vagy az Özönvíz. Nehezen, de felismerhető a szarvas (Unicornis sp.?) és az oroszlán, ami akár a békés paradicsomi állapotokat, de akár az Özönvíz (ebben a korban diluviumnak nevezett) korát is jellemzi ikonográfiailag. Álljon itt mellette illusztrációként két híres kép az idősebb Jan Bruegheltől.

Id. Jan Brueghel: A Paradicsomkert. London, Victoria and Albert Museum

Id. Jan Brueghel: Az állatok bevonulnak Noé bárkájába (Özönvíz), 1613. Budapest, Szépművészeti Múzeum

A jelenkort egy öböl és egy azon áthaladó hajó jelképezi, s az előtérben egy pöfögő rétegvulkán, amely akár a Vezúv is lehet. Az utolsó, huszadik dia egy újabb, jövőbeli katasztrófa tűzgömbjével zárul, mintegy az elsővel együtt keretbe foglalva a teljes földtörténetet.


Mai ismereteink szerint ez a Nap fölfúvódásával, a földi élet és a Föld teljes pusztulásával járó katasztrófa kb. 3 milliárd év múlva fog bekövetkezni. Jó lenne az emberiségnek és az életnek legalább addig valahogy kihúzni.


Ez a bejegyzés a néhai Mayer Farkas OSB Rácz Tanár Úr Életműdíjas pannonhalmi bencés tanárnak szóló tiszteletadás, aki éppen két éve halt meg, és most a rend kápolnájának kriptájában nyugszik. Az ő érdeme, hogy ez a tudománytörténeti és technikatörténeti kuriózum nem veszett teljesen a felejtés homályába, és ő segített értelmet adni a képek ma már nehezen értelmezhető sorozatának.

És hogy ki volt Rácz tanár úr? A budapesti Evangélikus Gimnázium tanára, aki számos tudóst, többek között Wigner Jenő későbbi Nobel díjas fizikust és Neumann János matematikust a pályájukon elindította.

A Fekete Macska

Bulat Okudzsava: Dalocska a Fekete Macskáról

Со двора – подъезд известный под названьем “черный ход”. В том подъезде, как в поместье, проживает Черный Кот. Он в усы усмешку прячет, темнота ему – как щит. Все коты поют и плачут – этот Черный Кот молчит. Он давно мышей не ловит, усмехается в усы, ловит нас на честном слове, на кусочке колбасы. Он не требует, не просит, желтый глаз его горит. Каждый сам ему выносит и “спасибо” говорит. Он и звука не проронит - только ест и только пьет. Грязный пол когтями тронет как по горлу поскребет. Оттого-то, знать, невесел, дом, в котором мы живем. Надо б лампочку повесить... Денег всё не соберем.

„Hátsó lépcsőháznak” mondják az udvari bejáratot: mint fényűző palotában, a Fekete Macska lakik ott. Bajsza alatt somolyog csak, a sötétség pajzs neki, míg más macska dalol s nyávog, egy szavát sem hallani. Somolyog csak bajsza alatt, nem kell neki rég egér minket fog meg becsületszóra kolbásznyi váltságdíjért. Nem kér semmit, nem követel csupán sárga szeme ég: ki-ki hoz neki magától sőt meg is köszöni még. Egyetlen hangot se hallat csak iszik és csak eszik s a piszkos padlót kaparja mint ki torkunkon teszi. Nem boldog ám persze a ház ahol lakunk, az egész: villanykörtét akarnának – nem jön össze rá a pénz.

Jerzy Głuszek: Czarny kot