Falnézőben, percről percre

Délután indultunk a Keletiből, hajnali három körül értünk Drezdába. Öt percnél többet nem állhattunk az állomáson, de a légkör hirtelen megváltozott, megtelt elektromossággal. A felszállókkal együtt különös hírek érkeztek, mondatfoszlányok szűrődtek be a folyosóról, keveset értettünk meg, s az is valószínűtlenül hangzott. Reggel hét óra tájban, ahogy az oszladozó ködben lassan araszoltunk a kelet-berlini külvárosokon át az Ostbahnhof felé, a töltésről lenézve látszott, hogy itt is, ott is hosszú sorok állnak – mint később megtudtuk, határátlépő papírért. A pályaudvaron kifizettük a kisablaknál a szokásos tíz keletnémet márkát egy Zimmer Freiért, s kivillamosoztunk a megadott címre valahová Marzahn felé. A házigazdák azt mondták, kulcsot adnak, mert ők indulnak is mindjárt át, a fal túloldalára. Mi is oda készültünk fotózni, utolsó éves egyetemistaként a nyugat-berlini posztmodern építészetről tartandó előadásunkhoz. De már sokkal szívesebben maradtam volna a keleti oldalon, mert olyat láttam, amit azelőtt még soha: keletnémeteket mosolyogni, és kedvesnek lenni, egymással, és velünk.

A friedrichstraßei S-Bahn-állomáson, az egyetlen engedélyezett határátkelőhelyen nem voltak már farkaskutyák, és a megszokott Gestapo-feelingnek sem volt nyoma. Az NDK-sok számára fenntartott, máskor néptelen kapuk előtt kilométeres sorok álltak, de a külföldiek átjáróján keresztül gyorsan átjutottunk. Odaát már eufória tombolt. Egész Nyugat-Berlin egyetlen népünnepély volt, hangosbeszélők üdvözölték az érkezőket, pénzt és csomagokat osztogattak nekik, ismeretlenek ölelték át egymást, a tereken koncertek szóltak, tömegek vándoroltak ide-oda a városban, amelyet az idősebbek huszonnyolc éve, a velünk korúak pedig soha nem láttak.

Huszonöt év után most újra nekivágok a városnak, ahol élek, hogy meglássam, hogyan emlékeznek az akkor történtekre. Péntek estétől hétfő délelőttig zajlanak az ünnepi programok, naponta ötszáznál is több. Igyekszünk azért a programokból úgy összeállítani a menetrendet, hogy a legfontosabb helyszínekre eljussunk. Ha nem is percről percre, de néhány óránként jelentkezem.



November 7, péntek

A hétvége legfőbb látványossága a Lichtgrenze, az egykori fal vonalán függő fehér léggömbök sora, amelyeket este öt után kivilágítanak. Mindegyiknek megvan a maga „örökbefogadója”, akik majd vasárnap este hétkor, a határmegnyitás huszonötödik évfordulóján egyszerre engedik fel őket.

A „fényhatár” a Bornholmer Straßétól (É) az East Side Galleryig (D). Nagyobb térképért lásd a beszkennelt szórólapot. A piros számok saját tudósításunk helyszíneire utalnak

A léggömböket csütörtök éjszaka helyezték ki. Péntek reggeli állapotukról többek között a stylemag.net ad képes tudósítást.

A léggömbök mentén, az egykori határ vonalán százötven méterenként egy-egy történet olvasható, amely többé-kevésbé a fal adott pontjához köthető. A történetek külön kötetben is megjelentek, erről majd részletesebben is írunk.

1. November 7, péntek délután 4

A Potsdamer Platzon kezdem a túrát. A fényhatár gömbjei ott sorakoznak a Stresemannstraße-Ebertstraße középvonalán. Ez nem esik egybe pontosan az egykori fal vonalával. A Berlin fölött az ég-ből emlékezhetünk rá, hogy az egykori Potsdamer Platz helyén a fal mindkét oldalán hatalmas pusztaság volt, s az 1990 utáni felhőkarcoló-negyed utcáit teljesen újra szabták. A fal egykori vonalát a kövezetbe illesztett csík jelzi, rajta néhány megőrzött falszelvénnyel, amelyek előtt most turisták fotózkodnak. A szelvények előtt szovjet katonaruhába öltözött statiszta áll vörös zászlóval, és olyan dús fekete körszakállal, amilyet a Varsói Szerződés hadseregében katona soha nem viselhetett. A kivetítőn itt és az összes többi helyszínen is filmkollázs fut a fal történetéről.

2. November 7, péntek délután fél öt

Átmetrózom a fal legjelentősebb megmaradt részletéhez, a Bernauer Straße-i Falmúzeumhoz. Az egykori senkiföldje helyén húzódó füves részen már sokan várnak az öt órás kivilágításra. Én a szemközti Ost-West Caféban várom ki az időpontot, s közben hozzáfogok ennek a posztnak a megírásához.

3. November 7, péntek este nyolc

A Falmúzeum másik végén, a huszonnyolc éven át Geisterbahnhofként, a keletiek számára elfalazott, s csak a nyugat-berlini földalatti áthaladására használt szellemállomásként működő Nordbanhofon szállok a Berlinben most egyedül működő S-Bahnra, mert az államvasutak szerda reggeltől szombat estig általános sztrájkot hirdettek. Az Alexanderplatzra megyek, majd onnan villamossal Weissenseebe, az egykori keletnémet káderdűlőbe, amely máig a szocialista párt erős bástyája. Egészen más fejek, más karakterek, mint szűkebb pátriámban, a nyugati Charlottenburgban. Az Antonplatzon, ma Toni moziban – 1919-től Trianon mozi (!), majd 1939-től Universum, amelyet 1945 januárjában ért bombatalálat, és visszaemlékezések szerint a romhalom fölött hónapokon át lebegett az utolsó film plakátjának foszlánya: Es fing so harmlos an… – „Oly ártatlanul kezdődött az egész…” – három nagyon fontos rövidfilmet mutatnak be a falról. Az első, Claus Krüger Einmal Mittelwalde und zurück (1978) – „Egy jegyet Mittelwaldéba és vissza” – egy régi neuköllni vasútvonalról szól, amelyet a fal szakított meg háromszáz méteren át, és tett ezáltal lehetetlenné. Gyönyörű képek, nagyon-nagyon gazdag helytörténeti dokumentáció, nagyon érdemes megnézni, vasútfanoknak kötelező! A másik – sajnos ez nincs meg youtube-on – Manfred Winkler szép amatőrvideója, Frühling in November (1989), „Tavasz novemberben”: pontosan az az eufória, amit Eszterrel akkor, november 10-én láttunk Nyugat-Berlinben. A harmadik pedig egy egészen különleges film, amelyet azóta is páratlan dokumentumfilmként idéznek széltében-hosszában Németországban és attól nyugatra: Matthias-Joachim Blochwitz, a keletnémet hadsereg belső filmrendezője által november 11 és december 22 között forgatott riport- és dokumentumfilm, Grenzdurchbruch 89, „Határáttörés 89” (a kifejezés az illegális és erőszakos határátkelési kísérlet terminusa). Blochwitz, ahogy a film után a helyi szocialista párt titkárával (!) folytatott beszélgetésen elmondja, november 9-én jött fel Karl-Marx-Stadtból (azelőtt és azóta Chemnitz) Berlinbe, s amikor Drezda után a hadsereg úttorlaszaival találkozott, és várnia kellett, unalmában elkezdte faggatni a katonákat: És most mit tesznek? A válasz egyértelmű és katonás „nem tudjuk” volt. Ebből fakadt a film ötlete, amely egyedülálló módon, belülről mutatja be, mennyire tanácstalan volt az egész keletnémet hadsereg és határőrség a fal leomlása idején és azt követően.





4. November 8, szombat reggel hét

Megérkezik a hétvégére Koppenhágából Két Sheng, együtt megyük be a városba. Szokatlan látvány a még kihalt és üres Potsdamer Platz. Egy magányos hajnali turista megváltóként üdvözöl bennünket, amiért végre van, aki lefotózza őt a fal maradványai előtt. Az Alexanderplatzon ugyanaz a minden jel szerint az oroszok által pénzelt társaság tart tüntetést, akik az év elején, Krím elcsatolásakor is telerakták már a várost „Ne harcoljunk az oroszok ellen” plakátokkal. Mostani üzenetük: a német-német határt csak azért törölték el, hogy a nyugati hatalmak újra egységesen vihessék háborúba Németországot.

November 8, szombat délelőtt

Reggeli után haza kell jönnünk, hogy befejezzem az origo által kért cikket a fal leomlásáról. Szegény ember vízzel főz, meg hát én is csak egyszer éltem meg itt a fal leomlását, úgyhogy a jelen poszt két első bekezdését használom fel újra a cikk indításához, és így folytatom:

„Az NDK végnapjainak szervezetlenségére jellemző, hogy határ megnyitása nemcsak Berlin lakóit, de még az ország vezetését is váratlanul érte. Voltaképpen egy tévedésről volt szó. Igaz, hogy a május óta tartó tüntetések hatására, és főként annak nyomására, hogy a prágai és varsói nyugatnémet követségek, majd szeptember 11-én Magyarország és november elején Csehszlovákia is megnyitotta a nyugati határokat az oda menekült keletnémetek előtt, a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottsága november 7-én elhatározta, hogy korlátozott keretek között lehetővé teszi a kiutazást. E tervezet egy változatát kapta kézhez Günter Schabowski kelet-berlini párttitkár közvetlenül azelőtt, hogy elindult volna a sajtókonferenciára, ahol az ő feladata volt beszámolni a KB ülésének határozatairól. Minthogy személyesen nem volt jelen a határozat megvitatásánál, és ideje sem volt már elolvasni a tervezetet, a nyugati újságírók kérdésére, miszerint terveznek-e könnyíteni a keletnémet állampolgárok kiutazásán, határozottan rávágta, hogy igen, nála van már a tervezet. Arra a kérdésre pedig, hogy ez mikor lép érvénybe, azt felelte: „ismereteim szerint azonnali hatállyal”.

A tévéállomások által élőben közvetített bejelentés hírére tömegek indultak meg a berlini határátkelőkhöz. A határőrség semmilyen központi utasítást nem kapott, s ezért egy darabig senkit nem engedett át, de amikor a tévé és rádió újra meg újra megismételte Schabowski bejelentését, minden átkelőhely parancsnoksága maga döntött a határ megnyitásáról. Elsőként, fél tíztől a Bornholmer Straßénál engedték át a kiutazókat, de még egy ideig a visszatérésre nem jogosító pecséttel érvénytelenítve személyi igazolványukat. Éjfélig húszezer ember lépte át a nyugat-berlini határt. Schabowski tévedése, majd a parancsnokok önhatalmú döntéseinek sorozata visszafordíthatatlanná tette a helyzetet,  s alapjában rendítette meg a követeléseket az utolsó pillanatig keményen elutasító szocialista párt hatalmát. Schabowskit rövidesen kizárták a pártból, de ez már nem változtatott sem az NDK, sem a fal sorsán. Egyre több határátkelőt nyitottak a falon, és egyre inkább eltűrték az engedély nélküli határátlépést, míg végül 1990. július 1-től a határellenőrzés hivatalosan is megszűnt.

A fal váratlan „leomlását” – ahogy emlegetni szokás, noha fizikai megsemmisülésére csak jóval később és fokozatosan került sor – akkor érthetjük meg igazán, ha párhuzamba állítjuk éppilyen váratlan felépítésével 1961. augusztus 13-ának éjszakáján. Az építés közvetlen előzménye ugyanaz volt, mint a leomlásé: a keletnémet állampolgárok, elsősorban a képzett szakemberek – például csak augusztus 12-én, a lezárás előtti napon 3190 személy – tömeges menekülése Nyugat-Berlinbe. A keletnémet vezetés már régóta szerette volna ennek a határok lezárásával útját állni, de Hruscsov szovjet pártfőtitkár hosszan nem egyezett bele. A fordulópontot az jelentette, amikor végül augusztus 3-án, az Ulbricht keletnémet főtitkárral való moszkvai megbeszélésen Hruscsov is a határok lezárását ítélte a legmegfelelőbb válasznak arra, hogy a nyugati hatalmak elutasították Nyugat-Berlin demilitarizálását és „szabad városnak” nyilvánítását, s egyúttal úgy vélte, hogy a nyugatiak sem fognak tiltakozni a status quo ilyenfajta egyértelművé tétele ellen – amiben igaza is lett. S ahogy a fal felépítésében, úgy leomlásában sem a keletnémet kormány volt a valódi cselekvő, hanem ismét a Szovjetunió, amely a peresztrojka jegyében kivonult a kelet-európai térségből, s a nyugati hatalmak, amelyeknek immár nem a status quo megőrzése, hanem a térség fölötti ellenőrzés átvétele állt érdekükben.

A fal leomlásának huszonötödik évfordulóján, november 7-től 10-ig Berlinben látványos rendezvénysorozatot tartanak sok száz helyszínen, amelyen mi is részt veszünk, és hamarosan összefoglalót is közzéteszünk róla.”


U.I. Közben megjelent az írás az Origón, jó képekkel illusztrálva.


5. November 8, szombat délután 2

A Gestalten könyvesboltban és kiállítóteremben fotókiállítás nyílt „Berlin Wonderland, 1990-96. Wild Years Revisited” címmel. A kiállítóterem a Sophiestraße egy gyönyörű kis átjáróházának udvarán van, a Spandauer Vorstadt kerületben, amely az egykori várfalak előtt alakult ki a 18. században, s mindig is a városban nem kívánatos kétes elemek, zsidók, katolikusok és hasonlók lakóhelye volt. A háború után ez maradt Berlin egyetlen többé-kevésbé megkímélt hagyományos negyede. Az NDK vezetése azonban ezt is bontásra szánta. Erre pénz híján a fal leomlásáig nem került sor, de mert a területet évtizedeken át nem fejlesztették, lakói 1990-ben boldogan menekültek lakótelepekre, s a Spandauer Vorstadt egy évtizedre bohémnegyeddé alakult. Ezekről a „vad évekről” – amelyekre majd még több posztban is visszatérünk – szól a kiállítás.

November 8, szombat este 8

Este az egyik legnagyobb élő perzsa zenész, Hossein Alizadeh koncertjén. Ennek ugyan csak annyi köze van a falhoz, hogy annak leomlása előtt nemigen lehetett volna ilyen koncert Berlin keleti felében, és hogy mintha mostanában az iráni fal is vékonyodna. Hossein Alizadeh – akinek zenéit többször is idéztük – fiával, Sabával és Behnam Samanival tart egy hetes koncertkörutat Németországban, majd aztán iráni lantkurzust Kölnben. Az utóbbi években a klasszikus perzsa zenétől eltávolodva egyre inkább egy saját improvizatív stílusban játszik, mint azt utolsó, Monad című CD-jének alábbi trailere mutatja.




6. November 9, vasárnap délelőtt

Tegnap este óta újra jár az S-Bahn. Noha a sztrájk hétfőig tartott volna, a szakszervezetek „méltányosságból” már szombat este beszüntették – nem is tudom, hogy közlekedne másképp az ünnepségekre felkerekedett egész város meg a kétszázezerre becsült hétvégi vendég. Kimegyünk a Warschauer Straßéra. Itt még huszonöt év után is elevenek az NDK nyomai, noha nagy erővel tüntetik el őket. Az Oberbaumbrückén éppen cserélik a kipukkant léggömböket, hogy legyen mit felengedni este hétkor.

A fal leomlásáig az Oberbaumbrücke volt a határhíd Kelet- és Nyugat-Berlin között. Ezen a szakaszon próbálkoztak a legtöbben a folyó átúszásával, de mivel itt a folyó teljes szélessége kelet-berlini terület volt, a határőrség a partraszállásig lőhetett és lőtt is rájuk. Aki pedig a magas nyugati parton esett véletlenül a vízbe – a huszonnyolc év alatt legalább öt török kisgyerek és mások –, azt senki nem merte határsértő módon, életét kockáztatva kimenteni. A keleti oldalon végig lebontották a folyóparti házsort: az egykori senkiföldje ma park, de már megkezdődtek a projektek a beépítésére. A park mentén egy kilométer hosszan áll még a fal, amelyet mindjárt 1989-ben festettek tele: ez az emlékhely az East Side Gallery. A túloldalon, Kreuzbergben pedig a sikeresen partot ért, illetve a folyóba lőtt menekülőknek állítottak emlékköveket. A fal leomlásakor a híd volt az egyik eufórikus találkozóhely a két oldal között. Egy év múlva pedig innen indult a kulturális sokkot átélt kelet-berlini németek első nagy pogromja a túloldali török negyed ellen.

7. November 9, vasárnap délután

A vasárnap délutáni rituális bolhapiac-látogatást ezúttal a fallal kötjük össze: az egykori fal bonyolult törésvonalainak zugában kialakult Mauerflohmarktra megyünk. Visszaértünk kiindulópontunk, a Falmúzeum mellé. A fal lebontása óta ez a terület is felértékelődött, és sok szó esett már megszüntetéséről, de a berlini lokálpatrióták tiltakoznak. Berlin önmagában elég csúnya, mondják, s ha még az ilyen utolsó izgalmas helyeket is megszüntetik, akkor igazán nem tudják, mi vonzza majd ide a turistákat.

2. November 9, vasárnap este 5

A bolhapiactól csak néhány száz méter a Falmúzeum. Átsétálunk, hogy végignézzük a fal mentén hét helyszínen négy napon át kivetített filmet, Marc Bauder Mauerstücké-jét. És nem bánjuk meg. Ez a film a három napos rendezvény fénypontja. Huszonnyolc percnyi anyagát húsz archívumból, száznyolcvan órányi filmfelvételből gyűjtötték össze. „Érzelmi utazás huszonnyolc év történelmén keresztül”, mondja róla a rendező, akitől a Lichtgrenze ötlete is származik. Annyira szép és érzékeny régi felvételek, hogy néha azt hisszük: megrendezett jelenetek, pedig nem: az NDK hadseregének filmesei fotózták ennyire érzékenyen és professzionálisan a berliniek reakcióit a fal hirtelen megjelenésére. Rokonok, akik kétoldalról az épülő falra támaszkodva még utoljára elbúcsúznak egymástól, menekülő, aki kimerülten terül el a Spree nyugati partján, a jelenet, ahogy Schabowski meghökkenten improvizál az újságíró kérdésére, a november 9-i alkudozás a határállomáson. Ez a film érteti meg igazán, mi volt az igazi történelmi és pszichológiai súlya a mára már turistalátványossággá silányított falnak. Nagy kár, hogy nincs még fent youtube-on vagy másutt. Ha valaki tud róla, szóljon!

Plakát a Falmúzeum metróaluljárójában

November 9, vasárnap este 8


A Zeughauskinóban – a Deutsche Historische Museum filmmúzeumában – a „Borderland Berlin” sorozatból nézzük meg Egon Monks Mauern. Von Vätern und Söhnen (Falak. Apákról és fiúkról) c. filmjét. Az egyik legkorábbi nyugatnémet tévéfilm (1963) a sokszor használt didaktikus konstellációt használja fel arra, hogy üzenetét – a német egység és az emberség többet jelent a politikai hovatartozásnál – minden tévénéző nyugatnémet családhoz eljuttassa. A két apa kommunista zsidó nyomdász ill. náci üzletember: az előbbi a weimari köztársaság, az utóbbi Hitler uralma idején menti meg a másikat, aztán fordul a kocka, s az előbbi fia mint határőrparancsnok nem bírja rávenni magát, hogy az utóbbinak éppen az Oberbaumbrückénél átúszó fiára, jó barátjára lőjön. A ma reggeli séta után érdekes látni a filmen a hatvanas évek eleji, romos híd kettős tornyát, és a part még álló és üzemelő határőr-létesítményeit, amelyeknek mára csak néhány emléke maradt. Sajnos ez a film sincs fent youtube-on.


8. November 9, vasárnap este 7

Éjfél után jöttem meg az egész belvárost elborító ünneplésről. Most már csak az utolsó felvonást van erőm posztolni, a korábbiakat holnap. A Brandenburgi kapunál a berlini sajtó szerint háromszázezer, az egész Lichtgrenze mentén egymillió ember várta meg az egykori falat jelképező nyolcezer léggömb feleresztését.