Ima győzelemért

Sztálin, amikor 1935-ben gúnyosan afelől érdeklődött Pierre Lavaltól, hány hadosztálya van a pápának, nyilvánvalóan nem sokra becsülte „azokat a légiókat”, mint Churchill fogalmaz az eseményről szóló tudósításában, „akik többnyire nem láthatók a díszszemléken”. Igaz, 1941-ben revideálta álláspontját, amikor a német támadást követően szövetséget kötött az addig elnyomott orosz orthodox egyházzal az általuk mozgósítható hadosztályok érdekében.

II. Miklós azonban már kezdettől fogva szélesebb látókörű volt, mint a vörös cár, s jól tudta, hogy a világháborút nemcsak szárazon, vízen és levegőben vívják, hanem transzcendens síkon is. Nem meglepő tehát, hogy – mint a Pesti Napló pontosan száz évvel ezelőtt, 1914. szeptember 20-án tudósított róla – rendeletben tartotta szükségesnek az orosz haderő céljaira kisajátítani a megszállt Galícia metafizikai erőforrásait:


„Az elnyomott, pogrommal sanyargatott orosz zsidóknak ma ugyancsak udvarolnak a cár országában. A kormány magához öleli a kedves orosz zsidókat. Hogy ez az ölelés mennyire őszinte, jellemző erre az orosz rendelet, amit a nagy zsidó ünnepek előtt küldtek Petrográdból az orosz kormányzóságoknak. Az ukáz szigorúan utasította a kormányzóságokat, hogy a zsinagógákban ellenőrizzék a zsidók imádságait. A kormányzóságok hatóságai közegeket küldenek minden zsidó templomba és imaházba, és szigorúan ügyelnek rá, hogy a két nagy ünnepnapon a cárért és az orosz hadsereg győzelméért imádkozzanak a hívők. A kormányzóságok már bekérték a zsidó alattvalók imakönyveit s a hitközségek gondoskodtak róla, hogy a templomokban a hatóság emberei előkelő ülőhelyet kapjanak.”

A két nagy ünnep, rós hásáná, „az év feje”, azaz a zsidó újév, és jom kippur, az engesztelés napja szeptember 20-ra illetve 29-re esett 1914-ben. Megnyugtató tudat, hogy az orosz hatóságok emberei és közegei ezeken a napokon bizonyosan eleget tettek vallási kötelezettségeiknek, ha zsidók voltak, s ha nem, hát akkor is a legjobb helyen töltötték a szent napokat, ami remélhetőleg jó hatással volt személyes jámborságuk növekedésére.

A háború azonban háború, és a hadmozdulatok gyors válaszlépéseket követelnek. Még ugyanezen a napon tette közzé a Tolnai világlapja azt a rövid tudósítást, amelyben nemcsak puszta szöveggel, de objektív, cáfolhatatlan fotográfiai felvétellel is igazolják, hogy a galíciai zsidóság egyértelműen a mi fegyvereink győzelméért imádkozik.


„Akik a mi győzelmünkért imádkoznak. A galíciai zsidóknál senki jobban nem óhajtja az orosz seregek vesztét. Jól tudják ők, hogy milyen sors várna rájuk, ha az orosz zsarnokság és felekezeti elvakultság járma alá kerülnének. Galícia valamennyi helységében böjtöltek a vallásos zsidók, és naponta fohászkodtak Istenhez, hogy segítse győzelemre a magyar-osztrák és német fegyvereket. Ezek a vallásos zsidók ellensúlyozták az orosz pénzen megvett kémek alávaló aknamunkáját, s egyéb tekintetben is kezére jártak vitéz hadseregünknek.”


„Hitsorsosaitok igen sokat szenvedtek az orosz uralom alatt hazaszeretetük miatt. A zsidó lakosság igen hazafias. Ezt sohasem fogjuk elfelejteni nekik. IV. Károly beszéde Csernovicban.” A Kötődések / The Ties kutatóprogram vizuális kommentárja posztunkhoz.

A Seregek Ura azonban nem részrehajló, és szándékai kifürkészhetetlenek. A stétlek földjét a következő tavasszal az oroszoktól az osztrákok foglalták vissza, tőlük az ukrán köztársaság, aztán a Lovashadsereg, majd a lengyelek, utána a szovjetek, aztán a Wehrmacht, majd Bandera, és ismét a Vörös Hadsereg. Úgyhogy egyetlen dolog vált bizonyossá, éppen az az egy, amelyre a Seregek Ura Izajás füle hallatára megesküdött:

„Romba dőlnek ezek a házak,
mind elhagyottá lesznek,
még a paloták is lakatlanul állnak.”

Ahogy a mai napig látjuk Galíciában.