Cigányváros

A sevillai El Vacie, úgy mondják, Európa legrégibb ma is létező bádogvárosa, nagyvárosszéli illegális települése. Alapítását 1932-re teszik, de felduzzadásához nagyban hozzájárult, hogy a francoista hatalomátvétel után a sevillai Triana-negyedből – a város egyetlen folyón túli negyedéből, ahol a cigányok a 16. század óta élnek a környék kovácsaiként, saját vallási társulatot is fenntartva – kiutasították a legszegényebb családokat. Ezek több nyomornegyedet hoztak létre a város szélén, de a legismertebb közülük minden bizonnyal a temető és az autópálya-csomópont által mára már teljesen körülzárt El Vacie.


A telepen hivatalosan 600 ember él, a valóság ennek több mint kétszerese. Vízvezeték, csatorna nincs, a villanyt is csak néhány éve vitték ki a városból. Ígéret van rá a mindenkori politikusok részéről, kezdve Francóval, aki az 1940-es években látogatott ki a településre, javulást ígérve, s azóta is minden politikus megteszi ezt választások előtt, de a változás csak nem jön.


A telepre nem egyszerű bejutni, hát még fotózni. A Wang folyón már többször említett Rusztem Adagamov orosz bloggernek is csak a telep szociális munkásainak közbenjárására sikerült.

„A beton blokkokat a város helyezte el olyan lakások helyén, amelyek lakói szociális lakást kaptak. Fennáll ugyanis a kockázata, hogy a lakást eladják, és visszatelepülnek El Vaciébe, mert nem tudnak a közösség nélkül élni”

A telep három részre oszlik: az egyiket spanyol, a másikat portugál, a harmadikat estremadurai cigányok lakják.

A negyven éves Urbana portugál cigányasszony 26 éve jött férjhez El Vaciére: ma hét gyermeke és hét unokája van, mindannyian a telepen élnek. Házukat maguk építették, fűtés nincs, noha télen Andalúziában sem ritka a fagypont körüli hőmérséklet. Férje egykor gyárban dolgozott, most nyolcan élnek 350 eurós rokkantnyugdíjából.


A telep lakói ugyanakkor nincsenek teljesen magukra hagyatva. Spanyol önkéntesek 1998-ban hozták létre a telepen az azóta is magánadományokból fenntartott Maria Angeles óvodát. Nyolc fizetett és húsz önkéntes állandó munkatárs dolgozik itt, s amellett rendszeresen jár ki hozzájuk orvos és pszichológus is. Igyekszenek gondot viselni a telep valamennyi gyerekére, akiknek legnagyobb része csak itt kap meleg ételt, melegvizet, oktatást, s kimenteni őket a nincstelenség és a kriminalitás köréből. A telep lakói nagy hálával beszélnek munkájukról. Persze az éremnek másik oldala is van: a tavalyi nyári szünet idején betörtek az óvodába, s mindent elvittek, amit csak értek, úgyhogy két hónapba telt míg legaláb újra meg tudtak nyitni. „Ilyen itt az élet”, mondja rezignáltan a vezető szociális munkás, „a jó és a rossz nap mint nap harcolnak egymással. Az egyik majd csak győzni fog.”


A telep életéről nemrégen a Cuatro spanyol tévécsatorna sugárzott ötrészes (1 2 3 4 5) dokumentumfilmet. 2008-ban pedig a TNT színházi központ vette rá a telep asszonyait, hogy vigyék színpadra García Lorcától a Bernarda Alba házát. A darab szereplőiről Giovanni Nardelli készített fotósorozatot mindennapi környezetükben.