Különös idegenek

A világ bonyolult. Még szerencse, hogy vannak, akik szeretnének mindent megismerni, minden nyelven beszélni, minden országot látni. A világjárók és felfedezők. Akik minden tudni akarnak arról, ami idegen számukra, pedig nyugodtan otthon is maradhatnának, mit sem törődve az egésszel.

Stultorum infinitus est numerus — végtelen az ostobák sokasága. Oronce Fine-nek tulajdonított térkép, 1590, Bibliothèque Nationale

Természetesen mindenki tudja, hogy másutt, az ismerős világ határain túl ismeretlen népek léteznek, akik egyszerre közeliek és végtelenül idegenek, s akik számára mi ugyancsak egyszerre közelieknek és végtelenül idegeneknek látszunk.
Hasonlók és mások. Közeliek és különbözőek.
Különös módon ismerősek, nyugtalanítóan rokonok.

Zebra, Filippo Pigafetta, Frankfurt, 1597

Valamikor, még a világjárók és felfedezők kora előtt az európaiak képzeletét benépesítő idegenek egészen váratlan formákat is ölthettek, de Istennek hála manapság ritkán találkozunk velük.


De aztán jöttek a világjárók és felfedezők.
Az idegenek, akivel találkoztak, különös ruhát viseltek (a legkülönösebb idegenek pedig semmilyet), különös helyeken éltek, különös mesterségeket űztek, s különös ételeket ettek.


Az idegen gyakran váratlan színeket öltött, amit olykor azzal vitt túlzásba, hogy még csíkokat is festett magára, amelyek révén elrejtőzhetett az őserdőben, a mocsárban, a bozótban.


Joseph Kabris, Précis historique et véritable du séjour de J. Kabris, 1817.
Kabris, a francia tengerész a csendes-óceáni Nuka Hiva szigetének közelében szenvedett hajótörést. Éppen csak sikerült megmenekülnie a benszülöttek elől, akik fel akarták áldozni és rituálisan elfogyasztani őt. Mielőtt feleségül vette volna a király lányát, egész testét tetoválták, hogy magára öltse a közösség minden rituális szimbólumát, s hogy teljes mértékben integrálódjék a királyi klánba. Harcos lett, s részt vett mind az összecsapásokban, mind az azokat követő rituális áldozatokban és lakomákban. Krusenstern orosz kapitány csendes-óceáni útja során 1804-ben a szigeten kikötve elfogta Kabrist, akit Szentpétervárra szállított. Franciaországba hazatérve Kabris a vásárokon mutogatta tetoválásait, s a fenti ponyvanyomtatványt árulta. Ilyenformán kétszeresen is idegenné vált, mind Nuka Hivában, mind hazatérése után Bordeaux-ban.

A kíváncsi és rettenthetetlen utazók kora volt ez, azoké, akik festőkkel és botanikusokkal, kartográfusokkal és természettudósokkal, bibliával, hordárokkal és tolmácsokkal utaznak. Az utazók kevesen voltak, de elbeszéléseik lelkesítőek, s olvasóik lelkesek.
Ezeknek az olvasóknak a többsége soha sem utazott igazán messzire, s még a 20. században is inkább a képzelet szemével merültek el könyveikben.

August Sander, Vak gyerekek, 1931.

Nap mint nap a párizsi 8-as metróval megyek munkába.
A 8-as metró a hálózat leghosszabb vonala. A 16. kerületből indul, a főváros elegáns nyugati lakónegyedéből, az üzleti negyed felé, aztán végighalad a nagy sugárutak mentén, eléri a 11. kerület még népes utcáit, összeköti az 1789-es és 1848-as forradalmak szimbolikus helyeit, a République-t, a Chemin Vert-t, a Bastille-t, a Ledru-Rollint – amelyek egyszersmind a bevándorlás fókuszpontjai is több mint egy évszázada –, majd leereszkedik a vincennes-i erdő felé, s a délkeleti külvároson át eléri Créteil városát, a legkülönfélébb eredetű kilencvenezer lakójával.

Reggel nyolc előtt főleg alvók vesznek körül, fekete bőrű férfiak és nők, hazafelé tartva a nyugat-párizsi irodaházakban végzett éjszakai takarító műszakból. Később a titokzatos írások olvasói, olyan újságokat kiteregetve, amelyekről csak elképzelni tudja az ember, hogy vajon Bangkokban, Dakkában, Fuzhouban vagy Addisz-Abebában nyomtatták őket. Délután jönnek az öreg négerek, rózsafüzérüket morzsolva, fekete parkával a kék ezer árnyalatával hímzett köntösük fölött; a szatyrokkal megpakolt kínai nők, akik a hátsó ülés sarkának dőlve alszanak, és meg nem mondani, hány évesek; az öregasszony, a hétről hétre egyre megviseltebb román könyvet lapozva, nyilvánvalóan az egyetlent, amije van; a créteili egyetemről hazafelé tartó fiatal lányok, akik harsány hangon és nevetéssel kommentálják a jogi kurzus viselt dolgait; a vidám fiúk, akiknek poénjai Satyajit Ray filmjeinek nyelvén röpködnek az utasok feje fölött. S az összes jámbor olvasó, akik koránjuk lapjait forgatják, örökösen mozgó ajakkal, akik az evangelizáló brosúrákat olvassák, kezükben ceruzával, s a lengyel nők, akik leszállás előtt szentképet tesznek a könyv lapjai közé.

És nem szabad, hogy megfeledkezzem a tavaly őszi kisgyerekekről, akik az üléseken és háttámlákak dőlve aludtak el, táskával a lábuk között, bóbiskoló anyjukkal az oldalukon, szemmel láthatóan valahonnan máshonnan jött gyerekek, akik a párizsi agglomeráció valamelyik „szociális negyedében” laknak, sosem túl hosszan ugyanabban, de akiket ott iskoláztak be, ahol éppen akkor tartottak vándorútjukon. Arról a talán csecsen kisfiúról, legföljebb öt éves lehetett, aki zaklatottan, elcsukló, rövid mondatokkal kérdezgette anyját oroszul, s az megátalkodottan franciául felelgetett, kerékbe tört és dadogó, de elszánt és kíméletet nem ismerő franciául az iskola első napján.
És a néhány eltévedt turistáról, amúgy ők is idegenek, kezük szorosan a hátizsákon, szemük figyelmesen vigyáz.

A 8-as vonalon Párizst elhagyva a metró egyszer csak veszélyesen megdől az egyik irányba – porte Dorée –, aztán a másik irányba – porte de Charenton –, majd a kerekek süketítő füttyel gyorsulnak fel a Liberté állomás felé. A három állomás által jelzett háromszögben, mintha a vonal önmagába akarna visszafordulni, épp az egész világból összegyűlt utasok feje fölött, terül el az 1931-es gyarmati kiállítás.


Ha valaki manapság a vincennes-i erdőn – vagy inkább csak parkon – halad át, ahol valaha a kiállítás volt, hosszan kell keresnie a nyomokat. A tó irányában, ahol a „bennszülött csónakosok” eveztek, a nyírott gyep közepén, ahol a környékbeli kutyák futkosnak, áll egy kameruni palota másolata, amely mára a „vincennes-i pagodává”, buddhista kolostorrá vált. Porte Dorée: egy zöld mohával benőtt betonfelirat emlékeztet 1931 óta Afrika felfedezésére. Szemközt, a Porte Dorée palotáján még mindig láthatóak kívül a domborművek, s az előcsarnokban a freskók. Ennyi maradt.


2007 óta a Porte Dorée palotája a Bevándorlás történetének országos múzeuma. Az épületet az 1931-es gyarmati kiállításra építette Albert Laprade francia építész, hogy összefoglalót nyújtson a francia birodalom történetéről, gazdaságáról és művészetéről. A kiállítás után a gyarmati múzeumnak adott otthont, amelyet 1935-ben a Tengerentúli Franciaország Múzeumává neveztek át, majd a gyarmatok elvesztésével 1960-tól az afrikai és óceániai művészetek múzeuma lett. Ez 2003-ban zárta be kapuit, amikor gyűjteményeit egyesítették Az Ember Múzeumának gyűjteményeivel, hogy létrehozzák az Első Művészetek Múzeumát a Branly-rakparton.


Odabent, az előcsarnokban Pierre-Henri Ducos de La Haille freskóegyüttese.
A bevándorlás múzeuma nem ejt szót a gyarmatosításról, még annyira sem, hogy utalást tenne a befogadó épület történetére, ám megőrizte teljes egykori díszét, a földalatti akváriumig bezárólag, amelyet szintén 1931-ben alapítottak, s amely hosszú időn át a legnagyobb volt Párizsban.
Jegyet kérek a kasszánál. A kisasszony megkérdezi:
– Az akváriumba?
– Nem, a bevándorlásiba.
– Ó igen? A bevándorlásiba…
A múzeumnak kevés látogatója van. A felső emelet három termében hivatalos dokumentumokat és fotókat látunk, az egyes családok által adományozott tárgyakkal (egy bőrönd, egy útlevél, egy hajójegy, az első munkaszerződés, a múlt néhány képe). Főleg diákcsoportok látogatják tanáraik vezetésével, a 8-as metróval a külvárosokból érkezett diákcsoportok.

Drótos és kesztyűbábok:
„a néger nő”, 30-as évek; „a néger” és „az arab”, 20. sz. eleje; „a zsidó uzsorás”, 19. sz. vége

Az 1931-es kiállítással pontosan egy időben kiadott Larousse-enciklopédia tartalmazza a világ különféle népeinek leírását, beleértve Európát is. A leírás különös módon vegyíti az előző század utazóinak kíváncsiságát – amely érzékelhető a beválogatott sok nagyszerű fotón – a poszt-darvini gondolatmenettel a fajok alkalmazkodásáról a természeti környezethez, ami utat nyit az emberiség komplex taxonómiája számára. A szerző, a természettudományi múzeum paleontológusa és professzora bevezetőjében könnyű kézzel tereli egybe az emberszabású majmokat, a történelem előtti embercsoportokat, s a mai primitív népeket, osztja szét és csoportosítja a földgolyó népességét, hívja fel a figyelmet Franciaország nevelő missziójára, s húzza alá végkövetkeztetésében, hogy ennek köszönhetően a legelmaradottabb népek is nagy haladást értek el. Az együttes közel 700 fotót és rajzot foglal magában, amelynek legnagyobb része a természettudományi múzeumból vagy Az Ember Múzeumából származik, a 19. sz. végéről vagy a 20. elejéről.





Valamikor az ugyanabban a faluban vagy annak közvetlen közelében születettek pays-nak, földinek nevezték egymást. A fővárosba tett utazás nagy kalandja alkalmával szerencsés eseménynek számított egy-egy földivel találkozni. E családias meghatározás felől nézve az összes többiek különös idegenek voltak.
Nemrég egy általam ismert faluban a fülem hallatára idegennek neveztek egy nőt, aki sok éve ott élt és ott nevelte fel gyermekeit – ám egy néhány kilométerrel arrébb eső faluban született. Maga a férje mondta: „idegent vettem el”. A két falu között áthághatatlan mentális határ húzódik, amely elválasztja Burgundiát Champagne-tól – s odaát természetesen egyáltalán nem olyanok az emberek, mint itt minálunk.

Nincsenek idegenek határok nélkül, s nincsenek határok papírok nélkül, amelyek segítségével át lehet lépni rajtuk. Papírok, amelyek felügyelnek, papírok, amelyek nyilván tartanak, papírok, amelyek nyomon követnek – de olyan papírok is, amelyek szabaddá tesznek, papírok, amelyek utazni engednek, papírok, amelyek engedélyezik a munkavállalást.
Papírok, amelyek jogokat adnak, jogot a munkához, jogot a családi élethez, jogot a szabad mozgáshoz, jogot a szerveződéshez, jogot az önkifejezéshez – s talán egyszer, hamarosan, jogot a szavazáshoz is.


1 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

A cikk első részéhez egy apró kiegészítés Ráth-Végh István nyomán: az igen érdekes képű idegen emberekről szóló képek jó része a nevezetes Sir John Mandeville útleírásából készült. Persze az más kérdés, hogy Sir John mennyit utazott és mennyit ollózott, és persze az is, hogy egyáltalán létezett-e, vagy csak valaki megkreálta ezt az ősMünchhausen bárót.