Időhurok

Zongoraverklivel zenélő öregember (talán Soma bácsi), Tahi utca, 1963 körül

Bejegyzésünk egyszerre jelenik meg itt és az Ültess egy fát angyalföldi helytörténeti blogon.

a verklis, a drótos, a szódás, a jeges,
Gyula bácsi, a sánta ószeres…

lágy viasz puhaságú gyermeki érzékelés, amikor olyan kis mozzanatok is megőrződnek, amelyek fölött a felnőtt könnyen elsiklik.

Verklisek útjai Angyalföldön (a posztban említett helyszínek térképre vetítve)

Bár a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján megjelent Pallas Nagylexikon némileg elítélően említi a kintornásokat, mint akik alkalmatlankodásukkal zavarják a lakosságot, Kosztolányi pedig 1927-ben az anakronisztikusnak érzett verklisek eltűnéséről írt, a Tahi utca mentén még a hatvanas évek elején is ilyen kétkerekű kordéra szerelt zenegéppel jártak többen. A ma hatvan év körüli és idősebb egykori gyerekek szívesen és jól emlékeznek a hatvanas évek gépzenészeire.

A verklis zenéje sok angyalföldi gyerek számára a vasárnapi ebéddel kapcsolódott össze. Mások egy-egy fagyi áráért segítettek tolni a kocsit, vagy összeszedni az ablakokból papírgombócba csomagolva érkező ötvenfilléreseket. Papírszalagos lyukkártyára is emlékeznek, amelyet állítólag a verklis maga készített.

Ez pedig éppen érdekes mozzanata a történetnek, mert úgy tudjuk, a zongoraverklihez nem kell lyukkártya.

Az utcai verkliknek két nagyobb típusa van: a képen látható zongoraverkli, angol nevén barrel piano, és a sípládaként is ismert, angolul barrel organ. Mindkét típust emlegetik verkliként is, kintornaként is. Ebben a hangszerautomatában, hasonlóan a játékboltokban ma is kapható, pengetővel működő kis zenedobozokhoz, egy szöghengerre kódolt jelsor mozgatja az alkatrészeket, amik a hangot adják. Persze a verkliben ez a szöghenger akár negyvenszer nagyobb is lehet, hiszen a lejátszható zenedarab hosszúsága az átmérőtől függ. A zongoraverkli esetében egy zongoraszerkezetet hoz mozgásba a henger.

Ennek a plebejus mechanikus zenegépnek van egy arisztokrata testvére, a gépzongora vagy pianola. Első pillantásra hagyományos hangszer, klaviatúrával, pedálokkal. Itt már tényleg lyukkártyára rögzített kódokat használnak, ami sokkal finomabban differenciált visszajátszásra ad módot. A gépzongora egyben az első hangrögzítéses technikák egyike volt, amellyel egy zongorista előadása során tudták rögzíteni a zenei felvételt, így az nem egy egyenletes erővel szóló steril dallamsor gépi lejátszása lett, hanem valódi előadói interpretáció visszajátszása. Ilyen felvételeket készített többek között Scott Joplin, Bartók, vagy a fiatal Artur Rubinstein is.

Hogy a gyerekkori emlékekbe hogyan kerültek a lyukkártyák, az továbbra is rejtély. Talán volt másik hangszer a környéken, amelyik tényleg így működött, de az sem kizárt, hogy az öreg egyszerűen megtréfálta a kislányokat, nem tudom.

A képen talán Soma bácsi lehet Újpestről, aki rendszerint az Erzsébet utcai Polgár kocsma előtt zenélt, véli az egyik emlékező. Mások hozzáteszik, hogy lakott verklis a Petneházy utcában is, és a Gyöngyösi utcában meg a Tripoliszban is játszott.

Az alábbi, 30-as évekbeli kis fényképet alaposan megnézve felmerül, hogy talán ugyanaz szerepel itt a háttérben, néhány évtizeddel fiatalabban. Lehet, hogy a férfi is azonos a két képen?

 
A verklis által kínált lehetőségek legoptimálisabb kihasználását mutatja Josef Engelhart 1890-ben készült kedélyes bécsi festménye is.

Ha pedig ugyanaz a hangszer, akkor talán ezen a másik, harmincas években készült képen is? A megjelenítések gyenge minősége és a nézőpont különbözősége megnehezíti az összevetést. A lenti képen az esztergált lábakat talán kitakarja egy ácsolt alátámasztás, egyéb szempontokból a két hangszer hasonlónak látszik. Viszont a kintornázás tipikusan egyszemélyes vállalkozásnak számított, a kalapos és a munkássapkás férfi pedig talán nem azonos. Ki tudná ma már biztosan?

Verklis a harmincas években. Szabó Lajos fényképe, in: Fortélyos félelem igazgat, Móra, 1974.
Szóbeli közlés szerint a szomszéd lakásból felvéve az újpesti Attila út 150. alatt

De jártak más előadók is a kerületben a Váci úti tengely mentén, a Tripoliszba például az emlékezők szerint még énekes koldus is, olyan vénséges vén ember, akinek a hangja nem is hallatszott fel az ablakokig. A járandóságát azért megkapta ő is. A gépzenével házalók mellett – akik sokszor hadirokkantak, vagy más okból könnyebb fizikai munkára szorulók –, jelen volt egy fontos konkurens csoport az udvarozásban, a muzsikus cigányoké. Ők főleg fiatalabbak voltak, akik a gyakorlást kötötték össze a kenyérkeresettel, hegedűvel jártak, és szintén népszerű slágereket, vagy magyarnótát játszottak. Angyalföldről sok híresen jó cigány zenész került elő, róluk később egy külön poszt szól majd.

Volt két másik öreg is, Pista bácsi meg a sógora vagy a testvére… talán ők vannak Vydareny Iván 1960-ban Angyalföldön készült fotóin, amint a Visegrádi és a Gogol utcában tolják a zenegépet.


S végül váratlanul még egyszer felbukkan az első képen szereplő verkli. A Pál utcai fiúk 1969-es adaptációjának díszletei között int búcsút.


„Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörû, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta.”

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, 1.

Én már csak meséből ismertem az utcai zenészekhez hasonlót, ott is nagyon szerettük. (A parádés szereposztás miatt a teljes mese is érdemes a meghallgatásra, de majdnem ötven perc, a verklis Zakariás csak az első egy-két percben és a végén szerepel.)


Minden egér szereti a sajtot. Hangjáték, 1980.
Zakariás: Kovács Károly – Papagáj: Háray Ferenc – Lidi mama: Hacser Józsa – Márton papa: Csákányi László – Soma: Harkányi Endre – Szeréna mama: Schubert Éva – Albin papa Balázs Samu – Fruzsina: Váradi Hédi – Nagy Macska Mágus: Bodrogi Gyula – Pepita egerek: Meixner Ildikó, Csepeli Péter – Közreműködik: A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarából alakult kisegyüttes – Zenéjét szerezte és vezényel: Gulyás László – Írta és rendezte: Urbán Gyula

Fogd meg a vízben a csillagot! Hasztalan, úgysem tudod! Idelent hiába vallatod, fönt van a fényes titok.

Csillagba zárták a sorsodat, csillag a vízben ragyog Tükrödből nem tudhatsz meg sokat, fönt van a fényes titok.

Update: A kerületi könyvtár 2013 tavaszi felhívásának köszönhetően felbukkant két újabb fénykép is, 1965-ből. A teljesség kedvéért beillesztem őket ide.