Kommentárféle

Wang Wei alkonyi töprengései és az azt követő kommentárok kapcsán jutott eszembe a Guzmán de Alfaraché-nak (1599), Mateo Alemán pikareszk regényének egy bekezdése, amely már a könyv első olvasásakor megütötte a szemem.

Szó szerint ez történik manapság [azaz hogy magunk is teremtők kívánunk lenni Isten képére és hasonlatosságára]. Teremteni és pusztítani vágyunk. Mennyire szeretem a madarat, amelyet a házamban nevelek, a juhot, amely udvaromban születik, a fát, amelyet a kertemben ültetek, a virágot, amely az én ágyásomban kél ki: mennyire örülök neki és gyönyörködöm benne. Azt, amelyet nem én neveltem, készítettem vagy ültettem, bármilyen kiváló legyen is, lelkifurdalás nélkül leszakítom, elpusztítom vagy megölöm, míg azt, amely az én kezem munkája, fáradozásom gyümölcse, munkám eredménye, még ha kevésbé érdemes is, nagy odaadással szeretem.

A szomszéd és az ismerős fájáról nemcsak a virágot és a gyümölcsöt szakítom le, de levelet vagy ágat sem hagyok, s ha úgy hozza kedvem, hát még a fát is kivágom. Az enyémet ha egy hangya bántja, egy madár csipkedi, már a lelkem sajog belé, hiszen az enyém. S ha jól meggondoljuk, mindenki szereti azt, amit ő alkotott. Ezáltal pedig ahhoz hasonlítok, aki engem alkotott, s akitől ezt az érzést örököltem. (Guzmán de Alfarache Parte I, Libro iii, Capítulo 4)

Alemán, mint mindig, a kétértelműségre játszik, s nem teszi világossá az olvasó számára, mit is állít voltaképpen ezzel a bűnös és bűnbánó, csalárd és tisztán látó kalandor főhősének szájába adott monológgal. Például hogy miért igyekszik ilyen éleselméjű érvekkel közös nevezőre hozni Istent és teremtményei iránti szeretetét az egoizmus ama már-már hősies fokával, amely annyira szereti a magáét, hogy képes érte elpusztítani a másét.

A szöveg azonban számos egyéb kérdést is felvet. Valóban létezhet bárkiben is ennyire elvakult önszeretet vagy az övéi iránti szeretet? S ha létezik, vajon az ilyen ember a nagyvilágban járva is csak azt keresi, ami hozzá hasonló, lenézve a másfajtát? Wang Wei példájával élve, külföldön járva vajon örül az ilyen, ha zajos honfitársaira lel, s osztozik túlcsorduló nemzeti érzületükben, amelyet, úgy tűnik, csak mások lefitymálásában tudnak megélni – ellentétben „velünk”, akik hasonló helyzetben inkább igyekszünk távolságot tartani és megtagadni minden közösséget attól a csoporttól, amely helyett mi szégyelljük magunkat?

Nem hiszem, hogy egyébként bármelyikünk utálná a maga országát, s normális körülmények között egyikünk sem tagadná le hovatartozását. Ugyanakkor viszolygunk közösséget vállalni azokkal, akiknek szeretetét a másokkal szembeni lenézés erősíti, s akiknek identitása, úgy tűnik, a mások lebecsülésén alapul (mint azt külföldön oly gyakran tapasztalom argentin honfitársaimon). És Wang Wei és a hozzá fűzött kommentárok alapján úgy látom, mindannyian hajlamosabbak vagyunk ezt a magatartást elsősorban saját honfitársainkban felfedezni, noha valójában minden náció pökhendi, faragatlan és soviniszta képviselői ugyanígy viselkednek.

Ezért aztán ha külföldön bármikor is felmerül a lehetősége, hogy ilyen csoportokkal hoznak rokonságba minket, s ennélfogva ránk is úgy tekintenek, mint rájuk, azonnal menekülünk, rejtőzünk, háromszor tagadjuk le (mielőtt a kakas megszólal). Különbözünk tőlük, akárcsak sok más honfitársunktól, akik miatt ugyanakkor nem éreznénk magunkat zavarban. Ez is az identitás egyfajta felfogása, amely ugyan nem tagadja le, honnét jött, de nem egy típus meghatározásán, hanem a sokféleség elfogadásán alapul.

Az Alemán-idézetről két spanyol embléma is eszembe jut, amelyek egyaránt az önszeretetről szólnak. Lehetséges, hogy ez a szélsőségesen kritikus viszonyulás a sajátunkhoz, amely – Guzmán szavaival ellentétben – oly (patologikusan) természetes számomra, abból a félelemből fakad, hogy éppen a két embléma által példázott szégyenletes hibába esek. Az emblémák ezt a hibát majommal, azaz az ember torz tükörképével jelképezik.


Sebastián de Covarrubias (Emblemas morales, 1610) I.98. Nulli non sua forma placet [Senki sem elégedetlen saját külsejével] emblémáján ez a torz tükörkép további tükörben szemléli önmagát.

Siendo la mona abominable y fea, Si acaso ve su rostro en un espejo Queda de sí pagada, y no desea Otra gracia, beldad, gala o despejo. La mal carada se tendrá por dea, Del rostro acicalando el vil pellejo, Y cada qual, de gloria desseoso, Lo feo le parece ser hermoso.

Noha undorító és rút állat a majom, mégis, ha megpillantja magát a tükörben, el van bűvölve, és semmilyen más szépséget, bájt és ékességet nem kíván. A rút arcú istennőnek látja magát ha bőrét pirosítóval cicomázza és dicsőségre áhítozva minden csúnyaságát szépségnek látja.

Juan Francisco de Villava (Empresas espirituales y morales, 1613) Sic sua quique placent [Mindenkinek a magáé tetszik] mottójú emblémáján pedig egy majomanya öleli át majomfiókáját.

No ay quien de ver a la fruncida mona, Qual anda enamorada, De sus negros hijuelos, no se ría, Qual se ufana y entona, Porque entiende que cosa más salada, Más luzida y hermosa no se cría Y alguno que riendo Se está, no advierte en propio amor ardiendo, También él se enamora de sus cosas.

Nincs, aki látva a ráncos majmot, hogy mennyire odavan fekete kölykéért, ne nevetne: hogy kérkedik vele, hogy büszkélkedik, azt gondolván, ennél tökéletesebb, ragyogóbb, szebb teremtmény nem is lehet. Ám miközben nevetünk rajta, nem gondolunk bele, önszeretetünkben égve mi is hogy odavagyunk azért, ami a miénk.

Covarrubias az emblémához fűzött kommentárban az önismeret fontosságát hangsúlyozza, s ez összecseng azzal, amit az identitás problémájáról az imént mondtunk.

Villava a maga erőteljesebben moralizáló kommentárjában kemény szavakkal ostorozza az önszeretetet, mint olyan szenvedélyt, amely elvakít, s amely, minthogy nem tart kellő távolságot a szeretet alanya és tárgya között, eleve lehetetlenné teszi a helyes ítéletet.

Arra vagyunk hát ítélve, hogy vagy megvessük, vagy vakon szeressük a magunk fajtáját? Ki képes megtalálni a kényes egyensúlyt a két szélsőség között?