Wang Wei alkonyi töprengései

Hát legyen. Az iménti két bejegyzés után a határok nélküli világról, ahol a katalánok szabadságot követelnek Erdélynek, az európai értelemben vett radikális magyar pártok elhagyott palmai bérházakban szövögetik szálaikat, a diaszpóraukránok által még szabadon hagyott templomok kapuzatára kínaiak vésik titokzatos jeleiket, s mindez együttesen a prágai óvárosi temetőben gyökerező homályos zsidó összeesküvésre vezethető vissza, én is közzéteszem a magam abszolút időszerűtlen, maximálisan személyes és bárki másra nézve érvénytelen kinyilatkoztatását a világ állapotáról.


Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, bár abszolút nem ide tartozik, hogy nincs ínyemre Franciaország. Spanyolországban, Itáliában vagy Portugáliában úgy érzem magam, akár otthon. De Franciaországban nem és nem, és ez engem is meglep, hiszen katalán létemre a franciának kéne a legközelebb állnia hozzám. De hát ez a helyzet, Franciaország nem jön be nekem, mit csináljak. Ez van. Már Michel de Montaigne is azt írja Itáliai napló-jában Rómába érkezve (ama különös harmadik személy nevében, akinek szívesen kölcsönzi saját szavait): „M. de Montaigne se faschoit d’y trouver si grand nombre de François qu’il ne trouvoit en la rue quasi personne qui ne saluast en sa langue” (Montaigne urat rendkívül nyomasztotta, hogy oly nagy számú franciára lelt itt, hogy szinte mindenki, aki az utcán szembejött, anyanyelvén köszöntötte őt).

Néhány hónapja Rómában járva jómagam is ugyanezt a nyomasztást éreztem. Mindenki spanyolul beszélt körülöttem. No ez a másik, amit el akarok mondani, noha ez sem tartozik ide. Képzeljék el, ahogy ama megszentelt római helyek fölött borongva, a legnagyobb emelkedettség és áhítatos elmélkedés közepette hirtelen valami durva és parlagi spanyol frázis üti meg a fülemet, többnyire valami nagy hangon előadott vaskos vicc vagy sületlen szellemesség, ami egy csapásra véget vet bármiféle elragadtatásnak. Ilyenkor a Sacco di Roma jut eszembe, 1527 májusának az a gyászos napja, amikor V. Károly zsoldosai mérhetetlen mennyiségű műalkotást elpusztítva, nőt megerőszakolva és lakóházat kifosztva gyakorlatilag egyetlen nap alatt sírba tették az egész dicsőséges római reneszánszt. Ilyenkor egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, ahogy Rómát betölti a spanyol zsoldosok tombolása és üvöltése (noha nagy megkönnyebbüléssel tudtam meg nemrég, hogy a seregnek csak a kisebbik része volt spanyol). A Gianicolón sétálva már messziről látom a domb tetején, az Academia Española homlokzatán lobogó vörös-sárga zászlót, és megint elfog ez a rossz érzés. Talán mert jól ismerem azt a fensőbbséges érzést, amely külföldön járva azonnal eltölt minket spanyolokat, mihelyst a legcsekélyebb okot találjuk rá, sőt anélkül. És ezek a vaskos poénok, amelyekről már két mérföldről megismerszik a spanyol…

És arra gondolok – és tulajdonképpen kezdettől fogva erre akartam kilyukadni –: nem lehet, hogy ez a szinte kényszeres igyekezet, hogy felleljük a külvilág nyomait a saját házunk táján, s másfelől az a kínos érzés, amely olyankor fog el, ha saját nyomainkra lelünk a külvilágban, egyaránt valami saját magunkkal való mélységes elégedetlenségből fakad, még ha a tudásvágy, az egészséges kíváncsiság vagy bármi más leple alá rejtjük is ezt az érzést?

Sötétedésig gondolkodom még ezen, hátha megtalálom a választ. Közben meg is nézem, mit mond erről Zhuang Zi.

Róma panorámája az Academia Española erkélyéről, a Gianicolóról.
Igyekeztem, hogy a látványt uraló spanyol zászló ne látsszék a képen.

--------------------------
Pei Di megjegyzése:

Nem tudom, olvasóink hogy vannak ezzel – örülnénk, ha megírnák –, de nagyon sokszor bennem is hasonló érzések kelnek külföldön magyarokat észlelve. Nem látom még, bennem van-e a hiba, a tömegturizmus színvonalában, vagy pusztán abban, amit Julia írt a blog spanyol változatán, ugyanilyen érzésről panaszkodva az argentin csoportok láttán: „Nyilvánvaló, hogy az otthonról jól ismert hibák gigantikusra nőnek a szemünkben, miközben a másfajta népek hibáit szívesen söpörjük a tolerancia, a szimpátia vagy a festőiség leple alá.”

Tény, hogy éppen Mallorcáról hazafelé tartva, s a barcelonai repülőtéren átszállásra várva telepedett a mellettem lévő asztalhoz négy nagyhangú magyar menedzser, s a munkával és befogadással töltött két hét után először csapott meg a a magyar ugar szele. A melankolikus nyugtázás után visszasüppedtem Kapuściński Lapidárium-ába, ahol azt olvastam:

Reggel 8.30-kor indul a gépem Brüsszelbe. Meleg, napos idő van, az égen egyetlen felhőt sem látni. A varsói Okęcie repülőtér. Négy hazánkfia repül a nagyvilágba. Fiatalok, de már testesek, pocakosak, öltözékük hanyag (rendetlen orkándzseki, gyűrött, kockás flaneling, elképesztően koszos sportcipő, kopott farmernadrág – az embernek az az érzése, hogy az átlaglengyelnek 1989-ben egyetlen öltözéke van). Ahogy belépnek a váróba, már mennek is a bárba – mindegyikük iszik egy-egy deci vodkát. Isznak, ülnek, néha motyognak egy-két szót, de leginkább hallgatnak. Nincs mit mondaniuk egymásnak, lehet, hogy egyáltalán nincs mondanivalójuk – senki számára sem. A vodka teremtette közösség hamar szétesik. Mind a négyen némán, mozdulatlanul, dermedten ülnek. Mit csináljanak, mit lehet itt csinálni? Végre egyikük (arcán halványan, de azért tükröződik némi intelligencia), kacsint a többieknek. A kacsintást azonnal megértik. Az üres, tompa feszültség, amely a következő vodkára várva eltöltötte őket, múlik, eltűnik és – végre! – felcsillan valamiféle szikra, fényecske, villogás a szemükben, emberi melegség kezdi elönteni arcukat. Na! Naaa!! Fölugrálnak az alacsony, öblös fotelokból, futnak, hasuk csak úgy reng, kiáltoznak, rikoltoznak: a kurva… – láthatóan jobban érzik magukat, örülnek, örülnek, hogy hamarosan érezni fogják a torkukon lecsorgó tüzes megkönnyebbülést.

És arra gondoltam: milyen különös, hogy Kapuściński, aki mindig pontosan, és mindig szeretettel ír megfigyeléseiről, ezúttal honfitársai láttán csak pontos volt.


12 megjegyzés:

. (dot) írta...

Számomra azért lett fontos e bejegyzés, mert az alapkérdés végiggondolására kényszerít: képes vagyok-e a MÁSIK EMBERT elfogadni olyannak, amilyen; képes vagyok-e türelemmel, szeretettel és megbocsátással nézni emberi gyengeségeit, hibáit, helytelen nevelésből adódó kulturálatlanságát.
Végső soron: jó keresztény vagyok-e? Lehetek-e jó keresztény, ha elkezdek válogatni a "mindannyian és egyformán testvéreim vagytok" között.
És ha őszintén akarok magamnak válaszolni (szeretnék), akkor milyen, miféle illúziókkal is kell nekem leszámolnom?!

Köszönöm, hogy elindították ezt a végiggondolási folyamatot.

sat. írta...

akik külföldön erőszakosak, általában otthon is azok. persze vannak más szabályok is: kik otthon erőszakosak, otthon lapulnak, s kik otthon lapulnak, külföldön elengedik maguk, ahogy fönnebb írva vala.
nekem van egy oly érzésem, hogy inkább a többségi durvuló nemzetekre érvényes e. a kisebbségi magyarokat valahogy illedelmesebbnek érzém külföldön is. persze bizonyára itt is vannak más szabályok + rengeteg kivétel is.
úgyhogy inkább nem gleichschaltolok.

s mivel máskint még nem nagyon t'ok linket "létrehozni" má' lassan +szokott személyes élményem:

http://sztandit.blogspot.com/2009/05/mindennapos-kedvderites.html

minden jóut kívánva köszönettel s tisztelettel
Tibi

. (dot) írta...

Tán 2 évvel ezelőtt volt egy beszélgetés Popper Péterrel (kazettán őrzöm), ahol említett egy kísérletsorozatot, melynek végső eredménye az volt, hogy egy adott közösség átlagszínvonalát (csoportviselkedés) mindig a legalacsonyabb színvonalú egyede határozza meg. Jól emlékszem, kirázott ettől a gondolattól a hideg, mert hirtelen sok mindenre rávilágított utólagosan a törtélemben, és meglehetős kétségbeeséssel töltött el a jövőt illetően.
Ez a jövő itt van, ezt éljük, ez fog a fejünkre omlani hamarosan.

Mit számít az, hogy én, mint egyén, a társadalmi hierarchia legalján azt mondom egy viselkedésre, hogy ez helytelen (megdöbbentő, elítélendő, megbocsáthatatlan ...lehet fokozni), viszont a társadalom (A TÖBBI MÁSIK EMBER) azonban ezt elnézi, eltűri (adott esetben a társadalmi hierarchia csúcsán lévők is).
Akik ma még nem rosszak, csak a rosszat hordozzák, azok előbb-utóbb nem válnak-e végképp romlottá?

Studiolum írta...

Üdv, Tibi. Nekem erdélyi magyarok külföldi viselkedésével van többszörös tapasztalatom, és az tényleg olyan, ahogy mondod: sokkal – már-már feltűnően – illedelmesebbek, csöndesebbek, figyelmesebbek, mint a magyarországiak külföldön. El tudom képzelni, hogy ez a felvidékiekre is áll. Úgy tapasztalom, hogy ennek a jobban megőrződött hagyományos viselkedéskultúra mellett az is oka, hogy az erdélyi magyar hozzászokott az őt körülvevő többség többé-kevésbé gyanakvó figyelméhez, ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt visszafogottan, kilétét lehetőleg nem hangsúlyozva kell viselkednie, s ez a helyzet külföldön sem változik, ott sem a normák alól való felszabadulást élik meg, hanem ugyanazt a helyzetet, mint odahaza, legföljebb a „többség” nyelve más.

Sellyei nyelvi kalandodat olvastam már korábban, eléggé lehangolt. Nekem „külmagyarként” persze jobb tapasztalataim vannak a szlovákokkal, mert ha én megszólalok, természetesen már eleve szlovákul, mindjárt hallják a kiejtésből, hogy nem ottani magyar vagyok, és nagy gesztusként értékelik, hogy megtanultam az ő nyelvüket, mikor nekem nem is lenne kötelező. De azért persze nekem is vannak hasonló eseteim. Az egyik néhány éve volt, amikor még volt határ, s azon igyekeztünk átjutni, éppen spanyol barátaimmal. A szlovák határőr kiválóan beszélt magyarul, s ahogy pecsételte az útleveleket, megkérdezte, hová megyünk. „Selmecbányára”, mondom. „Az nem tudom, hol van. Nem ismerek ilyet, hogy hogy Selmecbánya.” mondta rókamosollyal, nyilvánvalóan várva a hivatalos nevet. „Hogyne volna”, mondom. „Szép magyar város innen egy órára. Föltétlenül menjen el megnézni, ha nem ismeri.” Többet nem kérdezett.

Minden jót, sok erőt, jókedvet, bölcs blogbejegyzéseket, szeretettel
Tamás

Studiolum írta...

Kérdeztem Katától, pszichológusként mit tud a Popper-kísérletről. Ő azt mondta, hogy a Popper által idézett következtetés a pszichológiai csoportdinamika egyik nagyon gyakran idézett formulája, de nem pontosan ebben a formában, hanem úgy, hogy egy csoport tanulási sebességét mindig a leglassabb egyed határozza meg. Az eredeti megfogalmazásban nem értékekről van szó tehát, hanem teljesítményről. Ugyanakkor a csoportdinamika azt is hozzáteszi, hogy ezzel együtt a csoportban egyfajta kiegyenlítődés történik – ettől csoportdinamika – azaz hogy miközben a lassúak visszafogják a gyorsakat, a gyorsak is felgyorsítják a lassúakat. Korábban nyelvtanárként én is gyakran figyeltem meg ezt diákcsoportokban.

Az értékekkel, amennyire én látom, másként áll a dolog. Egy csoport értékeit, csoportviselkedését nem föltétlenül a legalacsonyabb színvonalú egyed határozza meg, hanem azok, akiket a csoport tagjai valamilyen mértékben vagy értelemben tekintélyként fogadnak el. Ha a kettő többé-kevésbé egybeesik, arra mondják, hogy „fejétől bűzlik a hal”. Ezt szagoljuk ma Magyarországon már jó egy-két évizede. Pontosan emlékszem egy csomó olyan mozzanatra a 90-es évek elejétől, de különösen közepétől kezdve, amikor a politikai és kulturális elit hitványul viselkedett, s hogy a „nép” ezt azonnal úgy reagálta le, hogy ezek szerint ezt szabad. Ennek eredménye tükröződik a mai magyar közmorálban.

De az egyénnek nem muszáj a rosszat választania. Jártam néhány elkeserítő helyen, Magyarországon kívül India, Oroszország, Románia, Dél-Olaszország anyagilag, szellemileg és erkölcsileg is nagyon lepusztult helyein, és mindenütt azt tapasztaltam, hogy a rossz nem áraszt el mindent automatikusan, hogy mindenütt vannak nagyon felemelő példáit annak, hogyan ragaszkodnak az emberek – „lamed-vav caddikim”, a harminchat igaz ember… – ilyen helyen is az értékeikhez. És azt is tapasztaltam, hogy az ilyen viselkedésnek a maga körében mindig van hatása. Magyarország most tényleg nagyon rossz morális állapotban van, véleményem szerint rosszabban, mint a fenti helyek. De az embernek itt is megmarad a szabadsága, hogy függetlenítse magát az általános rossztól, és a maga által helyesnek tartott értékek szerint éljen.

. (dot) írta...

Ez lesz a nagy kérdés a következőkben, hogy tudja-e
(lehet-e, szabad-e) függetlenítenie magát az általános rossztól, vagy egyszerűen csak lelövik, mint egy kutyát.
Krisztus szolgái pedig hallgatnak, hallgatnak, hallgatnak. Tisztelet a néhány kivételnek.

Studiolum írta...

Így van, és keresztényként tényleg nagyon elkeserítő ezt látni. De hát keresztényként nem Krisztus korrupt szolgáira figyel az ember, hanem Krisztusra (akit ugye szintén mint egy kutyát).

anna írta...

aha. tehát gorbacsov montaigne példáját követve beszélt magáról egyes szám harmadik személyben. nem is gondoltam volna, hogy ily kiművelt volt...

Studiolum írta...

lám, lám, sose jó túlképzett embert felelős posztra tenni, mert csak összedől a kóceráj. Sztálin bezzeg mindig egyes számban beszélt magáról, ment is ragyogóan a bolt, hogy Isten nyugtassa szegényt.

. (dot) írta...

Csak a pontosság kedvéért:
Előkerestem a Popper interjút, 2005. IX. 11-én hangzott el (két évet tévedtem) és ő Le Bon törvényét említi, a könyv címe : A tömegek lélektana http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?func=reszletes&tipus=tema&kezdet=1&darab=50&talalat=10&rendezes=Cim_AZ&temakorID=0&sszam=6&ID=11271

Mivel 1913-ban jelent ( illetve kiadták 1930-ban is) kicsit hosszadalmasabb lesz hozzájutni, -de nem hagy nyugodni a dolog.

marguerite írta...

Nagyon ismerős ez a rossz érzés, némileg enyhít rajta, hogy más nemzetek fiai/lányai is hasonlóképpen szégyenkeznek olykor külföldön honfitársaik otromba viselkedése miatt. Feltételezem, minden nagyhangú bicskanyitogató viselkedésű turistára és kereskedelmi utazóra jut valaki, aki magában elnézést kér az egészért... csak ez nem látványos... De a háttérben sejthetjük egymást :>

Studiolum írta...

Igen, ebben reménykedem én is. Szeretném hinni, hogy a csöndes magyarok belesimulnak a többiek közé, és csak a hangosokról derül ki, hogy kifajták. Sajnos az előbbiekkel még soha egyetlen utamon se találkoztam. Bár idehaza se gyakran.