Huszonnégy

az alapok a magasba repültek
a magaslatok a mélybe merültek.
Libeň, 1916. november-december.
Ladislav Klíma, in: Bohumil Hrabal: Házimurik

A ház, amelyiket kerestem, egészben véve kellemes volt, a kapuja előtt utcai gázlámpa állt, az egykor kockakövekkel burkolt járdát bizonyára már régen feltúrták, nemrégiben aztán az árkot megint betemették. A gázlámpa már égett, és így láttam, hogy a házszám helyes, huszonnégy. Beléptem. A folyosó kiloccsantott bortól és hűvösségtől szaglott. A vakolat úgy málladozott a nedves falakról, mint a leveles tészta. Amikor a folyosóról kiléptem az udvarra, épp hogy csak sikerült félreugranom. Egy szőke nő mályvaszín nadrágban és melltartóban vödörszámra loccsantotta a vizet egészen az ablakokig, aztán seprűvel a kis kanálisba terelte. Átgázoltam egy hosszú pocsolyán a lépcsőkig, fölmentem hat lépcsőn, és egy másik, kisebb udvarra értem. Az emeleten kirajzolódott az öntöttvas korláttal díszített nyitott gang, a fészer fölött az égig magaslott a szomszéd épület fala, semmi egyéb, mint kétemeletnyi puszta fal málladozó vakolattal, óriási fal ablakok nélkül, és olyan hosszú, hogy ráfeküdt arra a kivilágított ablakú gangos házra. Baloldalt poroló állt, mögötte a mosókonyha nyitott ajtaja tátongott, amelyből mosópor- és szennyvízszag áradt. És én mentem előre, csábított az a fény a földszinten, a le-föl húzható lámpa hideg fénye. A kis udvar kellemes hangulatával ellentétben a nyitott földszinti ablakból olyan hűvösség áradt, hogy megremegtem. A földhányásból két vadszőlőtőke nőtt ki, a vadszőlő kifeszített drótokon keresztbe futott a kis udvaron, vízszintesen húzódó ágbogaiból indák, kacsok lógtak le, de félúton visszafordultak és megint felfelé ágaskodtak, és könnyedén megérintették a vállamat, és én összeszedtem a bátorságomat, és az ablakhoz léptem.

Libeňben kaptam szállást, v Domě Vědeckých Pracovniků, a Tudományos Dolgozók Házában, legalábbis akkor még így hívták azt tízemeletes paneltornyot, amely magányos obeliszkként magasodott Prága határában egy valószínűtlenül üres mező közepén a szőlők, rétek, kicsi kertes házak és a távolban húzódó autósztráda fölött a dombtetőn, a Vysočanská utca kanyarogva indult felfelé a Sokolovská végétől, kisvártatva a Harapós kutya és Idegennek tilos táblák is elmaradtak és mezők között vitt tovább a földút, kétszer is vissza kellett forduljak, hogy megkérdezzem, jófelé mondták-e. De még előtte és mindenek előtt el akartam zarándokolni a házhoz, amely nekem akkor Libeňt és Prágát jelentette, mindazt a jót és teremtő erőt, amellyel annak a tenger sok rossznak fölébe lehetett kerekedni.

Viszonylag új térképet követtem, már amilyet Pesten kapni lehetett, de ezen akkoriban, egy évvel a forradalom után már túllépett a valóság, Prága mint valami zűrös, részeg házimuri utáni kábult álomból ébredezve nyújtóztatta gémberedett tagjait, recsegve szakadozott az utcák elnyűtt szövete, az alapok a magasba repültek, a magaslatok a mélybe merültek, a Na Hrázi-t kerestem, a Gát utcáját, az Örökkévalóság gátjá-t, ahogy Hrabal, Vladimír és Egon Bondy nevezték, Libeň kapujában, a Moldva holtága mellett, ahol Tekla, a magyar grófnő, Vladimír felesége

meztelenül fürdött déli tizenkettőkor, a halászok rosszul vetették ki a hálójukat, egy biciklista átzúgott a parti gazon és önszántából fejest ugrott a vízbe, na milyen teste volt, mondja csak meg, milyen,

de a Zemklová utcán nem lehetett tovább menni, szemből volt egyirányú, az is csak villamosnak, letettem a Trabantot a frissen épült palmovkai metróállomás mögötti kis buszpályaudvaron a tilosban, ahol épp akadt hely az ügyetlenül rakott új járdaszegély és az építési törmelék kupacai között, és ahogy kiszálltam és a túloldali épületre néztem, mindjárt tudtam, hogy jó helyen járok, mert az ötemeletes nagy barna épület, üresen ásító ablakaival és bezárt földszinti üzleteivel és tetején a rozsdás vasvázból formázott art deco földgömbbel és a SVĚT felirattal, az az épület volt

a Világ nevet viselő büfé, palota, étterem és mozi, amelynek minden vetítésére eljártunk. Azon a környéken, amelyet Židýnek neveznek, volt egy birtok, melynek urát Világnak hívták. Eltöprengett, és úgy találta, nem lehet véletlen, hogy őt Világnak hívják. Eladta hát mindenét, még kölcsönt is felvett, és felépítette a Világ palotát. A mozi premierjén egy amerikai nagyfilmet, az Özönvíz-t játszották. Miközben a vásznon zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és a felhőszakadásban Noé bárkája úszott tova, a mozi szuterénjébe betört a Moldva talajvize, a nézők térdig vízben, de a filmet végig kellett játszani. Világ földbirtokos úr így fizetett rá a Világ mozira egymillió koronát. Főbe lőtte magát. Most minden előadás alatt hallani a dolgozó szivattyúkat, s az étterem fölött egy vas földgömb és a Világ felirat díszeleg,

de az utcácskának nem volt neve, előreindultam hát a Na Žertváchon, a zsinagógát megkerülve befordultam a sarkon, majd megint jobbra az U Synagogyn, balra a Ludmilinán, és már ott is voltam a Na Hrázin, jobbra nőtt a számozás, tizennyolc, húsz, huszonkettő, és akkor kiértem a frissen épült palmovkai metróállomás mögötti kis buszpályaudvarra, ahol a huszonnégyes szám helyén, az építési törmelékek kupacai között, az ügyetlenül rakott új járdaszegélytől éppen csak annyival beljebb, amennyivel egy kapualj nyílik, ott állt a Trabant mint egy jóindulatú, türelmes öreg ló, amelyik minden este pontosan háza kapujáig fuvarozta Běrkovicében a részeg Hausmann kocsist, és akkor megértettem, hogy elkéstem, hogy az idő özönvize átcsapott az Örökkévalóság gátján, a magaslatok a mélybe merültek le a palmovkai metró üregébe és az alapok immár mindörökre

ott lebegnek felettünk mint egy barokk festményen az ideális épületek felhőzete.