Gyarmatáru

Olga Grushin: Szuhanov álomélete, ford. Ladányi Katalin, Budapest, Geopen 2008

Szuhanov egykor tehetséges festő, a szürrealizmus és Dalí követője, a hruscsovi enyhülés idején még képét is kiállították a Manyezsban, azon a híres 1962-esen, amelyen Hruscsov személyesen pederasztázta le az „Új Valóság” képviselőit. Ezt a jól ismert történetet Grushina úgy dramatizálja, hogy a főtitkár már a megnyitó előtti reggelen rajtaütött a burzsujtanyán, s az összes képet kidobatta a Manyezsból, a művészeket pedig állásukból. Az olvasó fejében megszólal egy vészcsengő. Ez a verzió realistának túl merész, szürrealistának túl bátortalan. Annak már jobb az Abszurdopédia hasfájdítóan groteszk tudósítása ugyanerről.

Szuhanov e tapasztalat következtében átáll a Régi Valóság oldalára. Ragyogó karriert kap cserébe, húsz év múlva már A világ művészeté-nek főszerkesztője, a szovjet művészeti élet és halál ura, Lenin-idézetekbe foglalt vezércikkeit a nyugati művészet, azon belül a szürrealizmus, kiemelten Dalí ellen írja. (A nyolcvanas években! Újabb vészcsengő.)

Aztán jön az egy hétre széthúzott Ivan Iljics halála, Szuhanov ráébredése életének hamisságára és értéktelenségére. Felbukkannak az elhagyott festő-barátok és mesterek, az egyik épp olyan sikertelen és nyomorgó, a másik épp olyan bölcs és megbocsátó, ahogy kell. Kísérteni kezd a múlt, feltörnek az elfojtott emlékek a sztálini időkben meghalt apáról, beállít a távoli unokatestvér, a Dosztojevszkijből és Dalíból összeszerkesztett nevű Fjodor Mihajlovics Dalevics (á-há!) aki visszahozza életébe az igazi művészetet, s miután családtagjai is sorra elhagyják, Szuhanovnak nem marad más dolga, mint hogy megbolondulván nekiálljon puszta kézzel ikont festeni a romos falusi templom falára.

Amilyen hibátlanul szimmetrikus a tézis és az antitézis, olyan jól átlátható a szerkezet is. Mindig világos, mikor lépünk át a valóságból az emlékekbe és viszont a kettős síkon (á-há!) zajló cselekményben. Mindig pontosan érthető a kíméletesen adagolt kulturális ikonok (Dalí, Chagall, Rubljov – több név nincs is ötven év művészeti pályafutás során) szimbolikus jelentősége. Mindig tudni, ki a jó és ki a rossz. A rossz nagyon fekete, a jó nagyon angyali. A rendszer abszolút embertelen, az áldozatok abszolút tiszták. Az enyhülés éveiben Jasztrebov lakásán összegyűlő művészek lelkesedése a szürrealizmus iránt annyira vértelen és hiteltelen, amennyire lüktető és magával ragadó még negyven év múlva is Hrabal leírása a Gyöngéd barbárok-ban az ő szürrealizmus iránti lelkesedésükről. Vészcsengő és újabb vészcsengő. A szükségszerű logikával bekövetkező szintézis pedig oly patetikusan katartikus, akár egy hollywoodi film utolsó kimerevített kockája. Orosz szerző, a bonyolult és átláthatatlanul abszurd összefüggések mestere hogy képes írni, orosz ember, Jerofejev, Pelevin és Szorokin, Babel, Bulgakov és Paszternak olvasója hogy képes kezébe venni egy ennyire didaktikus, ennyire sematikus, ennyire bombasztikus könyvet?

A megfejtés az utolsó oldalon olvasható. Pontosabban az utolsó oldal után eggyel, ahol a szerzőnő köszönetet mond amerikai férjének és kiadójának. Amerikai megrendelésre és ízlés szerint készült könyv ez, pontosan azokkal a sztereotípiákkal, azzal a csipetnyi oroszsággal megbolondított „szürrealizmussal” (ezen a minden oldalon elhangzó varázsszón alapvetően a „véletlenek” összejátszása értendő), azokkal a hívószavakkal, amelyek kellemesen bizsergetik az ilyenfajta egzotikumra éhes, de azt elviselni csak módjával képes nyugati olvasót. Meg is jegyzi Jakov Borohovics a Russzkij zsurnal-ban megjelent kritikájában: A könyvet oroszra nem fordították le, s aki olvasta, láthatja, hogy egyáltalán semmi köze nincs Oroszországhoz azon kívül, hogy egyik szereplője orosz nevet visel. Egy új műfaj, az orosz irodalom light exportváltozata, a russerie születésének vagyunk tanúi. Sikerét a maga olvasói körében jól mutatja például a könyvesblog recenziója mint az említett sztereotípiákat és hívószavakat gyönyörűséggel visszamondó recepcióesztétikai dokumentum.

„»Gogol, Bulgakov és Nabokov méltó követője...« James Lasdun író” hirdeti az ajánlás a könyv címlapján. Író lenne az első három is, de nem véletlenül maradt el a jelző az ő nevük mögül. Nem, nem csak azért. Hanem mert nem íróként szerepelnek itt, hanem ikonokként, mint Dalí, Chagall és Rubljov a regényben, az oroszság cégéreiként, mint a spanyol aranykor négy nagy szerzőjének a madridi Siglo de Oro kocsma vitrinjére pingált képe. Hiszen a valódi Gogol abszurdjából, a valódi Bulgakov misztikájából, a valódi Nabokov pimaszságából semmi sincs a regényben. De az oroszság fílingje megvan ezek nélkül, sőt akár a könyv elolvasása nélkül is. Ahogy Borohovics írja az Izvesztyija Grushinával készített sztárinterjúja kapcsán: Igaz, a riporternő nem olvasta a könyvet. De hát őszintén, kinek hiányzik ez a könyv?

Valami hiteleset mégis elárul a regény, igaz, szándékán kívül. Valami olyat, amit amerikai nem írhatott volna meg, mert csak egy orosz ismerheti. Azt az orosz férfi-nő-viszonyt, azt az együttélve is megőrzött különös monász-létet és alapvető idegenséget, amelyről Ulickaja és Tolsztaja is ír, s amelyet magam is megtapasztaltam az elmúlt tizenöt évben orosz kollégáim és diákjaim között. S ahogy Zsivágó tehetetlenül ereszti el Lénát, mint a fa a levelet, úgy válik le Nyina is a bukott Szuhanovról, „hogy egy darabig egyedül legyen, valami nagyszerűbb, magasztosabb, igazi, valóságos alkotás résztvevőjeként”.