Huszonnégy

az alapok a magasba repültek
a magaslatok a mélybe merültek.
Libeň, 1916. november-december.
Ladislav Klíma, in: Bohumil Hrabal: Házimurik

A ház, amelyiket kerestem, egészben véve kellemes volt, a kapuja előtt utcai gázlámpa állt, az egykor kockakövekkel burkolt járdát bizonyára már régen feltúrták, nemrégiben aztán az árkot megint betemették. A gázlámpa már égett, és így láttam, hogy a házszám helyes, huszonnégy. Beléptem. A folyosó kiloccsantott bortól és hűvösségtől szaglott. A vakolat úgy málladozott a nedves falakról, mint a leveles tészta. Amikor a folyosóról kiléptem az udvarra, épp hogy csak sikerült félreugranom. Egy szőke nő mályvaszín nadrágban és melltartóban vödörszámra loccsantotta a vizet egészen az ablakokig, aztán seprűvel a kis kanálisba terelte. Átgázoltam egy hosszú pocsolyán a lépcsőkig, fölmentem hat lépcsőn, és egy másik, kisebb udvarra értem. Az emeleten kirajzolódott az öntöttvas korláttal díszített nyitott gang, a fészer fölött az égig magaslott a szomszéd épület fala, semmi egyéb, mint kétemeletnyi puszta fal málladozó vakolattal, óriási fal ablakok nélkül, és olyan hosszú, hogy ráfeküdt arra a kivilágított ablakú gangos házra. Baloldalt poroló állt, mögötte a mosókonyha nyitott ajtaja tátongott, amelyből mosópor- és szennyvízszag áradt. És én mentem előre, csábított az a fény a földszinten, a le-föl húzható lámpa hideg fénye. A kis udvar kellemes hangulatával ellentétben a nyitott földszinti ablakból olyan hűvösség áradt, hogy megremegtem. A földhányásból két vadszőlőtőke nőtt ki, a vadszőlő kifeszített drótokon keresztbe futott a kis udvaron, vízszintesen húzódó ágbogaiból indák, kacsok lógtak le, de félúton visszafordultak és megint felfelé ágaskodtak, és könnyedén megérintették a vállamat, és én összeszedtem a bátorságomat, és az ablakhoz léptem.

Libeňben kaptam szállást, v Domě Vědeckých Pracovniků, a Tudományos Dolgozók Házában, legalábbis akkor még így hívták azt tízemeletes paneltornyot, amely magányos obeliszkként magasodott Prága határában egy valószínűtlenül üres mező közepén a szőlők, rétek, kicsi kertes házak és a távolban húzódó autósztráda fölött a dombtetőn, a Vysočanská utca kanyarogva indult felfelé a Sokolovská végétől, kisvártatva a Harapós kutya és Idegennek tilos táblák is elmaradtak és mezők között vitt tovább a földút, kétszer is vissza kellett forduljak, hogy megkérdezzem, jófelé mondták-e. De még előtte és mindenek előtt el akartam zarándokolni a házhoz, amely nekem akkor Libeňt és Prágát jelentette, mindazt a jót és teremtő erőt, amellyel annak a tenger sok rossznak fölébe lehetett kerekedni.

Viszonylag új térképet követtem, már amilyet Pesten kapni lehetett, de ezen akkoriban, egy évvel a forradalom után már túllépett a valóság, Prága mint valami zűrös, részeg házimuri utáni kábult álomból ébredezve nyújtóztatta gémberedett tagjait, recsegve szakadozott az utcák elnyűtt szövete, az alapok a magasba repültek, a magaslatok a mélybe merültek, a Na Hrázi-t kerestem, a Gát utcáját, az Örökkévalóság gátjá-t, ahogy Hrabal, Vladimír és Egon Bondy nevezték, Libeň kapujában, a Moldva holtága mellett, ahol Tekla, a magyar grófnő, Vladimír felesége

meztelenül fürdött déli tizenkettőkor, a halászok rosszul vetették ki a hálójukat, egy biciklista átzúgott a parti gazon és önszántából fejest ugrott a vízbe, na milyen teste volt, mondja csak meg, milyen,

de a Zemklová utcán nem lehetett tovább menni, szemből volt egyirányú, az is csak villamosnak, letettem a Trabantot a frissen épült palmovkai metróállomás mögötti kis buszpályaudvaron a tilosban, ahol épp akadt hely az ügyetlenül rakott új járdaszegély és az építési törmelék kupacai között, és ahogy kiszálltam és a túloldali épületre néztem, mindjárt tudtam, hogy jó helyen járok, mert az ötemeletes nagy barna épület, üresen ásító ablakaival és bezárt földszinti üzleteivel és tetején a rozsdás vasvázból formázott art deco földgömbbel és a SVĚT felirattal, az az épület volt

a Világ nevet viselő büfé, palota, étterem és mozi, amelynek minden vetítésére eljártunk. Azon a környéken, amelyet Židýnek neveznek, volt egy birtok, melynek urát Világnak hívták. Eltöprengett, és úgy találta, nem lehet véletlen, hogy őt Világnak hívják. Eladta hát mindenét, még kölcsönt is felvett, és felépítette a Világ palotát. A mozi premierjén egy amerikai nagyfilmet, az Özönvíz-t játszották. Miközben a vásznon zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és a felhőszakadásban Noé bárkája úszott tova, a mozi szuterénjébe betört a Moldva talajvize, a nézők térdig vízben, de a filmet végig kellett játszani. Világ földbirtokos úr így fizetett rá a Világ mozira egymillió koronát. Főbe lőtte magát. Most minden előadás alatt hallani a dolgozó szivattyúkat, s az étterem fölött egy vas földgömb és a Világ felirat díszeleg,

de az utcácskának nem volt neve, előreindultam hát a Na Žertváchon, a zsinagógát megkerülve befordultam a sarkon, majd megint jobbra az U Synagogyn, balra a Ludmilinán, és már ott is voltam a Na Hrázin, jobbra nőtt a számozás, tizennyolc, húsz, huszonkettő, és akkor kiértem a frissen épült palmovkai metróállomás mögötti kis buszpályaudvarra, ahol a huszonnégyes szám helyén, az építési törmelékek kupacai között, az ügyetlenül rakott új járdaszegélytől éppen csak annyival beljebb, amennyivel egy kapualj nyílik, ott állt a Trabant mint egy jóindulatú, türelmes öreg ló, amelyik minden este pontosan háza kapujáig fuvarozta Běrkovicében a részeg Hausmann kocsist, és akkor megértettem, hogy elkéstem, hogy az idő özönvize átcsapott az Örökkévalóság gátján, a magaslatok a mélybe merültek le a palmovkai metró üregébe és az alapok immár mindörökre

ott lebegnek felettünk mint egy barokk festményen az ideális épületek felhőzete.

10 megjegyzés:

. írta...

Ízlelgetem az írást, próbálom megfejteni a rétegeit.
Hajnalban olvastam először, az olyan különleges volt, még kávé előtt, -koncentrálni még nem tudva-,többször neki indulva egy-egy szónak, mondatnak.
Szép!

Studiolum írta...

Köszönöm! Nagyon örülök, hogy tetszik. De nem olyan bonyolult írás ez, hogy fejtegetni kelljen... Hrabal háza ez a huszonnégyes, amelyet én már nem láthattam, noha a Trabant pontosan oda vitt, s az idézetek is tőle vannak a házról és a régi Libeňről, amely azóta elmúlt a házzal együtt, s amelyről majd még szeretnék írni Atlantisz nagyobb dicsőségére.

. írta...

Igen,csak én tudom azt, hogy tegnap este írtam egy szöveget, -amit végül nem tettem föl,és abban volt egy mondat, ami ott van most a Maga szövegében.És hajnalban,amikor olvastam,elméláztam a szinkronicitáson,hogy mi a csoda ez.

Studiolum írta...

Egyszerű költői játék, semmi több: írjunk esszét előre megadott mondatra, úgy, hogy egyikünk sem tudja, melyik a megadott mondat. :)

És ha már szinkronicitás: épp most teszem CD-re Boethius 1501-es fametszetekkel illusztrált kiadását az Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított kommentárral, és azt tudja, mit jelent a π Boethiusnál?

. írta...

Lehet,hogy egyszerű költői játék volt,semmi több,de aki ezt játszatta velünk az minden bizonnyal jót derült a sikerélményén.:)

Ami Boethiust illeti, sajnos ezt sem tudom, de már elkezdtem bogarászni a Wikipédián utána. Segítene?

Studiolum írta...

kis segítség :) Cesare Ripa 1593-as Iconologiá-jából, méltatlanságom fordításában.

. írta...

Nahát!... :))
Nagyon szépen köszönöm! :)

"Több dolgok vannak földön és égen Horatio,mintsem bölcselmetek álmodni képes"...

Studiolum írta...

Épp az a szép, hogy ezt a Bölcselem itt nem álmodja – tudja.

Studiolum írta...

Most találtam rá Kocsis Péter szép írására, ahol ugyanezt az élményét mondja el, ugyanakkorból.

π írta...

Jász Attila AKÁREGY

hrabaliáda, avagy a Szt. Ferenc aspektus


Akár egy beteg galamb, olyan szelíddé vált
Nem ivott sört már, csak ásványvizet

A városi életmódtól aberrált galambokat figyelte
etette naphosszat, hozzájuk beszélt időnként

Nekik árulta el fájdalmait és fáradt gondolatait
amiket már végképp nem akart megosztani senkivel

Hívásukra, velük repült el, az életmeséken
az ablakpárkányon túl

*

forrás: Pannonhalmi Szemle, 2008. XVI/1. (101. p.)