Ahogy a nevek, úgy a történelem rétegei is egymásra terülnek a városban. Az utcatáblákon ott van minden névváltozat, kinek-kinek a neki szimpatikus, még az sem világos, hogy melyik a régi és melyik az új. A Szimferopolt 1771-ben meghódító Dolgorukij tábornoknak emelt oszlop az Alekszander Nyevszkij székesegyház szomszédságában áll, amelynek klasszicista formáiról senki meg nem mondaná, hogy a közelmúltban épült újjá: az eredetit 1930-ban robbantották fel, helyén 2003-ig a Győzelem Tankja magasodott. A központi Lenin téren a névadó szobra még áll, de körben a sztálinbarokk kormányzati és kulturális épületek üresen pusztulnak, s mindjárt a szobor háta mögött kezdődik a város egykori ipari, ma nyomornegyede.
A Karaita utcán észak felé haladva tesztelem a nevek emlékeket őrző erejét. Mindjárt az első sarkon a munkásnegyedhez nem illő, archaikus ívek fogadnak, a hagyományos karaita zsinagóga – kenasza – jellegzetes portikuszának árkádívei (a karaitákról és kenaszáikról bőven lesz még szó). A portikuszt akkor falazhatták be, amikor 1891-96-ban felépítették mellette a megnövekedett közösség befogadására elegendő új kenaszát, a hagyományokkal szakítva „európai”, orientalizáló zsinagóga-stílusban.
„Jó napot!”, mondom a gesztikulálással előcsalogatott portásnak. „Régi zsinagógákat fényképezek, megengedné, hogy bemenjek lefényképezni ezt is?” „De hát ez nem zsinagóga!” hökken meg, s bizonyítékul a homlokzatra mutat, amelyen tényleg eggyel kevesebb a csillag ágainak száma.
A kenaszát 1930. március 5-én zárták be, s 1936-ban a Krím rádió majd tévé-rádió kapta meg stúdiónak. Máig is ők székelnek benne, rövid megszakítással, amikor 1941-44 között a német hadsereg istállónak használta. A karaita közösség azonban visszaköveteli, s annyit már elértek, hogy tavaly október 7-én, a Sátrak ünnepén 82 év után ismét istentiszteletet tarthattak a legfelső emeletén.
Kis próbát teszek. Körbejárom az egész épülettömböt, keresve, milyen szögből fotózható a legjobban, s az udvarokban sorra kérdezem, nem tudják-e, hol volt itt a régi zsinagóga. Senki sem tudja.
Az utca neve a sarok után Kaukázusra vált. Első pillantásra csak a tatár mecset tornya tűnik fel az üres saroktelek hátterében, de a saroktelken jobban körülnézve újabb elpusztított és újjáépítésre váró emléket találunk, amelyre az utcanév utal. Az egykori örmény templom helyén egy Jerevánból küldött hacskár és felirat jelzi a szándékot. S ezek szerint még örmények is vannak itt annyian, hogy ezt komolyan gondolhassák.
„Ezen a történelmi helyen fog újjászületni az Örmény Apostoli Egyháznak a Legszentebb Istenanya Elszenderülésének szentelt temploma.”
Kevéssel lejjebb nem túl jól sikerült modern harangtorony vonja magára a figyelmet. Felirata szerint Szent Lukács hitvalló, krími érsek (1877-1961) emlékére emelték. Az érsek nemesi családból származó sikeres klinikai orvos volt, s 1923-ban titokban szentelték pappá, majd püspökké, s ennek következtében egész életében sok üldöztetést szenvedett a hatóságok részéről. A tornyot annak az Angyali Üdvözlet-kápolnának a helyén emelték 2001-ben, ahol Lukács érsek haláláig imádkozott, s amelyet a 60-as években bontottak le.
A torony után jobbra forduló utcát eredetileg Tatár utcának nevezték, s csak az 1930-as években kapta meg V. Volodarszkij orosz forradalmár nevét, akinek amúgy szintén nem ez volt az eredeti neve, hanem Mojszej Markovics Goldstein. Itt építette Mengli Giraj kán, a krími kánság megszilárdítója 1508-ban azt a fehér mecsetet, amelynek Szimferopol első ismert nevét köszönhette. A mecsetet 1907-ben építették át határozott török stílusban, éppúgy a meghatározó külföldi vallási és kulturális központok stílusát követve, ahogy a zsinagóga esetében is tették. Két képeslapunk is van ezekből az évekből, ilyen volt – ilyen lett.
„A városban 1800 ház áll, közöttük két- és háromemeletesek is szép számmal, igen sok bolt, négy karavánszeráj, öt mecset…” (Evlia Cselebi, 1666)
A mecset metamorfózisa ezt követően is folytatódott. Az 1930-as években bezárták, majd a krími tatárság 1944-es deportálásával pusztulásnak indult. Szinte már csak romjai maradtak, mire az 1990-es években visszatelepülő tatárok gondjaikba vették. Ma ismét egykori pompájában áll – noha a szocializmus alatt beépített díszkertjét már nem kaphatta vissza –, s a krími mufti székhelyeként a krími tatárság vallási központjának számít.
Az egykori helyek emlékét nevek őrzik, s a közösségek kollektív emlékezete, amelyek a pusztítás után nagy erővel igyekszenek újjáalkotni ezeket a helyeket. Felcsillantva a reményt, hogy Szimferopol lehet még újra a közös jó városa.
3 megjegyzés:
és Szevasztopol mit jelent?
„Dicsőséges város”. A Σεβαστός az Augustus görög megfelelője, a császárok uralkodói titulusa volt, s ilyen módon Katalin cárnőről kapta ezt a nevet. De a második világháborúban saját jogon is megszerezte :)
a fűrészelt szegélyek árnyéka a falon
Megjegyzés küldése