Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei
A mai napon befejeztem Umberto Eco A mesés földek és helyek története című könyvének fordítását, amely az utóbbi fél éven át útitársam volt Szabadkán és Tokaj-Hegyalján, Lembergben és Odesszában, Csernovicban és Kamenyec-Podolszkban, Berlinben és Mallorcán, a Tisza forrásánál Kárpátalján és a haszid zarándokhelyeken Podóliában, Máramaros fatemplomaiban és Bukovina festett kolostoraiban, a Radnai-havasoktól a Nyíres-hágóhoz felkapaszkodva, s a Borgói-hágótól Besztercére aláereszkedve. A helyek, amelyekről ír, különös szinkópákkal kapcsolódnak a helyekhez, ahol fordítottam őket, Odüsszeusz bolyongásai a Cseremos völgyéhez és Atlantisz eltűnt kontinense Csernovichoz, olyan váratlan olvasatait adva a könyvnek, amelyeket sajnálom, hogy nem oszthattam meg egyfajta folytatólagos fordítói lapalji jegyzetben az olvasóval.
A könyv, amelyet a Bompiani kiadó októberben fog megjelentetni egyszerre több tucat nyelven (még sok évtizedes fordítói gyakorlat után is meghökkenve nézem a kiadói pdf-ek kolofonjában a dátumokat a jövőből) nem általában a legendás helyekről szól, amelyekről már sokkötetes enciklopédiákat írtak, hanem kifejezetten olyan képzeletbeli helyekről, amelyeket az olvasók komolyan vettek, és akár évszázadokon át is próbálták megtalálni őket, Atlantisztól a földi Paradicsomig, és a Szent Grál rejtekhelyétől az ismeretlen Déli Földrészig, különös hangsúllyal a huszadik századi misztifikációkon, a náci okkultizmus Thuléjétől és Hyperboreájától az örök jég és az üreges Föld tanításán át Dan Brown összelopott zagyvaságaiig. S az utolsó fejezetben Eco arról is ír: olykor valóságosan létező helyek is válnak tárgyává regényeknek, s a regények nagy sikere folytán valódi kultusznak. Hosszan sorolja a példákat, Robinson szigetétől Arsène Lupin szikláján és Montecristo grófjának börtönén át Sherlock Holmes Baker Street-i és Nero Wolfe new yorki házáig, ám – mint azt már Eratoszthenész kútjáról és az oroszlán farkáról szólva megírtuk – nem lenne Eco, ha nem ejtene el egy zsonglőrlabdát:
„Ugyancsak valódi személy volt a Bram Stoker által leírt 15. századi Vlad Țepeș vajda, akit apai nevén Drakula néven ismerünk, s aki természetesen nem volt vámpír, ám azáltal vált híressé, hogy válogatás nélkül karóba húzta ellenségeit.”
Hogy miként kerül a létező személy kakukktojása a létező helyek közé, az csupán a kisebbik probléma. A nagyobbik az, hogy a példa abszolút elhibázott: a személyhez híresen nem kapcsolódik konkrét hely, vagy inkább túlságosan is sok hipotetikus. Eco valódi darázsfészekbe nyúlt: Vlad Țepeșért, Karóbahúzó Vlad havasalföldi fejedelemért ugyanis, akárcsak Homéroszért, hét hely verseng. A legismertebb Törcsvár impozáns erődje, ahol az ifjú Vlad állítólag valóban raboskodott rövid ideig, s amelyet a román turisztikai hivatal 1920 óta Drakula váraként propagál. Ennek dobott kesztyűt 1990 után Segesvár, amelynek erődjében született 1431-ben – apja ugyanis ekkor éppen Magyarországra menekült oszmánpárti ellenfelei elől, s éppen Vlad születésekor vették fel a Zsigmond császár által alapított sárkányos – románul Dracul – lovagrendbe –, úgyhogy a segesvári polgármester még egy évizede is hatalmas Drakula-park kiépítését szorgalmazta a város körül, míg csak Károly angol herceg, aki 1990 után egykori szász birtokokat vásárolt és kezdett fejleszteni a környéken, meg nem fenyegette, hogy ilyen ízléstelenség után kivonul a régióból. A harmadik az egykori târgoviștei fejedelmi központ, ahol uralkodására emléktábla és számos horrorisztikus szuvenír emlékeztet. A negyedik Isztambul, ahol a Stoker-regény által ihletett Drakula İstanbul’da, „Drakula Isztambulban” című filmet forgatták 1953-ban, emlékeztetve a fiatal Vlad oszmán túszként töltött éveire, s ahol Elizabeth Kostova 2005-ös bestsellere, a The Historian főszereplői kutatják Drakula nyomait. Az ötödik Poienari vára a déli Kárpátokban, amelyet a legenda szerint az ellene összeesküvő bojárok kényszermunkájával emeltetett. A hatodik Pécs, ahol nemrég tárták fel a Mátyás király által neki adományozott palotát. A hetedik pedig természetesen a Borgói-hágó, ahol a Stoker-regényben a gróf kastélya áll, s ahol ma a hágón átkelve egy „Drakula Vára” szállót talál az olvasó: természetesen nem ott, ahol a vár a regény szerint valaha állott, hiszen az a hágótól már látótávolságon, néhány lidérc- és egy farkaskalandon túl feküdt, hanem az útelágazásnál, ahol Jonathan Harker a Beszterce-Bukovina postakocsiról az utasok sűrű keresztvetése közepette átszáll Drakula gróf elébe küldött fogatára.
Hamarosan fák fogtak körül bennünket, sőt helyenként átborultak a vágás fölött, mintha alagútban jártunk volna. Mindkétfelől előremeredő komor szirtek voltak a mérföldköveink. De bármennyire védett volt a vágás, az erősödő szelet csak hallanunk kellett, mert sziklafalak közt fütyürészett, és a fák koronáját cibálta a fejünk felett. Ahogy hűlt a levegő, hó kezdett hulladozni, és lassan fehér takarót kerített körénk. A metsző szél elhordta utánunk a kutyatutulást. A farkasordítás azonban közeledett, méghozzá mindenfelől, mintha körülzártak volna bennünket az ordasok. Félelmem nőttön-növekedett, akár a lovaké – a kocsison azonban nem láttam jelét a megszeppenésnek sem. Csupán fejét forgatta, én pedig hiába kémleltem a sötétséget.
A Drakula-regény helyszínei Gashicsavargó blogjáról (érdemes posztját is elolvasni)
Pedig hát ha Eco – illetve szerkesztői és diákjai, akik ötleteinek és anyagának egyre inkább jelentős részét szállítják – kicsit beleásta volna magát a Stoker-irodalomba, Drakulához is könnyűszerrel talált volna kultikus helyet. Besztercéről ugyan a szászok 1990 után eltűntek, ám az ott maradt magyarok és románok nagy erőfeszítéssel igyekeznek megőrizni és bemutatni a város múltját, köztük az egyetlen hiteles helyet, amely Bram Stoker Drakula-történetéhez köthető.
Drakula gróf útbaigazítása szerint a Goldene Krone-szállót kerestem, amely nagy örömömre a régi világból itt maradt betérő fogadónak bizonyult. Várhattak, mert a kapuja résén piros arcú, idősebb asszony tekingetett kifelé – pendelyére kötény borult elöl-hátul, szoros kötése szinte az erényességre cáfolt rá –, s amint odaértem, megszólított: „Herr Anglius?” – „Az vagyok – mondom –, Jonathan Harker.” Rám mosolyodott és nyomban hátraszólt egy fehér ingujjas idősebb embernek, az meg került-fordult, s levéllel tért vissza:
Szeretve tisztelt uram, üdvözlöm a Kárpátok peremén. Már igen várom. Aludjon jól az éjszaka. Holnap háromkor indul a delizsánsz Bukovinába. Helyet foglaltattam rajta. A Borgói-szorosban kocsim várni fogja és elhozza énhozzám. Remélem, jól utazott Londonból, és kellemesen tölti majd napjait az én kies vidékemen. Szolgája,
Drakula
Az egykori Magyar Király – a két világháború között Paulini – szálloda ma
5 megjegyzés:
Huhh.. ez nagyon jó volt! Mikor várhatjuk a fordításodat? Az is októberben egyszerre az olasszal lesz a kiadóknál? És - mint mindig - Európa Kiadó, ugye, avagy magyarul is a Bompiani?
Persze, egyszerre a többivel, hát erről van szó. És a kiadó természetesen az Európa lesz, mint mindig, a Bompianival együttműködésben.
Szokásos, magas színvonalú cikk. Szűkebb pátriám - Pécs - meg kimaradt a Vlad Tepes-hez kapcsolódó helynevekből. :)
Bocsánat, szentigaz, pótolva.
Ejha, micsoda érdekességek! Lenyűgöztek a magyar vonatkozások, már nagyon várom a megjelenést!
Megjegyzés küldése