Örményország – utak, színek, megállók


Aznap délután minden borongós és nedves volt ebben az örmény völgyben, s a sírkövekkel kikövezett padlójú haghpati kolostorban még sötétebb és nedvesebb volt minden.
A taxi odalent állt meg egy kis téren, senki nem jött a fogadásunkra. Egy asszony ült csupán egy összecsukható székben a főtemplom kapuja mellett, de látásomra ő is elmenekült.
Kevéssel később, a völgy másik végének szürkületében egy másik, Isten tudja, honnan érkezett nő megállított: „Девушка!” Egy csokor árvácskát kínált nekem, apró lila virágokat, gyökerükkel együtt. Két szóra emlékezett még a franciából, amelyet évtizedekkel korábban tanult, amikor Örményország még egy másik világ része volt. „Bonjour camarade!
Ki hívott engem valaha is „elvtársnak” ott, ahonnét jövök?


Mint a Kaukázusban mindenütt, ezek a régi települések a magaslatok csúcsán épültek, a völgyek fölött, amelyek egészen a 18. század végéig lakatlanok voltak.
Odzun, Haghpat és Sanahin így legalább egy évezreden át Alaverdi városa fölött terültek el a csipkézett szélű platókon, amelyek egyszerre voltak közel egymáshoz légvonalban, és sok óra járásra a közöttük futó, a folyók által mélyen bevájt völgyek sokasága miatt.
Alaverdi odalent mintha egy másik ország volna.

A völgyek városai más világhoz tartoznak, mint a magaslatok falvai. A 18. század végén vagy a 19. században, sőt még később, a Szovjetunió idején született ipari városok, egykor gazdag, tevékeny és népes városok – ma romvárosok.
A jereváni marsrutka, egy mocskos roncs, reggel tett le minket Vanadzorban, az egykori Kirovakanban, valahol a várost övező gigászi vegyi kombinátok között. A taxit, amellyel tovább folytattuk utunkat, egy rosztovi örmény vezette, nyugdíjas iskolabusz-sofőr, aki ma ide-oda pendlizik Oroszország és Örményország között. Vanadzorból a völgy mentén Alaverdibe vitt minket, egy másik lepusztult iparvárosba, amelynek elhagyatottságát a rézporral betakart völgy súlyosbítja.
A völgy akár egy fojtogató folyosó: a völgy a folyót követi, az út a völgyet, a vasút az utat, és semmi nem léphet ki ebből a folyosóból, hacsak fel nem kúszik a sziklafalon.


Alaverdiben egy benzinkútnál ettünk, közvetlenül a híd előtt, egy egyszerű fabódéban, egyetlen asztala volt, fölötte egy nagy kép az Ararátot ábrázolta, s a kissé zárkózott, seszínű hajú fiatal felszolgáló, akit felvillanyozott érkezésünk, mindenét előhozta, amije csak volt, hogy megkóstoljuk.

Egy idő után behívott a bódé hátsó részébe, s invitált, hogy lépjek ki a folyó fölé magasodó kis erkélyre. Széles mozdulattal tárta elém a látványt: amit a leginkább szeret ezen a helyen, mondta, az a táj szépsége. Minden annyira szép itt, a hegy, odalent a folyó, a fák…

Annyira szerettem volna, ha ez a szépség számomra is hozzáférhető lenne. Ha én is láthatnám ennek a helynek a szépségét, ezét a völgyét, amely addig a napig a legszörnyűbb látvány volt számomra, amellyel valaha is találkoztam, az itt-ott vöröslő hóval fedett sziklák szaggatott vonalait, a vizet odalent, amely barna volt a réziszaptól, mint valami romlott massza, a még kopár, de már színes nejlonzacskók százaival fedett fákat, a gyárak és a házak ásító homlokzatát – s mindezt egyetlen kérdés fogja át: így élnek itt az emberek?

Azt feleltem neki: igen, hamarosan itt a tavasz – s aztán visszamentem.


A vasút a völgyben Jerevántól Moszkvába vezet. A Moszkva-Jereván vonaton, amely 1991-ben már egy szétesőben lévő országon halad át, Artavazd Pelechian rendező kézi kamerával filmezi az arcokat. Férfiak és nők arcát, gyerekek arcát, eleven arcokat, elalvó arcokat, felfűzve egy utazás fonalára, ahol a horizont csak töredékekben villan fel. Pelechian, aki 1938 februárjában született Leninakanban, Szovjet-Örményországban, filmesszék rendezője, dokumentumfilmes és filmelméleti szerző. Filmjei rendszerint rövid- vagy közepes hosszúságú filmek, szinte némák, noha a hangnak mindig központi szerepe van bennük.

Artavazd Pelechian, Vége (Конец), 35 mm-es fekete-fehér film, 8 perc, 1992.

A vasút még nem teljesen elhagyatott, naponta  egy-két vonat jár még rajta – de már egészen más életet él. A völgy sem teljesen elhagyatott még, de már alszik, már eltűnőfélben van. A legtöbben messzire távoztak innen.



Hagyjuk hát el a völgyet, menjünk fel, hagyjunk mindent magunk mögött. Hagyjuk a vasutat, az utat, a városokat, a gépeket, a gyárakat, a rozsdát, a málló cementet, a romokat, a mocskos havat.
Fel az erdők felé.



Felfelé.
A falvak felé.
Minden felé, ami ajtót nyit az arra járónak, az utasnak, a vándornak.
Az emlékezet felé.






Hamarosan bizonyára eljön a tavasz.

Prokugyin-Gorszkij, Fiatal örmény nő ünnepi viseletben, Artvin, 1905-1915 között

6 megjegyzés:

Judit M. Fehérvári írta...

Csodaszépek ezek a vadregényes képek!

Gabor írta...

Egyetemünk jó kapcsolatokat ápolt a jerevánival, így a 70-es évek vége felé nyaranta 10-15 hallgatónak lehetősége nyílt egy hónapot Örményországban tölteni, az akkor népszerű építőtábori formában. (A mai blogolvasó számára ez magyarázatot igényelhet. Három hét -- nem túl komoly -- fizikai munka, majd 10 napos pihenés, szervezett országjárás. Útiköltséggel, teljes ellátással, emlékeim szerint kb. 2 ezer forintból. Ez egy kezdő tanári fizetés nagyságrendje lehetett akkoriban.)

1977-ben sikerült bekerülnöm a 11 fős keretbe. Bár azóta a Föld sok országában jártam, de mindmáig úgy érzem, mind közül a legkülönlegesebb volt Arménia.

Előtte elolvastam Werfel regényét, a Musza Dagh-ot, már ekkor szívembe zártam ezt a sokat szenvedett népet. Különleges volt megpillantani az Ararát hófödte csúcsát a repülőből, szemmagasságban (valahol lent kerestem). Szokatlan volt este 8-kor a jóval 30 fok feletti meleg. Az ország szívében, a közel 2000 méteren fekvő, két és fél balatonnyi Szevan-tó partján fekvő városban volt a székhelyünk. A színvonalról csak annyit, hogy zuhanyozni a városi "bánjába" (fürdőbe) kellett átjárnunk, de ez akkor nem nagyon zavart minket. Egy városszéli gyárépítkezésen dolgoztunk: takarítottunk, festettünk, egyéb segédmunkát végeztünk. A munkára már alig emlékszem, annál inkább arra, hogy hétköznap munka után, meg hétvégente, s az utolsó 10 napban lényegében bejártuk stoppal az egész országot, Alaverditől Etchmiadzinig, Ashtaraktól Yeghegnadzorig. Mindenütt hihetetlen barátsággal, vendégszeretettel találkoztunk! Számtalanszor hívtak meg enni (saslik!), inni ("szto gram", aki érti), örményül táncolni. Eleven magyar embert addig alig láttak (talán csak a frontot megjárt idősebbek), de amit tudtak rólunk, arra büszkék lehettünk. Csillogó szemmel hallgattuk például azt az embert, aki a "nagy magyar Lisztről" szólt rajongva, és kifejtette, hogy szerinte csak az a nép marad fenn évezredeken át, amelyiknek fejlett a zenekultúrája. És elképzelhető, milyen meghatottak voltunk ott, túl a Kaukázuson, mikor elkezdett magyar rapszódiákat dúdolni...

Nem mindennapi kalandokat éltünk át a bő hónap során. Örményországban -- legalábbis abban az időben -- elég ritka volt az autóstoppos. De a sofőrök értették a jelzéseinket, és rögtön megálltak. Egyszer öten álltunk ki, két csoportban, Jereván határában, hogy felkeressünk egy 130 km-re levő kolostoregyüttest (Haghartsin). Hármónkat vettek föl előbb. A Volga amúgy szótlan vezetője minden elágazás előtt megkérdezte, melyik irányba megyünk, majd szó nélkül arra hajtott tovább. Próbáltuk megértetni vele, hogy magyar egyetemisták vagyunk, s nem tudunk majd fizetni az út végén. De ő csak annyit mondott, nyicsevo, és ment tovább, egészen a kolostorig. Még nagyobb volt a meglepetésünk, hogy ott már várt ránk az a két társunk, akit valamivel utánunk vettek föl. Kiderült, hogy őket is a célig fuvarozta egy jótét örmény a gyér forgalmú, több elágazással tarkított úton. Annyi különbséggel, hogy az ő "sofőrjük" beszédesebb volt, s megmagyarázta, hogy szeret vezetni, és szívesen segít a magunkfajta idegeneknek, akik a kultúrájukra kíváncsiak. Hozzáteszem, akkoriban ezeket az isten háta mögötti romos kolostorokat senki nem látogatta, az idegenforgalom még gyerekcipőben (sem) járt.

De más lehet a helyzet ma már, 36 év elteltével, globalizálódás, benzinár-robbanás, nemzetközi turizmus, örmény-azeri konfliktus, Safarov kiadatása után... Sokszor gondolok arra, milyen jó lenne visszamenni, újra átélni az egykori élményeket, rendesen megfotózni a monostorokat és a csodás sírköveket. De a következő gondolatom mindig az, hogy nem szabad... biztos csalódnék.

Studiolum írta...

Nagyon köszönöm a fantasztikus útleírást! Csodás út lehetett tényleg, elevenen el tudom képzelni. Én már sajnos kimaradtam a szocialista kori olcsó szovjetunióbeli utakból, s mikor a 90-es években kijutottam a Kaukázusba, az már a konfliktusok után lepusztult és elszegényedett volt, de még így is gyönyörű, és nem hiszem, hogy bárki csalódna, még ilyen emlékekkel sem. Jövőre szeretnék is csoportos utat szervezni oda.

Gabor írta...

Ha az időpont megfelelő lesz, a csalódás kockázatát is vállalva jelentkezem majd :)

ZM írta...

Az "egyetemünk" minden bizonnyal a Kossuth volt. Én is jártam Örményországban, Jerevánban is, 1980-ban. Hasonló élményeim vannak, mint Gábornak. Mi egy kirovakáni iskola építkezésén dolgoztunk. Velünk egy időben brünni egyetemisták is voltak az ún. építőtáborban.

http://egyelettajairol.blogspot.hu/2008/12/rmnyorszg-1.html
http://egyelettajairol.blogspot.hu/2008/12/rmnyorszg-2.html

Gabor írta...

ZM -- stimmel :)
Örömmel olvastam a mieinkéihez (hú!) hasonló élményeidről a blogodon. Ha lesz rá időm, hozzáfűzök majd pár gondolatot.