Odessza percről percre

A medve ugyan kijött a barlangjából, de az elmúlt hetekben keserűen csalódnia kellett saját időjóslásában. Holnap reggel útra kel hát Odesszába, hogy egy kis mediterrán levegőt szívjon. Aki vele tart, élőben követheti végig a Máramaroson – a medvék ősi birtokán –, a Kárpátokon, Csernovic Monarchia-teremtette városán, Podólia soknemzetiségű síkságán és a délorosz sztyeppén át vezető útvonalát, amelyet már korábban megírtunk. Az itthon maradóknak pedig ez a ha nem is percről percre, de wifi-spotról wifi-spotra frissített beszámoló és térkép szolgáljon felvilágosítással arról, hol jár és mit csinál. Nézzenek vissza.


Péntek hajnali öt, Budapest
Utunk utolsó és leghosszabb szakasza: nyolcszáz kilométer egyetlen nap alatt (a felső piros útvonal), mert el akartuk kerülni a rövidebb, de rosszabb odafele vezető utat. Reggel még Kamenyec-Podolszkban tartottunk napfelkeltés városnézést, majd reggeli után megemlékezést az 1941 augusztusában itt kivégzett „hontalan” magyar zsidók emlékművénél, amelyen részt vett a helyi hitközség elnöke is, elbeszélve az 1941-es tömeggyilkosság részleteit. Kamenyecből Hmelnyickij felé araszolva egy taxis állított meg, hogy vegyük át az utasát, aki lekéste a kamenyeci buszt, és vigyük el a hmelnyickiji vasútállomásra. A magyar zsidók lelkesen üdvözölték Rebekát, a las vegasi zsidó iskola angoltanárnőjét, aki most a csernovici egyetemen tanít angolt, és részletes előadást tartott a las vegasi zsidók életéről.

A hosszú út kiváló alkalmat nyújtott rá, hogy ki-ki kiélhesse a kátyúk okozta pesszimizmusát, és megtehesse tétjét, vajon mikor érünk utunk utolsó állomására, az ungvári étterembe. És láss csodát: még aki a legkésőbbi időpontot mondta, az is alulmúlta tíz perccel a valóságot, éjjel fél tizenkettőt. Amiből mindjárt kiderül, hogy az utak nem is tettek olyan pesszimistává minket.

A Kárpátokon átvezető út a közös mulatósdal- és kórusrepertoár felelevenítésével telt, az utolsó, magyarországi szakasz már alvással. Az ungvári magyar konzulátus jóvoltából ezúttal is gyorsan – egy óra alatt – értünk át a kettős határon: köszönet érte. Háromezer kilométer után hajnali fél ötre értünk vissza kiindulópontunkra, a Hősök terére. A medve pedig ismét kelet felé fordult, felkészülve az újabb utakra.

Szokásunkhoz híven ismét kértünk minden résztvevőt, hogy írjon és küldjön képeket egy közös poszt számára, amely remélhetőleg jövő hét első napjaiban kerül fel a Wang folyóra.

Szerda éjszaka, Kamenyec-Podolszk
Át a dél-orosz sztyeppén, végig a podóliai síkságon, és láss csodát: mindenütt szorgosan tömik a kátyúkat. Ez is egy filozófia, nem egyszerre megcsinálni egy utat húsz évre jól, mint Németországban, hanem minden tavasszal ráereszteni sok ezer szorgos hangyát, hogy néhány nap alatt befoltozzák, téltől télig. Csak arra kell vigyázni, hogy ne a szétfagyás és a foltozás közötti két hétben érkezzen ide az ember, mint most.

Umany és Medzsibozs, a két legnagyobb kelet-európai haszid zarándokhely, Nachman rabbi és dédapja, Baal Shem Tov sírja. A hosszú tóvá szélesedő Bug partján, a török ellen épített végvár tövében, sok száz éves fa zsinagóga, épen maradt haszid sírkövek az erdők és hosszan elnyúló dombvonulatok előterében, igazán szakrális táj. A buszba visszaszállva többen azt mondják: talán ez volt az út legszebb része.

Kedd éjszaka, Odessza
Mulatni tudni kell. Tudta ezt az az orosz társaság, akik este velünk együtt ültek a búcsúvacsorán a Gyeribaszovszkaja utcai Gambrinus sörözőben, ahol minden este odesszai kocsmadalokat és régi orosz sanzonokat játszanak, s akik megrendelték számunkra az alábbi dalt, Odessza „nem hivatalos himnuszát”. És tudták a társaságnak azok a tagjai is, akik a táncparketten védték meg a magyar nemzet mulatós hírnevét. S nem utolsósorban Deák Andrea, aki még a régi iskolában tanulta a jó modort, és gavallérosan állta értünk a zenekarnál a cehhet. Köszönet mindannyiuknak.

Leonyid Utyoszov: У Черного Моря – A Fekete-tengernél

Kedd délután öt óra, Odessza
Odesszába is megérkezett a tavasz, még ha az utolsó napon is. A napfény és a meleg még szebbé teszi ezt az amúgy is gyönyörű várost. A belváros és az alvilági Moldovanka közötti szürke zónákban jártunk, egykori iparvidéken, bohémnegyedekben, a Katajev által megénekelt Szabadkikötő utcában, benéztünk az 1861 óta folyamatosan működő utolsó hagyományos orosz közfürdőbe, a német költségen újjáépített százéves lutheránus templomba, a Hadzsibej hajón átszeltük az Odesszai-öblöt, a vállalkozó kedvűek végignézhették velem a kitűnő Irodalmi Múzeum 19-20. századi kiállítását. A háromnapos vezetés méltó lezárásaképpen pedig végigvezettem a társaságot a belvárosi udvarok egymásba nyíló labirintusán, s a végén megmutattam azt a titkos udvart, amit a legjobban szeretek ebben a városban. Hogy ez melyik, az legyen titok azok számára, akik ezután jönnek velem Odesszába.

Hétfő este, Odessza
Az odesszai út két legintenzívebb napja, nem csoda, hogy az idegenvezetőnek nincs ideje tudósítást írni, mikor napközben a város titkaiba vezeti be a látogatókat (s ezek valóban titkok, minthogy Odesszában se útikönyv, se emléktáblák vagy másfajta tájékoztatók sem léteznek), este a másnapi programot szervezi, telefonál és az éttermeket járja, a reggelinél pedig az aznapi program részleteit beszéli meg a társasággal. A Gyeribaszovszkaja és Riseljevszkaja sarkáról indulva bejártuk a klasszicista óvárost, a tengerparti sétányt, a görög negyedet, a Moldavankát, a babeli mitológia világát, Benya Krik és Frojim Gacs házának udvarát, a Zsidó utcát – amelyet a leghosszabb odesszai utcának neveztek, minthogy a KGB itt álló központja miatt „az eleje Odesszában van, a vége a Gulagon” –, ellátogattunk a Migdal zsidó kulturális egyesület központjába és lakásmúzeumába, bejártuk a sakktábla-szerűen épült belvárost.

Vasárnap hajnal kettő, odesszai autópálya
Amikor az ember Umanynál rátér az odesszai autópályára, kifizeti a lesben álló rendőröknek a kétszáz hrivnya büntetést (erős alkudozás után, nyolcszáz illetve ötven hrivnyáról indulva), és végre leül a néhány száz méterre lévő high-class azerbajdzsáni benzinkút kávézójában, úgy érzi, megérkezett Európába. A Moszkva-Odessza autópálya, amelyen a gazdag oroszok suhannak végig hétvégi és nyári kiruccanásaikkor a déli tengerhez, teljesen elüt a kétoldalt elterülő Ukrajnától mind nyelvében (minden oroszul van kiírva ukrán helyett), mind a szolgáltatások nyugat-európait is meghaladó színvonalában, mind pedig abban az eléggé nem becsülhető tényben, hogy egyetlen kátyú sincs rajta. Már-már gazdag orosznak érezzük magunkat mi is, amint egy-egy azeri sült szendviccsel a kezünkben végigsuhanunk rajta Odesszáig.

Szombat este
Nemcsak a wifi-spotok, hanem az idő hiánya is szaggatottá teszi a helyszíni tudósítást. Csütörtök délelőtt léptük át az ukrán határt – a magyar konzulátus kiküldött felvezető gépkocsijának köszönhetően rekordidő, egy óra alatt –, és azóta folyamatosan követik egymást a programok. Beregszászon meghívtak a zsidó közösségnek nemrég visszaadott Zrínyi utcai kis-zsinagóga (korábban lőszertár) meglátogatására, amelyet nagy erővel igyekeznek helyreállítani. A városon átvezető út igazi időutazás volt: utastársunk, Rozi, aki Beregszászon nőtt fel, házról házra sorolta, ki hol lakott és hová emigrált, hol rendeztek mulatságokat a hatvanas években. A városon kívüli út azonban már nem volt mulatság. Ahogy haladtunk előre, kétségbeesetten igyekeztem visszaemlékezni, hol ér véget a rossz út, talán Husztnál… talán Rahónál… végül is nem ért véget soha. És még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az útra, amelyen hajnali háromkor végigbukdácsoltunk a Cseremos mentén Csernovicig, másnap szükségállapotot hirdettek és lezárták.

Csernovicban, mielőtt a helyi zsidó közösség meghívására részt vettünk volna a péntek esti gyertyagyújtáson, három órán át sétáltunk a belvárosban, a Ringplatzról indulva az egykori Elisabethplatzon – a zsidó polgárság által kialakított Színház téren – át a Rudolfsplatzig – a görög-román mágnások által létrehozott Filharmónia térig –, és még délebbre, a Judengassétól a Türkenbrunnenen át az Armeniergasséig, felkeresve amennyit csak lehetett a város egykori harminc nemzetiségének központjaiból. Külön szépsége volt a sétának, hogy néhányan megbízást kaptak régi csernovici elszármazottaktól az egykori lakóház lefényképezésére, de még a régi osztrák-magyar címeket megadva. A mindig nálunk lévő osztrák-magyar Czernowitz-térkép segítségével azonban ez nem jelenthetett problémát.

Péntek hajnali négykor
Ukrajna legfőbb tavaszi terménye a kátyú. Amikor az áldott nap első sugára megolvasztja az útburkolat repedéseiben megbúvó jeget, majd a porhanyóvá tett aszfaltot a tavaszi áradások kimossák aknatölcséreikből, Ukrajna útjai bombatámadás sújtotta felvonulási területté válnak. És egymillió kátyú nem tévedhet. Ahogy Tél tábornok megállította Oroszországban a német előrenyomulást, úgy torpantja meg Tavasz partizánkapitány a felperzselt aszfalt stratégiájával a Mazsike odesszai villámhadjáratát. Beregszásztól át Kárpátalján, Máramaroson, Pokutián, Bukovinán Csernovicig jó, ha 40 km-es sebességgel tudtunk végigszlalomozni, s a tervezett este 8 helyett hajnali 4-re megérkezni a csernovici szállodába. Ettől eltekintve azonban gyönyörű utunk volt. Többet majd alvás után.

Alvás után a magyar konzulátussal beszélve kiderült, hogy Ukrajnát a rekordhideg tél miatt sújtja az általános útromlás, s hogy akkora baj van, hogy az ország az elmúlt két hétben gyakorlatilag járhatatlanná vált. A budapesti Operettszínház Ungvár – Lemberg – Ivano-Frankivszk – Csernovic turnét indított a Csárdáskirálynővel, ki is van már itt plakátolva az egész városban – Sylva címmel, látszik, hogy a magyar cím megfeküdte a fordítók gyomrát –, de egyelőre bizonytalan, hogy a felszerelést és díszleteket szállító kamionsofőrök az Ivano-Frankivszkig tapasztaltak alapján hajlandóak lesznek-e tovább jönni Csernovicba. Mi mindenképpen felajánlottuk, hogy ha minden kötél szakad, eljátsszuk a megfelelő szerepeket. Szilviánk és Boni grófunk már van. Délután már próbáltunk is a buszban.

Csütörtök reggel hatkor
a medve már el is könyvelhette első sikerét: a görbeházi benzinkútnál, még félálomban-kómásan megkapta a Jómunkásember Érdemérmet, jó előre, várható érdemeiért. Nem kitüntetés ez: teher!

Szerda délután
még gondterhelten kémleli a keleti utat, s azt latolgatja, csomagolt-e elég mézet az útra, pótbundát a Tatár-hágóra, naptejet a Fekete-tenger trópusi partjaira, de mindenekelőtt hogy miként lesz képes holnap reggel fél ötkor ott lenni a Hősök terén, a busznál. Segítsenek neki!