Határtalan Szabadka, 4. Világjárók

Nem mi leszünk az első világjárók Szabadkán. A város – és az egész korabeli világ – valódi határtalanságát éppen az mutatja, hogy a száz évvel ezelőtti tudósítások szerint a világjárás bevett mesterség volt az amúgy is soknemzetiségű és minden újdonságra nyitott Szabadkán. A legkülönbözőbb nációk űzték: titokzatos török diplomaták, kalandvágyó szerb legények, német képeslapárusok, kínai bálványisten-kereskedők és házaló székely cigányok, akik muzeális ezüstkincsek tömegét őrizték odahaza az erdélyi hegyek között. A világjárásban, mint látni fogjuk, kulcsszerepet játszottak a képeslapok és a kávéházak, és jól is van ez így, mert különben hol futott volna össze a szabadkai újságíró a sokféle globetrotterrel? Tudósításunkat ezért kávéházakat ábrázoló képeslapokkal illusztráljuk, de ezúttal nem Szabadkáról – ahonnét az egyetlen kávéházas képeslapunkat már ellőttük az előző válogatásban –, hanem az egész korabeli világról, ahol csak a szabadkai világjárók megfordulhattak. Azért a városról is megtudunk egy-két meglepő újdonságot. Hitték volna, hogy Szabadkán valódi török kávéház működött a századfordulón, s hogy az erdélyi cigányok a szabadkai zsidó szatócsnál szerezték be nagy tételben a székely háziipar autentikus remekeit?




Bácsmegyei Napló, 1912. július 14.

Alkonzulból világjáró. Mehmed titokzatos vendége
Saját tudósításunk. Szabadka, július 13

Érdekes ember tartózkodott ezen a héten két napig Szabadkán. Egy középtermetü, fekete angolbajszos, elegáns turistaruhás idegen, aki azonban nem a piros szőnyeges Kossuth utcai szállodák egyikében lakott, hanem egy Jókai utcai török-korcsma padozatlan szobájában. Hogy valósággal kicsoda, micsoda volt ez a rejtélyes idegen, az talán nem is fog soha kiderülni és igy el kell fogadnunk azt, amit ő maga mondott el magáról. Lehet, hogy mese az egész, amit beszélt, és hogy valóban talán sokkal érdekesebb és sokkal szenzációsabb multja van, amelyet el kellett rejteni egy másik élettörténet cifra meséjével.

Mehmed kávéháza.

Körülbelül 2-3 hónappal ezelőtt a Jókai utcában különös firmát szögeztek ki az egyik üzletajtó fölé:

Arnaulovics Mehmed
török kávéháza

Voltaképpen közönséges korcsma. Az utca felőli ivó nem sokban különbözik bármely más szabadkai korcsmától. Csak a legutolsó kicsi, alig pár lépés széles és hosszu szoba érdekes. Ebben a szobában török szőnyegek vannak a falon, a padlón török vánkosok helyettesitik a székeket, s valami különös formáju készletben szolgálják ki a vendégeket. Ez a szabadkai török kávéház. Egypár ügyvédjelölt, festő és ujságiró a kicsi egzotikus hely vendége. Kitünő fekete kávét lehet kapni Mehmednél, aminőt másutt sehol sem és pompás, olcsó borokat.

A titokzatos idegen

Egy héttel ezelőtt érdekes vendéget találtak a török kávéház látogatói Mehmednél. Az idegen középtermetü, kissé görnyedt testtartásu, magas homloku, szurós szemü, angol bajszos 35 év körüli férfiu, modern, elegáns turista ruhát viselt. Beszélt franciául, németül, szerbül, oroszul és törökül. Hátul egy kis udvari szobában lakott. Esténként beült a nagyobbik korcsma helyiségbe és a tulajdonossal beszélgetve, figyelte a vendégeket. Eleinte a legzárkozottabban viselkedett a „kávéházi szoba” vendégeivel szemben. Tudniillik maga a tulajdonos, Mehmed is mindig kerüli a bohémtársaság tagjaival való bizalmasabb érintkezést. Talán van valami titkolni valója és detektiveknek nézi őket. Mehmed vendége is csak hosszas faggatás után felelt a társaság érdeklődő kérdéseire. Amit azután elmondott magáról, az szinte hihetetlen, oly regényes, érdekes.

A török tábornok fia.

Az idegen Achmed Reif bey-nek mondotta magát, élettörténetét pedig következőképpen adta elő:

Konstantinápolyban született. Az édes atyja mint tábornok szolgált a török hadseregben. A fiut egy Schuller Henrik nevü német származásu katonatiszt nevelte. Ennek a nevelésnek volt az eredménye, hogy Achmed Reif bey a középiskolai tanulmányok befejeztével Párisba ment egyetemre.

Párisban hat éven át tartózkodott és ez idő alatt elnyerte a jogtudományi doktorátust. Párisban természetesen teljesen nyugateurópai világfelfogásu ember lett a fiatal beyből. Különösen élénk részt vett a Nemzetközi Szocialista és Filantróp Egyesület akcióiban, mint az egyesület egyik leglelkesebb tagja. Ezenkivül különösen nagy ambicióval dolgozott annak a kisded csoportnak az érdekében, amely magja volt a diadalmas uj török mozgalomnak.

Az alkonzul.

Egyetemi tanulmányai befejeztével Achmed Reif bey visszatért Konstantinápolyba. Nemsokára az apja protekciójával a belgrádi török nagykövetséghez osztották be, ahol csakhamar alkonzul lett. Itt is házasodott meg. Popovics volt szerb miniszternek a lányát vette el, akivel egy jókora temesmegyei birtokot is kapott annak idején hozományul. A nyugateurópai müveltségü fiatalembert különösen a diplomáciai küldöttségek alkalmával használták fel. Igy többször megfordult Bécsben, Berlinben, Pétervárott és Moszkvában. Közben továbbra is állandóan buzgó pártolója maradt a Nemzetközi Szocialista és Filantróp Egyesületnek.



A fogadás.

1907-ben Reif bey hosszabb szabadságon volt és Párisban tartózkodott. Egy alkalommal a Filantróp Egyesület valami gyülésén arról folyt a vita, hogy vajjon igaz-e az, hogy a török faj a leglustább és legrenyhébb fajok egyike. Reif bey természetesen ennek az ellenkezőjét bizonyitotta, és hogy igazát valamiképpen dokumentálja, elfogadta azt a fogadást, hogy ő és egyik barátja 8 év alatt nagyobbrészt gyalog be fogják járni a világot. A fogadás összege 750 000 frank volt, illetve ennyit kap Reif bey, ha beváltja igéretét. Erre annál is inkább hajlandó volt Reif bey, mert ő neki régi, kedvenc eszméje volt egy ilyen kalandos világjárás.

1908-ban Reif bey és a barátja nekiindultak utjuknak. Eddig Amerikát, Afrikát és Nyugat-Európát járták be részint gyalog, részint vonaton, mert Reif bey jelentékeny pénzösszeget kap hazulról, de a fogadás értelmében csak meghatározott összeget egy évre.

Az utazást most egy incidens zavarta meg. Reif bey társa egy hónappal ezelőtt Strassburg környékén hegymászás alkalmával lezuhant és sulyosabb sérüléseket szenvedett. E miatt Reif bey egyedül folytatja utját.

Mehmedet még belgrádi alkonzul korából ismeri Reif bey, mert Mehmednek Ujvidéken volt azelőtt török kávéháza, ahová a belgrádi konzulátus tagjai többször átrándultak. Reif bey tehát Mehmedhez szállt meg, mert különösen az alsóbb néposztály életét figyeli meg és erre nagyon alkalmas a Jókai-utcai korcsma.

Kicsoda Reif bey?

Hogy igaz-e mindez, azt nehezen lehetne eldönteni. Reif beynek a francia és német nyelven kiállított honossági bizonyitványa tényleg Reif bey iratai. Vannak még francia nyelvü bizonyitványai, hogy a konstantinápolyi „Aden” cimü nagy török napilap külföldi levelezője. Az is nyilvánvaló, hogy nagyon intelligens, valóban nyugateurópai értelemben müvelt ember, de hogy mi utjának a valódi célja, iránya, az talán más is lehet, mint amit ő mondott. Nem közönséges, mindennapi világjáró-szélhámos alak, az bizonyos.

Mint nagyon jellemző és sok tekintetben igazoló körülmény, álljon itt a következő:

Achmed Reif bey utazó böröndje a legfinomabb és legdrágább angol gyári produktum. Benne egy tökéletes és drága gyógyszer-készlet, finoman kidolgozott, értékes műszerek, amik mind azt bizonyítják, hogy Reif bey tényleg nem lehet szegény ember.

Szabadkáról egy express-vonaton utazott tovább Bukarest, Oroszország, Ázsia és Ausztrália felé.





Bácsmegyei Napló, 1912. április 3.

Egy bácskai világjáró kalandjai Törökországban
Saját tudósításunk. Szabadka, április 2.

Körülbelül fél évvel ezelőtt a Bácsmegyei Napló szerkesztőségébe bejött egy 23 év körüli magas, fekete fiatal ember. Daskalov Petko sztapári, két polgári iskolát végzett legény.

Előadta, hogy ő világkörüli utra akar menni és tudósítás céljaira bélyeges levelezőlapokat kért tőlünk. Utjáról és terveiről olyan fantasztikus dolgokat regélt, hogy akkor nem adtunk hitelt szavainak és azt hittük, hogy ő is mint a legtöbb világjáró a budapesti New-York, Abbázia, Ceylon és Japán kávéházakon keresztül járja meg világkörüli utját. Hogy megszabaduljunk a szapora beszédü globetrottertől, átadtunk neki néhány levelezőlapot. Daskalov Petko megköszönte a lapokat és azután büszkén elindult világkörüli utjára.

Azóta nem hallottunk semmit Daskalov Petkoról. El is feledtük az esetet, mig végre ma két levelezőlapot is hozott tőle a posta. A lapok Rogaticából vannak keltezve mult hó 29-ről. Az egyikben arról értesit bennünket Daskalov, hogy eddig bejárta Romániát, Bulgáriát, Törökországot, Macedóniát, a Szandzsákot és Boszniát. Mindenütt temérdek kalandon és életveszélyen ment keresztül. Most Herczegovinába, Montenegróba, Itáliába és onnan Amerikába megy.

A másik lapon egy törökországi kalandját irja le. A fogyatékos helyesirással megirt levél a következő:

Tek. Szerkesztőség! Értesitem, hogy Törökországba Prisztina városába lelettem tartóztatva és 24 óráig fogva voltam, mert kémnek néztek és mikor igazoltam magam elengedtek és elmentek Skopjéba és ot egy török reám lőt mivel gyanus volta neki és kérem nekem levelöket Mostárba cimezni Poste Restante. Üdvözlöm Daskalov Petkó turista

Daskalov Petko tehát beváltotta a szavát. Körüljárja a világot és ki tudja, milyen kalandok és milyen tapasztalatok után talán mint világhirü gazdag ember fog egyszer visszajutni Ósztapárra.



Bácsmegyei Napló, 1911. december 17.

A világjárók. Akik vasuti bérletjeggyel gyalogolnak a világban
Saját tudósitásunk. Szabadka, december 16

A szabadkai utcákon is ismeretesek azok a különös öltözékü, excentrikus külsejü emberek, akik azzal jelennek meg, hogy ők fogadásból begyalogolják a világot. Egyik rövid nadrágot, de hosszu száru cipőt visel, a másiknak üres katonazsák van a hátán, a harmadiknak a haja és a szakálla nélkülözi állandóan és következetesen a borbélyi beavatkozást, de valamennyinek képeslevelezőlap van a kezében.

Hogy minek kell a világ begyaloglásához a képes levelezőlap, azt megértetik ezek az excentrikus világjárók. Valamennyinek ugy szól fogadása, hogy ezeknek a levelezőlapoknak az elárusitásából fogják fenntartani magukat. Egyik városból a másikba mennek s minthogy a föld gömbölyü lassanként visszaérkeznek oda, ahonnan kiindultak. Igy történik meg, hogy az ember két-három hónap mulva Szabadkán ujból találkozik azokkal a világjárókkal, akiknek most már tulajdonképpen Kalkuttában kellene gyalogolniok.

Egyik ilyen világjáró Fiebig Imre, aki Szabadkán is többször megfordult már. Ő német gépészmérnöknek mondja magát, egész nyáron az országban gyalogol, vasuti éves bérletjegye van, s mikor az idő hidegebbre fordul, felhurcolkodik a fővárosba. Ott kávéházról kávéházra jár, s óriási külföldi utakat tesz meg. Az Abbáziából a Newyorkba, onnan a London-ba, a Ceylon-ba, Palermó-ba, Fiumé-ba rándul át, s a levelezőlapjait árusitja.

Mikor aztán megenyhül az idő, felkap a vonatra, egyik városból a másikba utazik, s alighogy leszáll a waggonból átalakul világjáróvá és kéreget.

Ez is egy exisztencia.

„Sátoraljaújhely éjjel – Központi Kávéház”

Royal Kávéház, Nagyvárad, 1912. október 13. 11h 31p – „Most játssza a cigány »Nem tudok,
rózsám, csak terólad álmodni… stb.« Miközben magára gondolva számos kézcsókot
küld h. i. Weiterschütz … Ismeretlenül is kézcsók”

Bácsmegyei Napló, 1911. október 15.

Régi műremekek a székely cigányok kezei közt.
Saját tudósítónk

Azok a barna arcu, feketeszemü emberek, akik időnként megjelennek az utcán, hogy a „székely népipar” termékeit árulgassák, odahaza az erdélyi hegyek között egészen különös és a miénktől nagyon külömböző életet élnek. Van köztünk még szombatos is, a falujaik pedig telve vannak kiaknázatlan s eddig ismeretlen történelmi emlékekkel.

Csak egy dologban modernek már ezek a vándor kereskedők. Amit székely népipar néven árulnak, az mind osztrák, meg cseh gyártmány. A publikum az olcsót akarja, s nem fizette meg azt a munkát, amit székely asszonyok lányok egy egész esztendőn át valami szőnyegre, abroszra fordítanak. A székelyek hoznak tehát olcsóságokat. Gyárakból szerezik be a székely népipart.

Ezek a székely cigányok Szabadkán szoktak bevásárolni. Braun Illés szabadkai kereskedőnek a Kállay Albert-utcai fióküzletében veszik a portékájukat s beházalják azzal egész Magyarországot. A legtöbbnek mikor áruért jön, nincs pénze, hanem zálogot hoz. A székely cigányok zálogjai: antik ezüstnemüek és értékes ötvösmunkák. Ezt aztán mikor eladják a portékájukat, kiváltják.

Tegnap egy különösen érdekes ezüst kupa került így el Szabadkáról. A gazdája Máté Tócsi nevü székely cigány, Bécsfalván lakik Udvarhely megyében. A kupa egy három részre osztott, három fogóju ivópohár. Mind a három részen más-más arckép van. Az első kép körül a felirás ez:

FRANCISCUS WESSELENYI GENERÁLIS COMES MURAKOESIENSIS 1645

A második kép a felirat szerint

MISKEI ÁDÁM COLONELLUS 1646

A harmadik kép pedig

CAPITANEUS IOANNES BESSENYEI 1650.

felirattal van ellátva. A kupa, amelynek ürtartalma mintegy két és félliter, valószinüleg közös ivópohara volt a három magyar urnak. Ebből ittak, amikor összekerültek busulni a haza sorsán.

Hogy mikép jutott ez a pohár a székely cigányok birtokába, Máté Tócsi azt mondja, hogy ő már a nagyapjánál is látta, s az apja hagyta rá. A pohárnak a feneke és a fogója ujabb munkának látszik, de az is szinezüst, mint a kupa többi, antik része.

Egy szabadkai ügyvéd meg akarta venni az érdekes kupát. A cigány azonban semmi kincsért sem akart megválni tőle. Azt mondja, hogy ez a gyerekek öröksége. Elmondta még, hogy otthon még mintegy félmázsa ezüstnemüje van. De a falujabelieknek még több is van.

Érdekes volna, ha valaki a bécsfalvai székely cigányok mükincsét felkutatná.




Néprajzos barátom, Berta Péter éppen ezeknek a kincseknek a felkutatásán fáradozik. Nem Bécsfalván és nem is a székely hegyekben, ahonnét az elmúlt száz évben eltűntek a „poharas cigányok”, hanem az egyik legarchaikusabb erdélyi cigány közösségben, a gáborok között. A Maros és Kolozs megyei gábor cigányok még ma is féltve őrzik az apáról fiúra hagyott reneszánsz ezüst kupákat és poharakat, amelyeket csak a legnagyobb szorultságukban adnak el, csakis egymás között, s olyankor sok százezer dollárért cserélnek gazdát. Péter, aki az elmúlt húsz évben megtanulta nyelvüket és befogadták közösségükbe, elképesztően érdekes cikkek sorozatán át mutatja be ennek a presztízstárgy-gazdaságnak a bonyolult és rituális működését, közösség- és kultúraszervező erejét – remélem, valamikor a Wang folyón is közzétesz róla egy összefoglalót. A fenti tudósításon fellelkesülve addig is elküldte tanulmányát, amelyben az ilyenfajta „czigánykincsek” századforduló környéki említéseit gyűjtötte össze, s amelyek azt igazolják, hogy ezek a kincsek valamikor a mainál sokkal szélesebb körben voltak az erdélyi cigányok birtokában és álltak kultúrájuk középpontjában. Ilyen váratlan leletekre bukkan az ember a száz évvel ezelőtti, még valóban határtalan Szabadkán.

„Három világvándor, 1920 februárja óta tartó föld körüli útjukon”