Khaled Nabi temetője

A mongγol bičig & manju bithe blog nemrég adott hírt a Közép-Mongóliában álló Taikhar szent szikláról – amelyet a több mint ezer éven át gyarapodó türk, mongol és egyéb feliratok valóságos epigráfiai múzeummá változtattak – és a mellette fekvő, ismeretlen nép által használt temető csodálatos szarvasos-lovas sírköveiről. Erről jutott eszembe egy másik, ugyancsak szentély mellett fekvő különös temető Észak-Iránban, amelynek szokatlan formájú sírköveit szintén egy ismeretlen nép hagyta hátra.

Ali Majdfar fotói

A temető Golesztán tartománynak a türkmén határ felé eső északi részén, a Torkaman Sahra (Türkmén-puszta) hegyvidéken fekszik. A vidék földrajzilag már a türkmén sztyeppéhez tartozik, de nem síkság, ahogy a sztyeppétől várnánk, hanem alacsony hegyláncok végtelen sora, amelyek megkövült tengerként húzódnak a látóhatárig. Itt, az egyik hegylánc csúcsán, lakatlan völgy fölött magasodik egy kis szentély, amelyet Khaled Nabi, azaz Khaled próféta sírjának neveznek.




A helyet nem egyszerű megközelíteni. Teherántól az Elbrusz láncain átkelve, majd a Kaspi-tenger partján haladva ötszáz kilométer múlva érjük el Kalale városkát, ahonnét ötven kilométer hosszú, nehezen járható, kanyargós földút indul felfelé a hegyekbe.


Innentől kezdve a Google térkép sem írja ki a helységek nevét, bár a legnagyobb nagyításban látjuk, hogy az út keresztülhalad néhány településen: ezeket Tamr Qare Qozinak (تمر قره قوزی), Yelli Badraqnak (یلی بدرق) és Gache Sunak (گچه سو) hívják. Gache Su után meredeken emelkedő, jóformán csak gyalog járható hat kilométeres ösvény visz fel a szent helyre.





A szent hely voltaképpen nem is egy, hanem három szentélyt foglal magában, amelyeket a helyi hagyomány a próféta, Khaled Baba, apósa, Alaam Baba és pásztora, Chupan Ata sírjaként tisztel. Az utóbbinak perzsa-türkmén neve is annyit tesz: Pásztor Atya (a perzsa „chobân”-ból ered török és délszláv közvetítéssel a magyar „csobán”), de valószínűleg nem valódi személyről, hanem népi etimológiáról van szó. Perzsiában és környékén ugyanis a hegytetőn magányosan álló, s a környéket „vigyázó” szentélyeket nevezik „pásztor-templomnak”, ahogy például a julfai temetővel szemközt, a perzsa oldalon dombtetőn álló kis örmény kápolnát is.

Ardeshir Soltani fotói

Síita területeken, amilyen Irán nagy része, gyakoriak az ilyenfajta magányos zarándokhelyek, amelyek egy-egy szent ember sírja fölé épültek. Majid Majidi Rang-e Khodâ, „Isten színe” című szép filmje bemutatja, hogyan viszi zarándoklatra egy ilyen sírhoz a nagymama az unokáit. Az észak-golesztáni türkmén népesség azonban szunnita. Ez az ágazat elvileg elítéli az ilyenfajta „szentkultuszt”, és egyedül Mekkába zarándokol. A türkmének azonban különös módon sok hasonló szent sírt látogatnak szerte az itteni hegyvidéken és a határon túli Türkmenisztánban. A dolog magyarázata az, hogy a nomád türkménekhez nem a mecset és az írásos kultúra, hanem szúfi sejkek révén jutott el az iszlám. Az egyes klánok alapítójukként és „védőszentjükként” tekintenek ezekre a szent emberekre, s az ő tiszteletük áll a közösségi identitás központjában.





Türkmén sajátosság – és valószínűleg iszlám előtti szokás – a szentély előtt álló „szalagfa” is, amelyre kérés, fogadalom, vagy a teljesített zarándoklat jeléül aggatnak fel színes szalagokat. Ennek egy változata az a „hajfa” is, amelyet Simin Daneshvar említ a legnagyobb hatású 20. századi perzsa regényben, a Savushunban, s amelyre a türkmén vidékről sok száz éve a dél-iráni Siráz környékére vándorolt ghasghai nomádok asszonyai akasztják fel levágott hajfonatukat harcban elesett hozzátartozóik emlékére.



Magáról Khaled prófétáról a szentély falán függő felirat azt állítja, hogy apját Sanannak hívták, Jemenben született, és itt halt meg 528-ban, azaz 42 évvel Mohamed születése és 82 évvel prófétai küldetésének megkezdése előtt. A nyilvánvaló kérdésre, hogy milyen hit prófétája lehetett nyolcvankét évvel az iszlám alapítása előtt, a felirat nem tér ki. Nagyon is lehetséges azonban, hogy nesztoriánus keresztény, akik ebben az időben egyre nagyobb számban vándoroltak be a perzsa birodalom északkeleti területeire, és onnan a Selyemút mentén tovább Kínába. Ezt feltételezi a hely több perzsa kutatója is, akiknek véleményét a Parsava-name („A párthusok könyve”) blog idézi a szentélyről és a temetőről írt bejegyzésében.




A szentélyektől néhány száz méterre fekvő temetőben hatszáz körüli sírkő maradt fenn. A kövek alapvetően kétfélék: vagy kerek sapkában végződő oszlopok, amelyeknek magassága olykor a két métert is meghaladja, vagy olyanfajta, kereszthez hasonló zömök sírjelek, ahol a kereszt két karját egy-egy félkör vagy majdnem teljes kör helyettesíti. A temetőt említő néhány perzsa szájt azt állítja, hogy a kétféle sírkő a férfi és női nemi szerv stilizált ábrázolása. A Parsava-name blogon idézett kutatók azonban inkább úgy vélik, hogy a kövek a sztyeppei síremlékek két gyakori típusát követik: az oszlop a sapkával vagy sisakkal koronázott sztélét, az alacsonyabb kő pedig a csavart szarvú kosfejet. Az ilyen kosfej vagy teljes kos alakú sírok az egész iráni hegyvidéken elterjedtek, Golesztántól a Kaukázuson át a Zagrosz bakthiari törzseiig: a julfai örmény temetőben találkoztunk már hasonlókkal.





Az utóbbi értelmezést erősíti a helyi néphagyomány is, amely kővé vált katonákat lát a sírkövekben. A katonák a történet egyik változata szerint a prófétára akartak rátámadni, de az egyetlen intéssel kővé változtatta őket, míg a másik változat szerint bátor harcosok voltak, akiket bekerítettek, de imájukra Allah kővé változtatta őket, hogy az ellenség ne diadalmaskodhasson rajtuk.




Vajon melyik nép emelhette ezeket a köveket? A perzsa blogok szívesen mondják őket sok ezer évesnek, egy nyomtalanul eltűnt ismeretlen nép temetőjének, hiszen a környéken sehol nincsenek településmaradványok. A Parsava-name által idézett kutatók azonban ebben is más véleményen vannak. Rámutatnak, hogy noha a Khaled Nabi temetője valóban egyedülálló a maga hatszáz kövével, ám az észak-golesztáni hegyvidéken több mint egy tucat más helyen is találunk egy-két hasonló formájú sírjelet fából vagy kőből. Az ilyenfajta temetők tehát valamikor gyakoriak lehettek itt, de csak ezt az egyet védte meg a szentély közelsége a széthordástól és pusztulástól. Ha pedig ezeket a helyeket térképre vetítjük, azt látjuk, hogy szinte mindegyik északra esik az ókorban épített hatalmas gorgáni faltól, amely a Kaspi-tengertől az afgán hegyekig húzódva az északi sztyeppei törzsek támadásától védte Iránt (és amelynek feltárását a magyar Stein Aurél kezdte meg 1915-ben). Ilyen sztyeppei törzsek temetői lehettek tehát, s ezt a feltételezést erősíti a településmaradványok hiánya is. Több iráni nomád népnek még ma is két temetője van, egy a nyári és egy a téli szállás mellett, ahol épp azért igyekszenek maradandó anyagból sírköveket állítani, mert az év másik felében nem tudnák megóvni őket a pusztulástól.




A temetőt egyetlen útikönyv sem említi, s Iránon kívül szinte teljesen ismeretlen. Még magában Iránban is csak néhány szenvedélyes fotós vállalja a felkeresésével járó viszontagságokat. Közéjük tartozik Ardeshir Soltani, akinek a sírkövekről készült fotósorozatával zárjuk a temető bemutatását.