Kipnis kántorai

Nagy átéléssel olvastam Studiolum egyik legfrissebb bejegyzését Menachem Kipnis fotóiról, amelyeket a múlt század elejének lengyel zsidóságáról készített. Népzenegyűjtőről lévén szó nem csoda, hogy ennyi képen örökített meg zsidó zenészeket, kántorokat, gramofontekerő koldusokat. Ha előre tudom, hogy Studiolum ilyen témájú bejegyzésen dolgozik, még a publikálás előtt küldtem volna neki egy pár majd’ százéves kántorfelvételt a képek illusztrálására, hogy ugyanúgy megelevenedjenek tőle a képek szereplői, mint ahogy Chopin keringője is szinte életet lehelt a krakkói házba.

Ha már erről le is késtem, így utólag szeretnék megosztani pár dallamot, filmfelvételt és történetet az olvasókkal azoktól és azokról a kántoroktól, akik akár személy szerint, akár közvetett módon szerepelnek Kipnis fotóin. Első köztük az a Yosele Rosenblatt, akinek ha hangját nem is, de az azt visszaadó gramofont és „újrahasznosítóját”, a Yoselét elnyűtt négykerekű kézikocsin körbehordozó koldust Kipnis megörökítette.

„Josele Rozenblat hasznosítója. Josele Rozenblat éneke szárnyal a koldus gramofonjából. Az emberek az ablakokból pénzt dobnak neki a dalért. A zsidó kézikocsiján udvarról udvarra „hordozza” Joselét, s ezzel keresi kenyerét Varsóban.”

Rosenblatt: Hineni heoni mima‘ash

Bár Rosenblatt Ukrajnában született, azért ő kicsit a miénk, magyaroké is. Tizennyolc éves volt, amikor 1900-ban a munkácsi hitközség hazzánja, kántora lett. Munkács után Pozsonyba került, végül 1912-ben Amerikába emigrált. A magyar kapcsolat itt sem szűnt meg. Rosenblatt a new yorki magyar zsidó közösségnek, az Ohab Tsedeknek lett kántora. Fantasztikus hajlékony, biztos technikájú és kifejezőerővel teli tenor hangjával fényes operaénekesi karriert futhatott volna be. Állítólag maga Toscanini is felkérte Halévy A zsidónő című operája címszerepének eléneklésére. Rosenblatt azonban önérzetesen visszautasította Toscaninit azzal, hogy ő a hangját csak Isten szolgálatára szenteli.

Ez a szolgálat - no meg a számos kántori koncertkörút - vitte el Palesztinába is 1933-ban, ahol a The Dream of My People című filmben játszotta önmagát.


A film fantasztikus felvételeket mutat be az angol mandátum-korabeli Palesztináról, követve Rosenblattot, aki dalolva járja körbe a Szentföldet, a Jordán folyón csónakázva:



…meglátogatva Hebronban a Pátriárkák sírját:



…s végül, legeslegvégül Jeruzsálemben, a Szent Városban:



Az utolsó felvétel a legdrámaibb, mert Rosenblatt legutolsó fellépését örökíti meg. Az Aheim (Odahaza) című jiddis dal eléneklése után pár nappal szívroham végzett vele. Ugyanazon az Olajfák hegyén temették el, amelyet a filmfelvétel első pár másodpercében a szín háttereként látunk. A filmklip második fele a híres kántor temetésére összegyűlt óriási tömeget mutatja. A film vége felé érdekes történelmi dokumentum, ahogy a mandátum angol katonái lóhátról biztosítják az eseményt.

A nagy kántor temetésén illő módon két olyan, szintén nagy hírű kántor lépett fel, akik Rosenblatthoz hasonlóan Kelet-Európából indulva Amerikában teremtették meg karrierjüket, és egészen véletlenül Palesztinában tartózkodtak a tragikus haláleset idején. Ezek egyike Zavel Kwartin volt, az ukrán születésű kántor, aki 1908-tól 1919-ig, Amerikába való kivándorlásáig a budapesti Dohány utcai zsinagóga kántora volt. Kwartin 1926-tól 1936-ig Palesztinában tartózkodott, ahol istentiszteletek vezetése mellett számos koncertet is adott. A másik kántor neve talán nem cseng teljesen ismeretlenül a Wang folyó figyelmesebb olvasói előtt: ez az a Mordechai Hershmann, akinek gyermekkori házát és a ház ablakán kikönyöklő nagynénjét Kipnis is megörökítette egy fényképen.

A kelet-galíciai születésű Hershmann – csakúgy, mint korának szinte minden egyes ígéretes kántortehetsége – Amerikában futotta be karrierjét, miután vilnai kántorkodása és oroszországi katonai szolgálata után 1920-ban New Yorkba emigrált. Mint minden neves kollégája, ő is hosszú koncertturnékon vett rész, amelyek során Dél-Amerikába és Palesztinába is eljutott. Itt érte őt Rosenblatt váratlan halálának híre.

„Zsidó idill egy új ukrán faluban. Zsidó ház Orszycében (Żytomierz körzet). A parasztok a zsidók fuvarozásával keresik kenyerüket. Ebben az öreg parasztházban nőtt fel a ma már Amerika-szerte híres kántor Mordechaj Hirszman. Az ablakon nagynénje néz ki.”

Hershmann: Elu dvorim

A podóliai születésű Gershon Sirota volt az egyetlen kivétel a századelő ünnepelt kántorainak sorában, aki fényes európai karrierjének és sikeres koncertkörútjainak dacára sem vállalt soha állandó kántori állást Amerikában. 1927-től 1935-ig megszakítás nélkül koncertezett az Ó- és az Újvilágban, majd 1935-ben állást vállalt a varsói Norzyk zsinagógában. 1943-ban, röviddel hetvenedik születésnapja előtt családjával együtt vált a nácik áldozatává a varsói gettóban, mindössze egy évvel élve túl az őt fényképen megörökítő Kipnist, aki szintén a varsói gettóban halt meg agyvérzésben.

„Gerszon Sirota varsói kántor.”

Sirota erőteljes, kifejező tenor hangjának híre eljutott messze a zsinagógák falain kívülre is, nem kevéssé annak is köszönhetően, hogy a kántor – Rosenblattal ellentétben – fellépései során nem riadt vissza operaáriák előadásától sem. Egy ilyen fellépését hallva Caruso állítólag imában adott hálát Istennek, hogy Sirota nem az operaszínpadot választotta kivételes tehetségének kibontakoztatására. Sirota kántori tehetségének illusztrálására ha talán nem is a legjellemzőbb, de mindenképpen az egyik legkülönlegesebb felvételét választottam. A neves kántort egy azóta történeti hírű jiddis filmben, a Dybbukban hallhatjuk egy pár perc erejéig. A filmet 1937-ben forgatták Lengyelországban S. Ansky hasonló című színdarabjának alapján. A filmet Sirota kifejező énekhangja mellett a híres krakkói zsidónegyedben, a Kazimierzben készült képsorok is különlegessé teszik.