Zenedobozka

Gyermekek az Észak-Koreai Népköztársaságban, 2009

Előző bejegyzésünk után olvasóink igyekeztek megnyugtatni minket, hogy nem csak a szép új világ két nagy laboratóriumának vezetői szenteltek annak idején kitüntetett figyelmet a gyermekeknek, de a többi nemzet atyjai sem hagyták árván népük fiait.

Mussolini, írja Effe, szintén erőteljesen hangsúlyozta a gyermekek iránti elkötelezettségét. I bambini: sono essi la primavera della nostra stirpe, l’aurora della nostra giornata, il segno infallibile della nostra fede. – „A gyermekek: törzsünk tavasza, napunk hajnala, hitünk csalhatatlan jele”, jelentette ki már 1923-ban a velencei Nagy Tanács előtt. Ugyanakkor – eltekintve saját családi fotójától itt balra – nem sok kép maradt róla, ahol gyermekekkel együtt mutatkozott. Meg is volt rá az oka. Mint Jenner Melletti a Repubblicában Umberto Sereni udinei professzor és diákja, Eva Dorigo kutatásai alapján bemutatja, a későbbi Duce, aki 1907-ben a friuli Tolmezzo falu általános iskolájának tanítójaként kezdte közéleti pályafutását, híresen rossz tanító volt. Nem szerette a gyerekeket, gyűlölt tanítani, és nem tudott fegyelmet tartani. „Benito Mussolini úr” – írja róla Sardo Marchetti tanfelügyelő 1907-ben – „bár el kell ismerjük erőfeszítéseit, mindazonáltal igen szerény eredményeket ért el. Minden bizonnyal több haszonnal járt volna, ha nem közönséges intellektuális képességeinek nagyobb részét szenteli az iskolának.”

Argentínából Julia küldte el azt a Zenedobozka című 1954-es olvasókönyvet az általános iskolák második osztálya számára, amely Juan Domingo Perón elnök-tábornok gyermekszeretetét ecseteli a könyv célközönsége számára. A tábornok uralma alatt október 17-ét a Hűség és a Peronista Gyermek napjának nevezték ki. A könyvben természetesen szerepet kap felesége, Evita is, akit a hasonló című musical tett halhatatlanná a nem-argentin közönség számára.


„Az egyforma fehér ruhába öltözött gyermekek megkezdik az iskolaévet. Nevetésük mint megannyi kristály csengettyű vidítja fel az iskolát, amelyet csodás zenedobozzá tesznek. Ez a boldog gyermekkor, e Haza gyermekkorának muzsikája, amelyet Perón szabaddá, igazságossá és függetlenné tett, s ahol az egyedüli kiváltságosok a gyermekek.”


„– Nézzétek csak azt a térképet. – Milyen gyönyörű, tanárnő! Mit jelentenek ezek a kis argentin zászlók? – Minden zászlócska egy-egy olyan helyet jelent, ahol Perón tábornok iskolát emelt. Világos, hogy nincs rajta mindegyik. Sok-sok ilyen térképre lenne szükség, hogy mindegyik ráférjen.”


„A csodálatos harcos.
Az emberek, akiknek dolgozniuk kellett a megélhetésért, nem kapták meg azt, amit megérdemeltek erőfeszítéseikért.
A család nélküli öregek nem találtak senkit, akitől szeretetet kaphattak volna.
A szegény gyerekeknek dolgozniuk kellett a betevő falatért.
Ilyen szomorú volt az élet a mi Hazánkban.
Egy ember, aki jobban szerette a Hazát mint tulajdon életét, ekkora igazságtalanság láttán megesküdött, hogy megmenti azt.
Derekasan és fáradhatatlanul harcolt, míg be nem váltotta ígéretét.
Ezt a hazafit, ez a csodálatos harcost, aki Szabaddá, Igazságossá és Függetlenné tette Hazánkat, úgy hívják: Juan Perón!”

Találós kérdések. Az első: Ki hozott igazságosságot és boldogságot egy népnek, amely most munkában, vidámságban és békében él?

Magyarországon Kun Bélától Kádár Jánosig egyetlen diktátor sem volt, aki különösebb gyermekkultuszt alakított volna ki maga körül. A gyerekekkel azért persze éppolyan határozott terveik voltak, mint kollégáiknak kelettől nyugatig:

Utánpótlásunk a jövő harcaihoz, bélyeg, 1950

A jövő harcai hamarosan el is jöttek, s az utánpótlás színre is lépett bennük, bár nem éppen úgy, ahogyan azt Rákosiék elképzelték.

Gyerekforradalmárok Budapesten, 1956

A rendszer, amely keserűen csalódott pártfogoltjaiban, ettől fogva levette a kezét a hálátlan kígyókról.


Még Wang Weinek is sikerült bizonyítékot találnia Franco és a gyermekek bensőséges kapcsolatára. Az 1949-es spanyol általános iskolai olvasókönyvben közölt alábbi vers nyilvánvalóvá teszi, hogy Franco egyedül a gyerekek kedvéért indult el a marokkói garnizonból 1936-ban a republikánus iga alatt nyögő drága Spanyolország felszabadítására.

Hallábase Franco un día en una playa lejana.

Mientras las olas, tranquilas,
muerte en la arena buscaban,
él meditaba proyectos
de incalculable importancia.

Tendía de cuando en cuando
los ojos hacia su Patria.
Una vez se le nublaron
y le nacieron dos lágrimas
al pensar en tantos hijos
de su idolatrada España
que eran inocentes víctimas
de una educación malvada.

¡Pobres niños! –dijo Franco-;
niños hoy, hombres mañanas:
¿qué españoles han de ser
si les mancillan el alma
con doctrinas pestilentes
y prácticas depravadas?,
¿si el manantial les cegaron
de divinas enseñanzas
y no hay una Cruz bendita
que dignifique las aulas?,
¿si a una siembra de virtudes
siembra de vicios reemplaza?

Nublan estas ideas
la limpísima mirada
de Franco, mientras las olas
muerte en la arena buscaban…

*

De súbito alza la frente;
ambos brazos adelanta
como queriendo abrazar
a los niños de su patria
y con acento rotundo
que pone Dios en su alma
dice:-¡No pereceréis,
flores del jardín de España,
lo mejor de su riqueza
su más risueña esperanza
pedazos del corazón
de patria madre abnegada!

Quiere el cielo que yo quiebre
las cadenas con que labran
vuestra eterna desventura
chacales de forma humana
¡Arriba España!, hijos míos,
rosas del jardín de España.

*

Desde las más altas nubes
una legión de querubes
bajó a llamar cruzada,
mientras que un ángel guerrero
fulgor quitaba a un lucero
para dárselo a una espada…
Franco a távoli tengerparton állt.

Míg a nyugodt hullámok
sírjukra találtak a parti homokban
ő felmérhetetlen fontosságú
terveken meditált.

Időről időre Hazája
felé emelte szemeit,
amelyek hirtelen elhomályosultak
és két könnycseppet ejtettek
imádott Spanyolországának
megannyi gyermekére gondolva
akik egy gonosz nevelésnek
estek ártatlan áldozatául.

Szegény gyermekek! – mondta Franco:
ma gyermekek, holnap felnőttek:
milyen spanyolok lesznek belőlük
ha lelküket dögletes
tanításokkal és gonosz
gyakorlattal mérgezik?
ha elzárták előlük az isteni
tanításnak forrását
és nincs egy áldott Feszület
hogy tantermüket méltóvá tegye?
ha az erények magvetését
a bűnöké váltotta fel?

Ezek a gondolatok felhősítik
Franco tiszta tekintetét
míg a hullámok a parti
homokban sírjukra találnak.

*

Hirtelen felemeli fejét,
mindkét karját kitárja,
mintha át akarná ölelni
hazájának gyermekeit
és hangos szóval, amelyet
Isten ad lelkébe, mondja:
„Nem vesztek el, nem,
Spanyolország kertjének virága,
gazdagságának legjava,
legfényesebb reménysége,
megtagadott anyaföldünk
szívének lüktetése!

Úgy akarja az ég, hogy letörjem
a láncokat, melyekkel örökös
szerencsétlenségre kárhoztatnak,
titeket az ember formájú sakálok.
Fel, Spanyolország! fiaim,
Spanyolország kertjének rózsái.

*

A legmagasabb egekből
kerubok légiója ereszkedik alá
és keresztes hadjáratra szólít,
míg egy harcos angyal
egy csillagtól elvéve tüzét
egy kardnak adja át.


A hálátlan gyermekek azonban nem értékelték Franco erőfeszítéseit, s az olvasókönyvben, amelyből a Paralelo Adn bloggere a verset kimásolta, alaposan összefirkálták a fejét.

Francónak a gyermekekért – immár nemcsak a spanyolokért, hanem az egész világ gyermekeiért – viselt felelősségének szép példája ez a korabeli felvétel, amelyen unokahúgát, Carment biztatja, hogy a spanyol rádión keresztül „spontán” módon üzenjen urbi et orbi a világ gyermekeinek. Érdemes figyelni a diktátort, aki úgy mozgatja az ajkát, ahogy a hasbeszélő sugallja a szöveget bábujának.



– Oye, nena. Quieres decir algo a los niños del mondo? – Bueno, no sé qué les digo. – Lo que quieras. – Pido a Dios que todos los niños del mundo no conozcan los sufrimientos y las tristezas que tienen los niños que aún están en poder de los enemigos de mi patria.– Hallod, kislányom, nem akarsz mondani valamit a világ gyermekei számára? – Hát nem tudom, mit mondjak. – Amit akarsz. – Kérem Istent, hogy a világ gyermekei ne ismerjék meg azokat a szenvedéseket és szomorúságokat, amelyeket azoknak a gyermekeknek kell elviselniük, akik még hazám ellenségeinek hatalmában sínylődnek.

De ha diktátorokkal tréfálkozunk, könnyen az arcunkra fagy a mosoly. Francóról és a gyerekekről beszélve, ha túllépünk a dolog groteszk szintjén, látnunk kell, hogy a spanyol demokrácia szekrényét rengeteg csontváz terheli, amelyek nagy részéről csak a legutóbbi időkben szerezhettünk tudomást. Kevesen mernek beszélni róluk, s még kevesebben gondolják úgy, hogy a rendkívül sérült spanyol kollektív tudat gyógyítása érdekében meg is kellene szabadulni tőlük. Igaz, hogy hosszú idő eltelt már a polgárháború óta, s hogy Franco már ezer éve halott, de olyan mértékű fájdalom gyűlt fel azokban az években, hogy egyszerűen lehetetlen a feledésre bízni és nem venni róla tudomást. Szinte minden spanyol családnak megvannak a maga történetei, amelyről a hivatalosság nem vett tudomást, vagy amelyet közös erőfeszítéssel igyekeztek elfelejteni. Mostanára jött el az ideje az ezekkel való szembenézésnek és a történetek kiteregetésének. És az elnyomás egyik legsötétebb formája a női börtönökben és koncentrációs táborokban zajlott, s azoknak a gyerekeit sújtotta, akik a köztársaság oldalán harcoltak (márpedig hogy valakit ide soroljanak, ahhoz a puszta gyanú vagy bármilyen személyes ok is elegendő volt).

Jó lenne, ha több olyan dokumentumfilmet is láthatnánk, mint az alább következők, amelyeket minden bosszúvágy nélkül, pusztán a történelmi számvetés kedvéért készítettek, amire évtizedeken át nem kerülhetett sor.

Az alábbi riport két részre oszlik. Megszólalnak benne az egykori foglyok, elsősorban a nők és gyerekek, akiknek sikerült túlélniük azokat a börtönöket, ahol a kínzásnak és a gyilkolásnak semmi sem szabott határt. Dr. Vallejo-Najera, a rezsim hivatalos pszichiátere és a marxizmusról vallott eugenikus elméletei más kontextusban mosolyt fakasztanának, ha nem alkalmazták volna őket a gyakorlatban. Semmi kedvünk nevetni, miközben végighallgatjuk, hogyan szakították el szisztematikusan a gyermekeket a bebörtönzött anyáktól, majd hogyan törölték el addigi identitásukat, hogyan végeztek ki anyákat röviddel a szülés után, hogyan büntettek önkényesen nőket és gyermekeket, akik csak találgathatták, mit követtek el, vagy milyen ismeretlen családi bűnért bűnhődnek, hogyan verték a csecsemő fejét a börtön falához anya szeme láttára, amikor felfedezték, hogy a Lenin nevet viseli… Ezek az elbeszélések másfajta, és minden bizonnyal élesebb fényt vetnek a diktátorok és a gyermekek idilli képeire, amelyeket az előző és a mostani bejegyzésben láttunk. Olyan történetek ezek, amelyekről egészen a közelmúltig senki nem beszélt Spanyolországban.



Nem véletlen, hogy a film Katalóniában készült, ahol a legnagyobb az érdeklődés a polgárháború utáni megtorlás iránt, amelynek kutatásában katalán történészek, mindenekelőtt Ricard Vinyes járnak az élen. Alább látható vele egy interjú a spanyol tévében, amely néhány évvel az előző riport után készült.


Az interneten találni a témával kapcsolatos legtöbb információt. Nemrégiben az Asociación para la recuperación de la memoria histórica (Szövetség a történelmi emlékezet feltárásáért) munkássága adott nagy nyilvánosságot a francoista megtorlásnak. Ehhez kapcsolódott a Baltasar Garzón bíró személye körüli heves vita, aki széles körű adatgyűjtést kezdeményezett Franco áldozatairól, beleértve a kivégzettek – többek között Federico García Lorca és sok tízezer más névtelen halott – tömegsírjának felnyitását, akikről családjaiknak évtizedeken át hallgatniuk kellett. Garzón bíró és a történelmi emlékezet ügye mindeddig igen kanyargós utat járt be, tele ellentmondással és nehezen érthető részletekkel, s e pillanatban ott tart, hogy a spanyol igazságügy a szélsőjobb – a Falange Española – követelésére eltávolította a bírót Spanyolországból és leállította a Franco-rendszer bűneiről indított vizsgálatát.

5 megjegyzés:

sat. írta...

Köszönjük.
A diktátorok tán csak meglovagoltak, kihasználtak egy érzést, mi minden szülőbe' ott munkál. Aprócskán szerény hozzájáruláskint tán jól kifejezi ezt az öcsém képi:
Érted készek vagyunk meghalni ... és ölni is
Üdvözlettel minden jót, sziep nyarat!
stb.

Studiolum írta...

Ez így van. Hitvány diktátor is lenne az, aki csak a karhatalomra támaszkodik. A legjobbak csupa ilyen természetes és nemes érzést használnak ki: a gyerekhez, a közösséghez, a földhöz, a meggyőződéshez való ragaszkodást. Épp ez az ördögi a dologban.

Petrus Augustinus írta...

Népszerűtlen leszek.

Egyrészt, mint tudjuk, tökéletes (földi) rendszerek nem léteznek. Másrészt Francot és Mussolinit én semmiképpen sem sorolnám Hitler, Lenin és Sztálin társaságába. Több okból sem.

Egyrészt, mind Franconál (legkésőbb 1949-től), mind Mussolininél fennállt a királysággal vállalt jogfolytonosság, Mussolini idején az olasz király volt az állam feje.

Mussolini a ma Olaszországában hatalmas reneszánszát éli, és folyik rehabilitása. Nem vállalhatatlan pozitívnak tartani a Duce működését, borok, utcák viselik a nevét, a miniszterelnök is gyakran idézgetni. Sok fiatalnak tetszik Mussolini és vannak is érveik a diktátor megvédésére.

Franco helyzete Spo.-ban teljesen más tészta. Az elmúlt 30 évben a balos-szocialista kormányok agymosása olyan sikeres volt, h ma már csak Melillában van egy db. Franco szobor, emlékének ápolását, a falangista és francoista jelképek megjelenítését törvények tiltják.

Ha belegondolunk ez egy nagyon skizofrén állapot. A király MINDENT Franconak köszönhet. A Caudillo nélkül I. János Károly most egyike lenne az ország nélküli dinasztiáknak és egy XX. Lajos v. VIII. Napóleon szintjén tengethetné életét, banki alkalmazottként vagy íróként. Franco azért választotta őt, és nem az apját mert ő volt a konzervatívabb, és remélte, h nem indítja el a demokratizálódási folyamatot. A Caudillo reménye hiú volt, JK meg ezzel maga alatt vágta és vágja a fát. És ezek után, h mindent Franconak köszönhet, ő még aláírja a damnatio memoriae törvényeket, hát ez minimum skizofrén dolog, de inkább... nem mondok csúnyát a spanyol királyról.

Igen, diktátor volt, igen kíméletlenül üldözte a politikai ellenfeleit, sokan haltak meg a konclagokban és börtönökben, de nézzük már végig kicsit, h ez milyen kor volt?!?

Polgárháborút nyer egy anarchista-kommunista-szocdem-republikánus szövetség ellen, olyan emberek ellen, akik templomokat rabolnak ki, papokat, szerzeteseket, apácákat koncolnak fel, feszületekre gyakorolnak lőni stb. egy monarchista-katolikus-konzervatív sereggel. Azt hiszem eddig nem kérdés, h melyik oldalra állunk. Na most, egy ilyen káosz után nem csoda, h megtorlás van, azon csodálkoztam volna, hha nincs.

Világháborúba nem lép be, viszont a Divisio Azul harcol a kommunizmus ellen a keleti fronton. Ismét egy pozitívum.

A hidegháborúban kőkemény antikommunista politikát folytat, az egyetlen állam a francoista Spo. aki meg akarta segíteni a magyar '56-ot. Eisenhower és Nixon is nagyon tisztelte Franco-t.

A Caudillo diktatúrája alatt töretlen a gazdasági növekedés, állampolgárok nagy tömegeinek nem elérhetetlen az autó, vikkendház stb. A baloldalt könyörtelenül elnyomja, ez sztem egyszerűen érthető kell, h legyen egy hidegháborús helyzetben. Persze, túlzásokba esik, mint McCarthy az óceán túloldalán, de ez egy ilyen korszak volt. Franco halálával a kijelölt utódja I. János Károly király veszi át a hatalmat, (sajnos) elindítva a demokratizálódási folyamatot.

Francot elutasítani azt jelenti, h utódját, a királyt is elutasítja az ember. Ne feledjük továbbá, h Ottó koronaherceg (Habsburg Ottó) is nagy támogatója volt a francoista Spanyolországnak, nem kis részben neki is köszönhető, h fölvették az országot az Európai Közösségbe. Tipikusan az a helyzet, h az emberek nem értékelik, hha vmi egy kicsit is jobb nekik, a spanyoloknak rengeteg dolog miatt hálásnak kéne lenniük Franconak és most meg az emlékét leköpdösik.

Megkóstolták volna Rákosit sírva rohantak volna vissza az ő oly nagyon utált Francojukhoz.

Elnézést, hha hosszú voltam, de úgy érzem, h sok szempont nem volt figyelembe véve.

post scriptum: Milyen anya nevezi el a gyerekét Leninnek??? :S

Studiolum írta...

Nehéz kérdések ezek. Nem lehet egyszerűen egy hidegháborús dichotómiában elintézni őket, hogy aki a minket megnyomorító oldallal szemben állt, annak többé-kevésbé mindenben igaza volt – még akkor sem, ha a hidegháború éveiben és logikájában jeles nyugati politikusok ténylegesen választásra kényszerültek, s akkor érthető módon Franco rendszerét támogatták.

A templomok és kolostorok felgyújtása, papok, apácák kivégzése szörnyű dolog volt, de nem am blokk a köztársaság műve, hanem a köztársaság kontrollján kívül eső vidéki anarchista csoportoké (akiket persze a gyenge köztársaság által létrehozott helyi hatalmi vákuum bátorított fel erre). Amellett viszonylag kevés ilyen eset volt, egy igen rövid időszakon belül. Ugyanakkor a francoista hadsereg marokkói arab és berber segédcsapatai a polgárháború során éveken át szabad kezet kaptak a „kommunista” falvak hagyományos törzsi módon történő felkoncolására, megerőszakolására, kifosztására. Mégsem ez alapján ítéljük meg elsősorban Franco rendszerét.

A köztársaság, elsősorban a hadsereg vezetésében – a kormányban nem vettek részt – a kommunisták csak a polgárháború kirobbanása után jutottak jelentős szerephez, miután ők tudták felmutatni az egyedüli külföldi támogatást (az internacionalistákat és a szovjet "tanácsadókat", akik amúgy tényleges erősítésnek kevesek voltak, de arra elegendők, hogy a spanyol aranykészletet az országból a Szovjetunióba vigyék).

A División Azul kezdettől fogva egy patetikus vállalkozás volt – erről külön szeretnék majd írni –, amelyet nem elsősorban ideológiai megfontolások, hanem a Németországtól a polgárháború alatt kapott "kölcsön" megfizetése motivált. Amúgy azt gondolom, hogy Hitler Szovjetunió-ellenes hadjáratát álságos lenne a kommunizmus elleni keresztes hadjáratnak beállítani. Ördöggel Belzebubot? Ne szépítsük, ez egy hódító hadjárat volt. Ugyanakkor az tényleg zseniális húzás volt Franco részéről, ahogy ki tudott bújni Hitler nyomása alól, hogy teljes mellszélességgel vegyen részt a második világháborúban.

A „töretlen gazdasági növekedés” csak a hatvanas évek második felében indult meg Spanyolországban, addig jócskán le volt maradva a nyugat-európai államok mögött, amelyeken pedig a második világháború végigpusztított. 65-ig gyakorlatilag nem volt gazdasági fejlődés Spanyolországban, és még a viszonylagos stagnálást is csak a tömegesen külföldön, a legalja munkákban dolgozó spanyol vendégmunkások hazautalásainak köszönhette (pl. Brüsszelben máig él és virágzik a nagy spanyol bányásznegyed). Erről jó filmek sora született már az 50-es évek végétől, amikortól egyáltalán szóba lehetett hozni a dolgot. Épp ezeken látszik, mekkora nagy dolog volt egy autó – amelyen a vendégmunkás hazatért – még az 50-es évek végén is a spanyol vidéken.

A gyereket Leninnek nevezni tényleg abszurd, de ezért falhoz csapni olyan, mintha a megszállási övezetben a Führer után Adolfnak nevezett gyerekeket szisztematikusan falhoz csapkodták volna. S hogy milyen anya nevezi a gyerekét Leninnek, ahhoz tudni kell, hogy azon a rettenetes sötétségben, szegénységben és tudatlanságban élő dél-spanyol vidéken a kommunizmus, már amennyi lesüllyedt belőle, nem volt egyéb valamiféle mágiánál. Volt lány – komolyan – akinek a "Drótnélküli Távíró" (Telegrafía Sin Hilos) nevet adták a rádió akkor megismert mágiája után.

[folyt.köv., csak többet nem vesz be az ablak]

Studiolum írta...

De ez a bejegyzés (pontosabban a második fele) nem is am blokk a Franco-rendszerről akart szólni, hanem – túl a diktátorok gyerekekkel való önlegitimálásának komikus és ízléstelen hagyományának karikírozásán, amelyben éppen Mussolini és Franco, mint az előbbi és mostani posztban is hangsúlyoztam, még jóval visszafogottabb volt az átlagnál – arról az évtizedeken át tartó terrorról, amelyet még francoista spanyol barátaim is indokolatlannak és saját jobboldali családjuk számára is rettenetesnek tartanak. Elbeszélésük alapján a 40-es és 50-es évek levegője olyan fojtogató és dermedt volt Spanyolországban, amire saját tapasztalatomból csak a Ceauşescu-rendszer nyolcvanas éveit tudom párhuzamként hozni. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy katonai puccsot kirobbantó diktátor megnyeri a polgárháborút, lefejezi politikai ellenfeleit, és aztán egy – számára akkor is, és 45 után is abszolút kedvező nemzetközi légkörben – elfogadható és élhető rendszert rendez be, parcere subiectis et debellare superbos, ahogy Vergilius tanácsolta a hódító Rómának. Hanem arról, hogy minden elképzelhető módon, válogatottan kifundált terrorral, sokadíziglen sújtott büntetéssel mindenkit, akinek az előző rendszerhez akármilyen köze volt vagy éppen csak rosszakaróik voltak (rengeteg jobboldalit is, akiket hamis váddal jelentettek fel!), ez évekig tömegesen folyt a fellebbezés vagy tisztázás minden lehetősége nélkül; és azóta is hallgatni kell róla Spanyolországban. És nagyon fontos része a terrornak, hogy ezen a sokgenerációs családi viszályokkal és vérbosszúval terhelt vidéken Franco megérkezésekor a falvak egyik fele tömegesen állt át falangistának és mészárolta le – pártállása miatt máig büntetlenül – az ellenséges családokat. (Épp ma volt egy újabb dokumentáció erről az El Paísban.) Többek között emiatt a személyes és családi sík miatt, ami gyakorlatilag az egész országot korrumpálta, olyan nehéz erről ma beszélni Spanyolországban.

Mindezt úgy írom, hogy spanyol barátaim, akikkel erről beszélni szoktam, mind – valahogy így alakult – hagyományosan jobboldali régióban élnek, s vagy máig francoisták (elismerve a szörnyűségeket, de olyan alapon, hogy „még mindig az volt a jobb”), vagy valahol középen állnak, de igazi baloldali nincs is közöttük. Mégis nagyjából ez a véleményük nekik is, amit itt most én elmondtam.