Gigantochrésie

Az előző bejegyzések, Eco Rabelais-idézetei, a Gargantua fordítási problémái és a polychrésie azaz sokszarúság után természetes módon kívánkozik ide hármuk közös halmaza, a Gargantua 13. fejezete, amelyben az óriás királygyermek a legalkalmatosabb seggtisztákoló kérdését fejtegeti atyjának a legjobb párizsi doktorok modorában. A játék-listával ellentétben ezt igyekeztem filológiai hűséggel fordítani, s egyszersmind magyarul is visszaadni az eredeti szöveg abszurd iróniáját, amelyben a skolasztikus pedantériát úgy ellenpontozza az anális vulgaritás kontrabasszusa, mint a goliárd-dalok kontratenorját a köcsögduda.


François Rabelais: Gargantua és Pantagruel.
I.13. fejezet. A seggtisztákoló feltalálása

Midőn ötödik életévét betöltötte volna, atyja, Nagytorkondi, győzedelmesen megtérvén a kanáriai háborúból, eljött, hogy meglátogatná gyermekét. S legott fel is vidult láttán, amiként fel is vidulhat az apa egy ilyen gyermek láttán, s megcsókolván és átölelvén faggatni kezdte őt a korának megfelelő kérdésekkel erről, arról meg amarról. Ivott is egy kortyot vele és gondozóival, akiket nagy gondossággal kérdezgetett, vajon minden alkalommal tisztába tették-e őt. Erre azonban maga Gargantua felelt meg, azt állítván, hogy ő maga gondoskodott erről, mégpedig oly módon, hogy az egész országban nem lelni nálánál tisztább fiúcskát.
– Ugyan, s hogyhogyan? – kérdé Nagytorkondi.
– Feltaláltam – felelte Gargantua – hosszú és szorgos tapasztalkodás révén, annak módját, miként tisztítsam meg seggemet, mégpedig a legnemesebb, a legkitűnőbb és legjelesebb módját, amelyet valaha csak látott a világ.
– S mely légyen az? – így Nagytorkondi.
– Ez e’, melyet rövidesen előtökbe tárok – válaszolá Gargantua. – Egy ízben megpróbáltam egy hajadon leányzó bársonyfátylával megtisztítani magam, s úgy találtam, hogy ez kiváltképpen alkalmas szerszám, mert az anyag lágysága valóban nagy kellemetességet szerzett alfelezetemnek. Egy más ízben ugyanennek fejdíszével próbálkoztam, nem különböző eredménnyel. Ismét más alkalommal nyaksállal, majd egy karmazsin kendővel végeztem kísérletet; ám emez utóbbi alkalmatosságok szirszar díszecskéinek aranyozása összevissza karistolá hátuljamat, hogy Szent Antal tüze égesse meg az aranyműves kulináris fertályát, aki csinálta, meg a hajadonét, aki viselte.
– Megápolám tehát a bajt, egy apród berrettájával tisztogatván meg magam, melyen szép svájczi tolldísz alkalmaztatott. Később egy sövény mögött kakálván, s kandúrra lelvén, azzal próbálkoztam, ám ennek karmozata egész perineusomat kifekélyesítteté. E bajból aztán édesanyám keztyüjével kuráltam ki magam, melynek illata édeskölnivízé.
Rákövetkezőleg sorban végigtisztogatám magam zsályával, édesköménnyel, ánizzsal, majorannával, rózsával, töklevéllel, céklával, káposztával, szőlővel, mályvával, verbénával (melynek veressége hasonlatos a seggéhez), salátával, sőt spenóttal is – mindezek nagy hasznosságot szerezvén callusomnak! – majd marcorellafűvel, perzsafűvel, csalánnal és komlóval; ám ezektől lombardiai vérkakálás jött rám, amelyet csupán a cickafarkkal való tisztogatás szüntetett meg.
Ennekutána tisztogattam még magamat lepedővel, ágytakaróval, függönnyel, az egyik párnával, ágyelővel, asztalterítővel, abrosszal, szalvétával, szájtörlővel és fürdőkilépővel is. És minden alkalommal nagyobb örömömet találtam benne, semmint a rühös, kinek ha hátát vakarják.


– Eddig jól van – mondá Nagytorkondi –, hanem most már ki vele, mely seggtisztákoló tetszett a legjobbnak?
– Már szinte eljutottam odáig, s hamarosan megtudjátok a tu autem-et. Tehát ott tartottam, hogy tisztogattam magamat még szalmával, szénával, csepüvel, kóccal, gyapjúval és papírral. De valamicskét hagy magán örökén, aki papírral tisztogat a tökén.
– Ho-hó! – nyeríté Nagytorkondi – csepp arany tököcském, hát máris megtanultad megcsókolni az üveg száját, hogy ily csókos rímekkel kecsegtetsz?
– És hát ugyan mért is ne, uram királyom – felelte Gargantua. – Ekképp rímelgetek én, és még jobban; úgy öltöm a rímet, ahogy más a hímet. Hallgassátok csak ezt a széllelbélelt kakatótuszokra írott csekélyke klapanciámat:

Kakátor
Büzéter
Szellenet!
Hát a minyonot
mit segged kinyomott
mind rámkened?
Nyominger
Fosinger
Szaránda!
Hogy törjön ki a nyavalya a frászba
hogyha szaros seggel mész a házba!

– Mondjak még ilyet?
– Hát hogy a seggem lukába ne! – felelé Nagytorkondi.
– Úgy legyen – mondá Gargantua.

RONDÓ
Némely nap hogy álmodozón kakálgatok,
letudván seggemnek megszabott adóját
érzem, hogy új szag kél, hinnye az áldóját
ettől a bűztől én menten szörnyethalok.
Ó, ha jótét lélek elém hozta volna
akkor azt, akiről szívem titkon álmod
kakálva,
elülső lyukának lettem volna foltja
ő meg ujjacskáját valagamba tolva
büzölgő lyukamra rakott volna zárot
kakálva.

– Na most merjétek azt állítani, hogy semmit sem tudok. A hétfánszellentőjét! No de nem a kisujjamból fingottam én ki mindezt: a dadustól hallottam dudolgatni, s szorgosan elrakogattam emlékezetem kenyerestarisznyájába.
– Remek! – mondá Nagytorkondi – no de térjünk csak vissza a tárgyra.
– Miféle tárgyra? – kérdette vissza Gargantua – a kakára?
– Ejsze nem – így Nagytorkondi –, hanem a seggtisztákolásra.
– Úgy legyen – felelé Gargantua –, de vajon fizettek-e egy fél meszely meszesi máslást, ha puszta észérvekkel két fenékre fektetlek?
– Nagyon is, mégpedig szívemből – mondá Nagytorkondi.


– Nem szükségeltetik egyáltalán a legcsekélyebb mértékben sem – kezdé szavát Gargantua – a seggtisztálkodáshoz való folyamodás eszközöltetése, hahogy ne lenne mocskos az a segg. Mocskosságának lehetséges volta pedig egyáltalán minden módon kizáratik, hacsak révén, általa és rajta keresztül szarás nem eszközöltetett. Ergo, ennélfingva szűretik le, következtetik ki és dukáltatik de, hogy minden egyes álló alkalommal kénytelenségre kerül kakálni, mielőtt az ember seggtisztálkodáshoz kívánna folyamodni.
– Vaze – kiáltotta Nagytorkondi –, mely szublimális vagy, én arany pulyám! Valamelyik nap, ha el nem felejtem, ledoktoráltatlak a Sorbonba, hisz kétségtelen, hogy több agyad van, mint éved. De folytasd iménti seggtisztálkodási fejtegetésedet, szakállamra kérlek, s fél meszely meszesi helyett hatvan hordó hevesit kapol, nem is Hevesből, és nem is Meszesből, hanem az itt Budafokon pancsoltból.
– Tekerém-sirítém tehát ahogy tudtam, magamat ezzel meg azzal tisztákudtam, tökfödővel, esőkabáttal, puha papuccsal, komiszkenyér kosarával, de micsoda komisz egy tisztákolmány volt az! Aztán egy posztósipkával, és itt lábjegyzetben jegyezném meg láb, hogy az ilyen sipkák közül némelyek posztóból, mások kártoltból, megint mások bársonyból, ismét mások selyemből és újfent mások szatinból készülnek; ám legjobb mind közül a filc, minthogy plenárisan abszorbeálja a fekális matériát.
Aztán tisztogattam még magamat tyúkkal, kakassal és jércével is; zsenge borjú bőrével, nyúlgereznával, kutyabőrrel, kormoránkarommal, ügyvéd névjegyével, rostélyos sisakkal, főkötővel, sólyom sipkájával.
De végkövetkeztetésképpen állítom, hangoztatom és fenntartom, hogy nincs jobb seggtisztákoló, hahogynem egy szépen kifejlődött tollazatú libuska, máramennyiben megvagyon reá a figyelmezettsége, hogy fejét lábai között tartsa. És bizonyvást hihettek úri becsületszavamnak. Mert ezáltal az űrgyűrűn csodálatos bársonyosságú érzést tapasztaltok majd: mind ama tollzat lágysága, mind a libuska természetes hőháztartásának temperáltsága folytán, amely könnyedén talál kompatibilitásra a seggezettel és a belsőbben helyheztetett bélzettel is, felközöltetvén egészen a szív és agy régióiig. És akarnám, hahogy higgyétek, hogy a Campus Elyseuson lakozó hősök és félistenek örök boldogsága nem az ő asphodelusukban avagy ambrosiájukban és nectarjukban áll, mint a vén fecsegők beszélik; hanem, szerény véleményem szerint, abban a tényben, hogy seggüket minden ízben egy libuskával tisztogatják, s ebbéli véleményem pontról pontra megegyezik a mi mesterünkével, Johannes Scotuséval.

Az illusztrációkat Sebastian Brandt készítette
Heinrich Steinhöwel Aesopus-kiadásához
(Bázel, Jacob von Pfortzheim, 1501)