A csecsen lány

Tanburi Cemil Bey Épp idén lesz száz éves, de még ma is olyan friss és eleven, mint amikor szerzője, Tanburi Cemil Bey először viaszhengerre játszotta. Valójában persze nem Cemil Bey volt a szerzője, mint ahogy származására nézve sem csecsen volt, hanem görög, a közeli Midilli, görögül Leszbosz szigetéről, onnan hozták magukkal a századforduló Isztambuljának kávéházaiban zenélő vándor görög baglamajátékosok, akik majd a kisázsiai görögség 1920-as évekbeli összeomlása – a Katasztrofé – után Athénba menekülve ilyen félig keleti, félig görög dallamokból teremtik meg a rebetiko zenéjét.

A századforduló Isztambulja azonban még egy birodalom fővárosa volt, sokféle népességgel és sokszínű zenei élettel, amelynek gazdagságáról az utóbbi években alkothatunk igazán fogalmat, ahogy a Kalan Müzik sorra adja ki archív felvételeken és modern zenészek autentikus előadásában az oszmán birodalom utolsó évtizedeinek zenéjét. A kávéházakban a görög baglamások mellett örmény ud-játékosok, szefárd énekesnők, török gazel-énekesek, azeri kamancsésok, kurd vándorlantos aşık-ok, az Ismail Kadare által Az álmok palotájá-ban megénekelt balkáni szláv és albán énekmondók zenéltek, virágzott még az oszmán udvari, dervis- és katonazene, amely a Nyugatról beáramló klasszikus és szórakoztató zenével ötvöződve annak sokféle egzotikus helyi változatát hozta létre. Isztambult még ma is áthatja a spontán zene az újra meg újra imára hívó müezzinek hangszóróitól az árusok kántálásán át a boltokból és kávéházakból kihallatszó különféle anatóliai rádiók sugározta zenéig, s elképzelhetjük, Caucasian beauty, archive photo from the 19th centurymennyivel gazdagabb volt ez a zene a 20-as évek előtt, mielőtt az oszmán birodalom széthullása, a nemzetiségek kiirtása, elűzése vagy elnyomása, az udvar és a hagyományos vezető réteg eltűnése és a dervisrendek betiltása véget nem vetett ennek a sokszínűségnek.

Ennek a világnak volt elismert figurája Tanburi Cemil Bey, a páratlanul tehetséges zenész, aki egyformán jól játszott török tanburon – amelyről nevét is kapta –, azeri kamancsén, görög laután, perzsa kanunon és sok más hangszeren, s Isztambul- és birodalomszerte játszott szerzeményeiben éppilyen harmonikusan olvasztotta egybe az egyes hangszerek és nemzetiségek zenei világát. A „csecsen lány”, akárcsak a Jókainál többször is szereplő elbűvölő cserkesz nők vagy az orosz „кавказская красавица” az a hamvas bőrű, fekete hajú, nagy szemű, elérhetetlen kaukázusi szépség, akit birodalomszerte vággyal emlegettek a költők és a kávéházi énekesek. A róla szóló görög dal Tanburi Cemil Bey jellegzetes Hüseyni taksim-jával, improvizatív bevezetőjével vált híressé Törökország-szerte. Sajnos Cemil Bey archív fonográf-felvételeinek épp az a darabja nincs meg nekem, amelyen a Çeçen kızı-t maga játssza, de a kurd szúfi zenész Kudsi Erguner együttesének hagyományos előadásában legalább megérezhetünk valamit az eredeti dal erejéből.








Kudsi Erguner, Çeçen kızı, a „Tanburi Cemil Bey” lemezről

A dalnak többféle feldolgozása is megtalálható a YouTube-on, visszafogottabb oszmán stílusú zenekari változata, Cihat Aşkin nyugati zenekarra hangszerelt előadása, s olyan, népszerűségéről tanúskodó verziók is, mint James Brown Funk és Emin Findikoglu dzsesszesített feldolgozása, egy névtelen kanun-előadás, amelyen a Hüseyni taksimmal bevezetve halljuk, egy másik, amelyet mintha csak a Fonó előterében játszana a maga örömére néhány zenész az előadás szünetében, s mindennél ékesszólóbban egy amatőr felvétel, amely csak ennyit mond önmagáról: „egy török Amherst mellől”.

Nekem három feldolgozás tetszik a legjobban. Az első Necati Çeliknek és hagyományos együttesének előadása a TRT tévéből, a Hüseyni taksimmal bevezetve.


A másodikon a patinás isztambuli Veysel hangszerház (mennyire szeretnék tőlük egy lantot!) muzeális hangszereit bemutató videósorozatban Alper Taş játssza Beşiktaşlı Vasil 1910-ben készült udján.


A harmadik pedig a Balkan Messengers fusion-változata, az utóbbi húsz évben felvirágzott török Balkán-nosztalgia jegyében. Talán ez érzékelteti a leginkább, milyen erővel szólhatott ez a dal a maga egykori világában.








Balkan Messengers, Çeçen kızı, a „Balkan Messengers 2” lemezről

Édes emlék

Romano Prodi és az Örömóda Pittmann Zsófi hagyományos falvédőjén, Magyarországnak az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozása alkalmából
Mandinerből került hozzám ez a falvédő, Margueriteclark bájos gyűjteményéből továbblépve az ősforráshoz s ott az általa meghagyott darabok közül szemezgetve. Úgy telitalálat ahogy van, az összes eposzi kellékkel a rózsaszegélytől a lefetyelő kutyán és a lenyaklott libán át a kisfalunknak tornyáig, s a valamennyiük koszorújában a tizenkét csillag glóriájától övezetten tejbetökként mosolygó Romano Prodival. Magáért beszél, nincs mit hozzátenni, sem elvenni, ahogy Arisztotelész előírja.

Hanem a mottó, meg nem állhatom, filológiai eszmefuttatásra sarkall.

Ennek a két sornak az eredetije ugyanis Schiller versében így hangzik:

Wir betreten feuertrunken
Himmlische, dein Heiligtum.
azaz:

Lángra gyúlva lépünk be
szentélyedbe, Istennő.

Ha az eltérő fordítás sub specie aeternitatis nem változtat is az ünnepi pillanat lényegén, azért a viszonyulást tekintve igenis van különbség aközött, hogy egy nemzet – mint a német, az angol, a spanyol, meg a Schiller szövegét követő összes többi – az EU-hoz való csatlakozásakor maga járul-e az Öröm, a Szabadság és az Egység szentélyéhez, vagy épp ellenkezőleg, ezek az eszmék járulnak-e intézményes emanációjuk, az Európai Unió elnökének személyében egy magyar háziasszony konyhájának szentélyéhez pro toto. Lehetséges, hogy ez a félrefordítás a forrása néhány alapvető szemléletbeli különbségnek országunk és az Unió között?

Superbia

„Mondják, hogy az Alpokon való átkelés közben egy nyomorúságos kis hegyi faluba érkezett. Barátai nevetve megjegyezték, hogy bizonyosan itt is akad egy csomó hivatalért tülekedő és az elsőségért egymásra irigykedő ember. Caesar erre igen komolyan így szólt: »Ami engem illet, inkább lennék itt első, mint Rómában második.«”
Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok. Julius Caesar, 11.

Julio César, gobernador

Az igazi Trebitsch

Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
„Az egykori zsidó városrész urbanisztikai és történelmi szempontból Európában egyedülálló emléknek számít, s a kontinens egyik legépebben megőrzött zsidó negyede.” – olvastuk Wang Weijel a 444 historických měst a městeček České Republiky (Csehország 444 történelmi városa és kisvárosa, Prága, Kartografie 2004, olykor kapható a Szugló utcai térképboltban) című enciklopédiában, és mindjárt beiktattuk Třebíčet dél-csehországi túránk állomásai közé.

Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
A város románkori bencés kolostora, és a kolostor védelmében és privilégiumaival a túlparti kereskedővárostól függetlenül fejlődő zsidó negyed 2003 óta szerepelnek a Világörökség listáján (a zsidó negyed állítólag az Izraelen kívüli egyetlen zsidó emlékként). A világörökséget szép, jellegzetes cseh szellemességgel kidolgozott honlap mutatja be, amely egy séta útvonalára fűzi fel a negyed kilenc felújított házának képét. A honlap azért is zseniális, mert sikerül azt a benyomást keltenie, mintha a többi is így nézne ki a zsidó negyed fennmaradt 123 házából.

Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Pedig nem. Akárhol térünk le a negyed egykori két főutcáján – az Alsó és Felső Zsidóutcán – végighaladó turistaútvonalról, mindenütt a pusztulás nyomait látjuk. A megszállás pusztítását, amikor a negyed utolsó kétszáznyolcvan lakóját koncentrációs táborba vitték (csak tízen tértek vissza). A kommunizmus pusztítását, amikor a falusi és proletár betelepülők a házakat a negyven év alatt csontig lelakták (milyen különös, hogy a lelakás eredménye stilárisan teljesen otthonos: ezek a házak lehetnének nálunk is, de már akár Ukrajnában vagy Romániában, akár Olasz- vagy Spanyolország szegényebb vidékein másmilyen a lelakott házak összképe).

Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
De valószínűleg még egy harmadik, lassú pusztulás eredményét is látjuk. Ez már egy évszázaddal korábban, az 1850-es években elkezdődött, amikor a zsidóság az egyenjogúsítást követően az addigra már szűkössé vált kiváltságos helyekről a lendületesen fejlődő nagyvárosokba áramlott. Így néptelenedett el a század elejére Trebitsch zsidó negyede is, amelynek a középkorban a négy nagy morva zsidó központ egyikeként még kétezernél is több lakója volt.

Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
A zsidó negyed legmagasabb pontjától még negyedórás kaptató visz fel a zsidó temetőhöz, keresztülvágva egy gazzal és csenevész akácokkal borított domboldalon, amelyet a környékbeliek kutyafuttatónak használnak, majd át egy néhány éve épült kis kertvárosi lakótelepen. Tábla nem mutatja az utat, csak a lakótelep szélén: aki nem olvasott róla az útikönyvben, az a zsidó negyedből aligha fog magától elindulni errefelé.

Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Pedig ha valaki a zsidó Třebíčre kíváncsi, az itt találja meg, amit keres. A 13. század óta folyamatosan működő temetőben tizenegyezer sír maradt fenn, a legrégebbi feliratos kövek az 1500-as évekből. Ez az ország legnagyobb zsidó temetője. Itt a megszállás idején sem pusztítottak, s úgy tűnik, az utána következő évtizedekben sem hagyták, hogy benője a bozót. A sírkövek tövén gyűlő kavicsok azt mutatják, hogy sok sírt még ma is látogatnak. Különös, hogy ez a domboldal, a halottak városrésze maradt az egykori zsidó negyed egyetlen élő része, az igazi Trebitsch.

Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető
Třebič (Trebitsch), zsidó negyed és temető

Pápább a pápánál

Az Oroszláncsúcs (狮峰 Shifeng) teaültetvényei a Sárkánykút (龙井 Longjing) faluja körüli teavidéken, a Nyugati-tó mellett.Az Oroszláncsúcs (狮峰 Shifeng) teaültetvényei a Sárkánykút (龙井 Longjing) faluja körüli teavidéken, a Nyugati-tó mellett. Forrás itt, Google-térképpel

De nem azért tartunk mi instant teaszakértőt a háznál, hogy ne sietne habozás nélkül a kulturális forradalom során teakultúráját vesztett testvéri kínai nép segítségére. He Panhoz írott nyílt levelét itt olvashatják mindazok a blogunkat látogató fiatal irodalmárok, akikben a tegnapi bejegyzés után még bármilyen megválaszolatlan kérdés maradt a korai szedésű sárkánykúti Oroszláncsúcs teával kapcsolatban.

Így nézett ki idén egy korai szedésű sárkánykúti Oroszláncsúcs tea, közvetlenül szedés előttÍgy nézett ki idén egy korai szedésű sárkánykúti Oroszláncsúcs tea, közvetlenül szedés előtt, a kínai finetea.cn teás blog erről szóló beszámolójában.

Illusztrált beszámoló az őszi sárkánykúti Oroszláncsúcs helyszíni kóstolójáról a longjingi teaházbólIllusztrált beszámoló az őszi sárkánykúti Oroszláncsúcs helyszíni kóstolójáról a longjingi teaházból egy másik teásblogról, amely már címében is hangsúlyozottan „nem-szakértő teakedvelőnek” (不是茶家却爱茶) nevezi magát

A longjingi teaház cégéreA mondott longjingi teaház cégére („Teázó Longjing kapujához”)

龙井 Longjing falu kapuja, egy longjingi ünnepségről szóló útibeszámolóbólLongjing kapuja, egy longjingi ünnepségről szóló beszámolóból

龙井 Longjing, a Sárkány-kút龙井 Longjing, a Sárkány-kút egy Nyugati-tóról szóló útleírásból

A tea útja

Teázó férfiak
Gyuri akkoriban a Dohány utcai zsinagógában orgonált, így jutott hozzá egy üveg kóser szilvapálinkához, ami ritka kincs volt még akkor, boltban nem is hallottak ilyenről. Mire apránként a végére jutottunk, legszívesebben kezdtük volna elölről. A vágyat tett követte, s az üveget odahaza főzött hullottszilva-pálinkával megtöltve újradugaszoltuk, a spanyolviaszt – akkoriban még azzal zárták le a kóser szilvát! – egy tízagorotos érme menórás oldalával lepecsételtük, így adtuk fel a húsvéti asztalra. A család cuppogott, a szemek áhítatosan forogtak, sőt Bandi még azt is kijelentette, hogy „ez nem olyan, mint a Mama élesztős pálinkája.” Csak sógorunk hümmögött, hogy ő igazából nem érez különbséget.

Mintha ezt a kamaszkori képet látnám újra Liu Xüelin Teázás szakértővel című karcolatában, a most megjelent Huszadik századi kínai novellák-ban. A járási vébé propagandaosztályának vezetője egy csomag elsőrangú sárkánykúti teával tér haza hangzhoui kiküldetéséből. Összegyűlnek kóstolóra a helyi notabilitások, a művelődési ház igazgatója, a vendégház gondnoka, a művelődési ház faluról jött fiatal irodalmára („aki voltaképpen nem tartozott a baráti körbe, de a házigazda nagyra tartotta, mert a tartományi lap már közölte egy elbeszélését”), a tea-ceremóniát a járási kulturális hivatal igazgatója vezeti. Már a szobába lépve kiveszi a forró vizes kancsót a házigazda kezéből:

Az osztályvezető elvtárs, úgy látszik, nem ért hozzá, hogyan kell teát forrázni. – Szívott egyet cigarettáján, lassan kiengedte a füstöt, majd cigarettát tartó kezét a hamutartó felé nyújtotta. – Sokféle tea van, forrázásuk módja is más és más. Ha veres teát, fekete teát, kiváltképpen pedig ha préselt teát készítünk, azok csak lobogóan forró vízzel adják ki illatukat, zamatukat. Zöld teával azonban nem lehet így bánni. Az Oroszláncsúcs korai szedés a legkiválóbb sárkánykúti teafajta, csupa zsenge rügy és fiatal levélke, azt csak olyan hetvenfokos vízzel szabad forrázni.

A hallgatóság áhítatától kísérve oldalakon át értekezik még a víz eredetéről („Sárkánykúti teához vizet a Tigrisugrás-forrásból!”), a kanna minőségéről („a tea úgy adja ki igazán az ízét, ha yixingi cserépkannában forrázzák le”), a teák fajtájáról és összetételéről, mígnem eljut oda, hogy belekortyoljon a teába.

Nemhiába nagy a híre! Ilyen tiszta zamatú teát életemben nem ittam! – A szakértő hirtelen előrehajolt, szeme tágra nyílt. Boldog izgalom áradt belőle, mintha egy régi barátját látta volna viszont, mint egy szerelmes ifjúból az első légyotton, fiatal költőből első verse megjelenésekor, vagy a játékosból, amint besöpri a váratlan nyereséget. – Nem hiába nagy a híre! – ismételte meg.

– A zöld tea más, mint a többi! Nincs sem fermentálva, sem illatosítva. Jelessége maguknak a leveleknek természet adta, tiszta zamatából származik. – He Pan lassan szürcsölte a teát, ízlelgetve nyelte. – Az ilyen kiváló minőségű zöld teának a tiszta aromája… még a poharat a szánkhoz se vettük, s máris szétárad a tüdőnkben. Aztán, miután belekóstoltunk, az aroma leszáll a gyomorba, ha meg lenyeltük, lement a torkunkon kisvártatva szétárad a bensőnkben, átöblögeti, úgyhogy eltelünk zamatával. Utána lassan, lassan felszáll bensőnkben. Erre mondják, hogy úgy betelünk az ízével, hogy még másnap is érezzük.

A társaság megilletődötten hallgatta. Varázsos szavak gyöngysora, felülmúlhatatlan tökély áradt belőlük. Persze aki nem a három folyó vidékének tavaszi teáját itta, az aligha tudja értékelni a Teakánon fennköltségét.

A faluról jött fiatal irodalmár is igyekszik felzárkózni kiművelt barátaihoz, azt érezni, amit ők, de valami nem stimmel.

Nem érzett semmi olyasmit, amiről He Pan beszélt… hogy az aromája szétáradt volna a tüdejében, meg hogy betelne az ízével… ellenkezőleg! Kissé kesernyésnek, összehúzó ízűnek találta, s a hazai fűzfalevél-tea jutott eszébe róla. Igen, épp ilyen volt az íze. Felemelte poharát és alaposabban szemügyre vette – bizony, a benne úszkáló levélkék, rügyecskék közt nem egy ugyancsak hajazott a fűzfalevelekre. Gyanúja megerősödött.

Osztályvezető elvtárs – emelte fel poharát az ifjú irodalmár – ez a tea kesernyés, húzós ízű, sok vékonyka, hosszúkás levél van benne. Alighanem fűzfalevelet kevertek bele.

Mintha bomba robbant volna. A többiek döbbenten néznek, aztán kitör a kacagás, és He Pan hosszan leckézteti a Teakánonból az ifjú irodalmárt, aki

rettenetesen szégyellte tudatlanságát, hogy olyasmikről van szó, amikről ő még csak nem is hallott. Ugyan mihez is ért ő? Legfeljebb a tea levelét tudja megkülönböztetni a fűzfáétól.

Végül a társaság hazafelé indul. Az igazgató hátramarad, hogy bevárja az utolsónak távozó He Pant, aztán odasúgja neki:

– Bennem azért maradt némi kétség, testvér. Végül is valódi volt a tea?

– Áhhh! – hangzott a fölényes, ám suttogva ejtett válasz. Én rögtön tudtam, hogy hamisítvány. Az Oroszláncsúcs korai szedés megszerezhetetlen, méghozzá ebben a csomagolásban! Árusnál, piacon végképp nem kapható!

– De hát akkor… – döbbent meg Tian Xueli igazgató.

– És ha megmondom? Hagyjam, hogy az osztályvezető elvtárs elveszítse az arcát?

A számos nyilvánvaló tanulság mellett – például hogy kínai számára, mint már írtuk, az „arc elvesztése” az elképzelhető legnagyobb csapás – a történet egy kevésbé nyilvánvalóval, de annál lehangolóbbal is szolgál. A szakértő által előadott bölcsességek ugyanis csupa olyan trivialitások, amelyeket egy nyugati tea-kézikönyv az első fejezetben hoz. S hogy ezeket bölcsességként prezentálhatja, az jelzi azt a hatalmas kulturális lepusztulást, amelyet Kínát járva minden más téren is lépten-nyomon tapasztal az ember. És amiről ennek a novelláskötetnek szinte minden írása is beszámol.

Ezt azonban fönségesen teszik. A kötet bőséges – huszonhét szerző, több is első alkalommal magyarul – és reprezentatív válogatás, közte néhány olyan nagyon kínai, sok ürességgel megrajzolt finom remekmű, mint az Egy nap Chen Cuntól, a Mestertolvajok és nagy rablók Xu Xutól, az Öreg Xing és a kutyája Zhang Xianliangtól vagy a Horgászbotot veszek öregapámnak Gao Xingjiantól, akinek Nobel-díjas regényét, a Lélek-hegy-et ugyancsak a Noran kiadó adta ki. Kalmár Évának pedig, aki a kötetet összeállította, a fordításai is csodálatosak. Ezt az értékeli igazán, aki tudja, hogy a kínairól való fordításban mennyivel inkább előtérbe kerül a fordító személyisége és egyéni nyelvi megoldásai, mint amikor európai nyelvről fordít az ember. Ez a gyűjtemény, úgy érzem, sok szempontból új korszakot nyit a kínai irodalom magyar recepciójában. Az idő majd megmondja, jól éreztem-e.

Csapataink Gázánál

Az I. világháborúban 1916-1918 között Gázánál szolgáló osztrák-magyar tarackos üteg emlékplakettje
Kvízkérdésnek ez is biztos buktató lenne: Melyik magyar király hadserege vonult be először Jeruzsálembe? Én biztosan II. Andrásra tippelnék, aki részt vett az ötödik keresztes hadjáraton, még a Jeruzsálem királya címet is elhozta onnét. Pedig nem. András épp csak a határt lépte át, s hogy a Szentföldet lábával illette, megkönnyebbülten fordult vissza Acre várától sürgősebb itthoni teendőihez.

A helyes válasz Ferenc József, aki az András által felvett impozáns címet, legalábbis hivatalosan, utolsó előttiként viselte. Igaz, ő is vonakodva írta alá a Szuezi-csatorna elfoglalására küldött tarackos üteg menetparancsát, megjegyezve: „na azt hiszem, ezeket se látjuk többet” – bár ebben szerencsére tévedett, mint oly sok másban is.

Aki a külpolitikában többre értékeli a tájékozottságot a naprakészségnél, föltétlenül olvassa el a merész stratégiai húzásról Gyuri kissé megkésett helyszíni tudósítását, aki a jeruzsálemi osztrák-magyar vendégházban bukkant honvédeink nyomára.

Update: Gyuri időközben átköltözött a Wang folyóra, s itt újra közölte a haditudósítást, javított, bővített, gazdagon illusztrált formában.

Miroslav Holub két verse

Aleš Veselý (1935-) szobra a český krumlovi Egon Schiele Művészeti KözpontbanAleš Veselý (1935-) szobra a český krumlovi Egon Schiele Művészeti Központban

 Napoleon

Děti, kdy se narodil
Napoleon Bonaparte,
ptá se učitel.

Před tisíci lety, říkají děti.
Před sto lety, říkají děti.
Loni, říkají děti.
Nikdo neví.

Děti, co udělal
Napoleon Bonaparte,
ptá se učitel.

Vyhrál válku, říkají děti.
Prohrál válku, říkají děti.
Nikdo neví.

U nás měl řezník psa,
říká František,
jmenoval se Napoleon.

Řezník ho bil a pes umřel
hlady
před rokem.

A všem dětem je ted líto
Napoleona.
 Napóleon

Gyerekek, mikor született
Bonaparte Napóleon,
kérdezi a tanító.

Ezer éve, mondják a gyerekek.
Száz éve, mondják a gyerekek.
Tavaly, mondják a gyerekek.
Senki se tudja.

Gyerekek, mit csinált
Bonaparte Napóleon,
kérdezi a tanító.

Csatát nyert, mondják a gyerekek.
Csatát vesztett, mondják a gyerekek.
Senki se tudja.

Nálunk a hentesnek volt egy kutyája
mondja František,
Napóleonnak hívták.

A hentes verte, és a kutya meghalt
éhen
tavaly.

És most minden gyerek sajnálja
Napóleont.
(1960)

Jdi a otevři dveře

Jdi a otevři dveře.
Třeba je tam venku
Strom nebo les,
Nebo zahrada,
Nebo magické město.
Jdi a otevři dveře.
I kdyby tam byla jen
tikající tma,
i kdyby tam bylo jen
duté vanutí
i kdyby tam
nic
nebylo,
jdi a otevři dveře.

Jdi a otevři dveře.
Třeba tam pes zaškrabe.
Třeba je tam tvář,
Nebo oko,
Nebo obraz
obrazu.
Jdi a otevři dveře,
Když je tam mlha,
Spadne.

Aspoň
Průvan
Bude.
Eredj, nyiss ajtót

Eredj, nyiss ajtót.
Lehet, odakint
egy fa van, vagy egy erdő
vagy egy kert
vagy egy elvarázsolt város.
Eredj, nyiss ajtót.
Ha csak a
ketyegő sötét volna is
ha csak a
puszta szél volna is
ha egyáltalán
semmi
se volna is,
eredj, nyiss ajtót.

Eredj, nyiss ajtót.
Lehet, egy kutya kapar ott.
Lehet, egy arc van ott,
vagy egy szem,
vagy egy kép
képe.
Eredj, nyiss ajtót.
Ha köd van ott,
majd felszakad.

Ha más nem,
huzat
lesz.
(1962)

Tíz éve halt meg Miroslav Holub. 1923-ban született, szinte pontosan egyidőben apámmal. „Foglalkozására nézve immunológus, hivatására nézve költő”, ahogy Kapuściński mondaná, 1956-tól a Květen (Május) avantgárd kör és folyóirat alapító tagja. Én a 90-es évek elején találtam rá elbűvölő verseire a prágai huszita Betlehem-kápolna melletti kis könyvesboltban és teázóban, ahol szinte csak avantgárd kiadványokat árultak nyomtatott, stencilezett és kézzel írt füzetkékben, valamint papagájt is és olcsó indiai selyemsálat. Holub meg lett volna elégedve, ha látja. Talán látta is. Még megérte, hogy tisztelői a české budějovicei csillagvizsgálóban róla nevezzék el az 1997-ben felfedezett 7496. számú kisbolygót.

Miroslavholub, a 7496. számú kisbolygó

Huszonnégy

az alapok a magasba repültek
a magaslatok a mélybe merültek.
Libeň, 1916. november-december.
Ladislav Klíma, in: Bohumil Hrabal: Házimurik

A ház, amelyiket kerestem, egészben véve kellemes volt, a kapuja előtt utcai gázlámpa állt, az egykor kockakövekkel burkolt járdát bizonyára már régen feltúrták, nemrégiben aztán az árkot megint betemették. A gázlámpa már égett, és így láttam, hogy a házszám helyes, huszonnégy. Beléptem. A folyosó kiloccsantott bortól és hűvösségtől szaglott. A vakolat úgy málladozott a nedves falakról, mint a leveles tészta. Amikor a folyosóról kiléptem az udvarra, épp hogy csak sikerült félreugranom. Egy szőke nő mályvaszín nadrágban és melltartóban vödörszámra loccsantotta a vizet egészen az ablakokig, aztán seprűvel a kis kanálisba terelte. Átgázoltam egy hosszú pocsolyán a lépcsőkig, fölmentem hat lépcsőn, és egy másik, kisebb udvarra értem. Az emeleten kirajzolódott az öntöttvas korláttal díszített nyitott gang, a fészer fölött az égig magaslott a szomszéd épület fala, semmi egyéb, mint kétemeletnyi puszta fal málladozó vakolattal, óriási fal ablakok nélkül, és olyan hosszú, hogy ráfeküdt arra a kivilágított ablakú gangos házra. Baloldalt poroló állt, mögötte a mosókonyha nyitott ajtaja tátongott, amelyből mosópor- és szennyvízszag áradt. És én mentem előre, csábított az a fény a földszinten, a le-föl húzható lámpa hideg fénye. A kis udvar kellemes hangulatával ellentétben a nyitott földszinti ablakból olyan hűvösség áradt, hogy megremegtem. A földhányásból két vadszőlőtőke nőtt ki, a vadszőlő kifeszített drótokon keresztbe futott a kis udvaron, vízszintesen húzódó ágbogaiból indák, kacsok lógtak le, de félúton visszafordultak és megint felfelé ágaskodtak, és könnyedén megérintették a vállamat, és én összeszedtem a bátorságomat, és az ablakhoz léptem.

Libeňben kaptam szállást, v Domě Vědeckých Pracovniků, a Tudományos Dolgozók Házában, legalábbis akkor még így hívták azt tízemeletes paneltornyot, amely magányos obeliszkként magasodott Prága határában egy valószínűtlenül üres mező közepén a szőlők, rétek, kicsi kertes házak és a távolban húzódó autósztráda fölött a dombtetőn, a Vysočanská utca kanyarogva indult felfelé a Sokolovská végétől, kisvártatva a Harapós kutya és Idegennek tilos táblák is elmaradtak és mezők között vitt tovább a földút, kétszer is vissza kellett forduljak, hogy megkérdezzem, jófelé mondták-e. De még előtte és mindenek előtt el akartam zarándokolni a házhoz, amely nekem akkor Libeňt és Prágát jelentette, mindazt a jót és teremtő erőt, amellyel annak a tenger sok rossznak fölébe lehetett kerekedni.

Viszonylag új térképet követtem, már amilyet Pesten kapni lehetett, de ezen akkoriban, egy évvel a forradalom után már túllépett a valóság, Prága mint valami zűrös, részeg házimuri utáni kábult álomból ébredezve nyújtóztatta gémberedett tagjait, recsegve szakadozott az utcák elnyűtt szövete, az alapok a magasba repültek, a magaslatok a mélybe merültek, a Na Hrázi-t kerestem, a Gát utcáját, az Örökkévalóság gátjá-t, ahogy Hrabal, Vladimír és Egon Bondy nevezték, Libeň kapujában, a Moldva holtága mellett, ahol Tekla, a magyar grófnő, Vladimír felesége

meztelenül fürdött déli tizenkettőkor, a halászok rosszul vetették ki a hálójukat, egy biciklista átzúgott a parti gazon és önszántából fejest ugrott a vízbe, na milyen teste volt, mondja csak meg, milyen,

de a Zemklová utcán nem lehetett tovább menni, szemből volt egyirányú, az is csak villamosnak, letettem a Trabantot a frissen épült palmovkai metróállomás mögötti kis buszpályaudvaron a tilosban, ahol épp akadt hely az ügyetlenül rakott új járdaszegély és az építési törmelék kupacai között, és ahogy kiszálltam és a túloldali épületre néztem, mindjárt tudtam, hogy jó helyen járok, mert az ötemeletes nagy barna épület, üresen ásító ablakaival és bezárt földszinti üzleteivel és tetején a rozsdás vasvázból formázott art deco földgömbbel és a SVĚT felirattal, az az épület volt

a Világ nevet viselő büfé, palota, étterem és mozi, amelynek minden vetítésére eljártunk. Azon a környéken, amelyet Židýnek neveznek, volt egy birtok, melynek urát Világnak hívták. Eltöprengett, és úgy találta, nem lehet véletlen, hogy őt Világnak hívják. Eladta hát mindenét, még kölcsönt is felvett, és felépítette a Világ palotát. A mozi premierjén egy amerikai nagyfilmet, az Özönvíz-t játszották. Miközben a vásznon zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és a felhőszakadásban Noé bárkája úszott tova, a mozi szuterénjébe betört a Moldva talajvize, a nézők térdig vízben, de a filmet végig kellett játszani. Világ földbirtokos úr így fizetett rá a Világ mozira egymillió koronát. Főbe lőtte magát. Most minden előadás alatt hallani a dolgozó szivattyúkat, s az étterem fölött egy vas földgömb és a Világ felirat díszeleg,

de az utcácskának nem volt neve, előreindultam hát a Na Žertváchon, a zsinagógát megkerülve befordultam a sarkon, majd megint jobbra az U Synagogyn, balra a Ludmilinán, és már ott is voltam a Na Hrázin, jobbra nőtt a számozás, tizennyolc, húsz, huszonkettő, és akkor kiértem a frissen épült palmovkai metróállomás mögötti kis buszpályaudvarra, ahol a huszonnégyes szám helyén, az építési törmelékek kupacai között, az ügyetlenül rakott új járdaszegélytől éppen csak annyival beljebb, amennyivel egy kapualj nyílik, ott állt a Trabant mint egy jóindulatú, türelmes öreg ló, amelyik minden este pontosan háza kapujáig fuvarozta Běrkovicében a részeg Hausmann kocsist, és akkor megértettem, hogy elkéstem, hogy az idő özönvize átcsapott az Örökkévalóság gátján, a magaslatok a mélybe merültek le a palmovkai metró üregébe és az alapok immár mindörökre

ott lebegnek felettünk mint egy barokk festményen az ideális épületek felhőzete.

Atlantisz

Kutná Horá, légjárat
Prága, Az Örökkévalóság gátja 24
Třebíč, Zsidó negyed és temető
Lesko, szefárd zsinagóga
Galícia, Malecsi evangeliárium
Isztambul századfordulós zenéje
Örmény kolostorok Észak-Iránban
Julfa örmény temetője
Örményország, Ara legendája
Pontoszi görögök, A felhőkre várva
Róma, a Trastevere harangjai
Erdélyi zsidó zene
Nagykónyi zsidó sírkövek
Bukarest a két háború között
Az utolsó medvetáncoltató
Kőbánya, Rekviem egy kaszinóért
Kőbánya, Patikatörténelem
Az elsüllyedt Núbia
Moszkva, a ház, amely nem volt
M. Kipnis fotói lengyel zsidókról
A lengyeltelenített Lwów
Jiddis feliratok Lwów falain
Radio Lwów, Radio Breslau
Michael Chabon szép esszéjét olvasom arról a jiddis nyelvű társalgási szótárról, mely mögül időközben eltűnt az a világ, amelyben még bárki hasznát vehette volna. S közben eszembe jut, mennyi hasonló uszadékom van nekem is elsüllyedt világokból. A Monarchia nagy katonai térképének az a dél-cseh vidéket ábrázoló szelvénye, amely nyolcszáz falut ábrázol ott, ahol ma összefüggő határmenti erdőségek húzódnak. Az erdélyi szász irodalom története és szöveggyűjteménye. Kép a víztározó közepén kiálló templomtoronyról a székely szombatos Bözödújfaluból, amelynek zsidó hitre tért lakosait a németek vitték el, falujukat Ceauşescu áraszttatta el. Felvételek a Fekete-tenger partvidékéről 1920-ban elmenekült pontoszi görögök páratlanul szép és erőteljes archaikus zenéjéből. Régi újságkivágások a törökök lakta Ada Kaleh dunai szigetéről, amely az európai török birodalom szétesése után még ötven éven át élvezett területenkívüliséget, míg a Vaskapu-erőmű építése során víz alá nem került. Térkép a régi Kőbánya eldózerolt szecessziós belvárosáról, ahová gyerekkoromban még könyvtárba jártam, s ahol a 70-es évek szocialista lakótelep-építése után úgy áll most az egyedüliként meghagyott gyönyörű zsinagóga, mint a bözödújfalusi templom tornya. A ma jórészt lakatlan Kelet-Anatólia valaha volt örmény tartományainak monografikus leírása. Tizenhét rend ruha az egykori miao népviseletből, amelyeket még az utolsók között vettünk meg egy yangshoui ócskástól. Útleírás az anatóliai hegyekben élő keresztény asszír törzsekről, még mielőtt a kurdok az örményekkel együtt kiirtották volna őket. Archív fotóalbum a perzsiai zsidókról, akiknek utolsó képviselői büszkén mondták nekünk, hogy ők háromezer éve élnek ebben az országban. A 17. századi török katonatiszt önéletírása, aki azt vallotta, hogy „neki Temesváron vannak a gyökerei”. Középkori szír-arab szótár, amelyet a dél-indiai dzsungelben szkenneltünk, s amelyből az utolsó hellenizált szírek fordították arabra a görög filozófiát, mielőtt nyelvüket – a szótár egyik felét – feladták volna. Szlovák nyelvű imakönyv a szomszéd Jani bácsitól, mert tíz éve még minden öreg azt a már szülőföldjén is kihalt archaikus tót tájszólást beszélte a faluban, amelyet mire megtanultam, már nem volt kivel beszélnem.

Ezekről az eltűnő vagy már csak palimpszeszt-világokról szeretnénk írni a Wang folyó verseinek ebben az Atlantisz-sorozatában időről időre annyit, amennyit mi megtapasztaltunk belőlük.

Kutná Horá, légjárat

Az első csapás

Orosz-német háborús társalgási zsebkönyvMi ennek az állomásnak a neve?
Hol a távírda?
Vezessen oda.
Adjanak át minden táviratot.
Szakítsa meg az adást, különben lövök.
Hol a telefon?

Nem sokkal azután, hogy bejegyzést szenteltem az 1940-ben megjelent orosz-észt háborús társalgási szótárnak, a könyvsorozat újabb darabja került a kezembe: egy Oroszországban is alig-alig ismert orosz-német háborús társalgási szótár.

Orosz-német háborús társalgási zsebkönyv
A könyvecskét egy évvel az orosz-észt szótár után, 1941-ben adták ki, abban az évben, amelyben a német hadsereg június 22-én lerohanta a Szovjetuniót. Néhány hét alatt német kézre került egész Ukrajna, elesett Kijev és Szmolenszk. Megsemmisült negyvennégy szovjet hadosztály, elveszett a szovjet harckocsi-állomány egyharmada, másfél millió szovjet katona került német fogságba. A Vörös Hadsereg csak 1943 elejére tudott annyira magához térni a súlyos csapás után, hogy Sztálingrádnál megfordítsa a háború menetét és ellentámadásba menjen át.

Orosz-német háborús társalgási zsebkönyvHol a villamos erőmű?
Hol van gyár?
Milyen?
Hány munkással?
Hol a piactér?
Hol vannak boltok?
Mikor távoztak a német katonák?
Hová távoztak? (irány, helység neve)

Ehhez képest különös, hogy a társalgási szótár csupa olyan beszédhelyzethez ad útmutatást, amelyek egy német földön győzelmesen előrenyomuló támadás szituációi. Figyelemre méltó, hogy míg az észt társalgási zsebkönyvben külön fejezet foglalkozott a partizánokkal, a német könyvben szó sem esik ilyen lehetőségről, csupán a Vörös Hadsereg elől menekülő német egységekről. Az elfogott katonákat és tiszteket sem a német támadás, hanem a német visszavonulás irányáról faggatják a típuskérdések. A könyvecske a szovjet hadsereg 1941-es állapotát tekintve rendkívüli önbizalomról és optimizmusról árulkodik.

Orosz-német háborús társalgási zsebkönyv
De meg is van rá az oka. A kolofon szerint ugyanis a könyv nyomtatását 1941. május 29-én hagyták jóvá, amikor még szó sem volt német támadásról. Németország és Szovjetunió szövetségben és a legbarátibb viszonyban álltak, túl voltak már Lengyelország és a határállamok felosztásán, s nyersanyagot, illetve polgári és haditechnikát szállítottak egymásnak. Ilyen körülmények között miért kellett olyan szótárt rendszeresíteni a Vörös Hadsereg teljes állománya – для бойца и младшего командира, a közkatonák és tisztesek – számára, amelynek csak Németország lerohanása során vehették volna hasznát?

Orosz-német háborús társalgási zsebkönyvBeszél valaki oroszul? ukránul?
Hívják ide!
Vezessenek hozzá!
Hány ház?
Hány lakos?
Hány kút?
Hol a víz?

A legkézenfekvőbb válasz az volna, hogy a Vörös Hadsereg talán tényleg Németország lerohanására készült. De mi úgy tanultuk, hogy erről szó sem volt, sőt hogy a hitleri támadás felkészületlenül érte a Szovjetuniót. „Sztálin figyelmen kívül hagyta a titkosszolgálatok figyelmeztetéseit, s nem akarta provokálni Hitlert. A környezetében lévő tábornokok valószínűleg csak azt mondták neki, amit szeretett volna hallani, s ezért a valóságosnál sokkal erősebbnek hitte a Szovjetunió 1941-es helyzetét. Amellett nagyon bízott a csupán két évvel korábban aláírt Molotov-Ribbentrop-paktumban, s úgy hitte, a britek terjesztenek hamis híreket, hogy háborút szítsanak Németország és a Szovjetunió között.” Egykori iskolai történelemkönyveim híján a Wikipediát idézem, de kíváncsi volnék, mi áll erről a mai tankönyvekben.

Orosz-német háborús társalgási zsebkönyvHová visz ez az út (utca)?
Hol van egy másik út?
Hogy lehet eljutni …-ba?
Mutassa meg, kérem, a térképen.

Az utóbbi években azonban számos történész – Mihail Meltyukov (2000), Valerij Danyilov (1993), Vlagyimir Nyevezsin (1999) és mások – tartják valószínűnek, hogy mindkét birodalom készült a másik elleni támadásra, de Sztálin – mint ezt 1941. május 5-én nyilvános beszédben is kifejtette – szeretett volna 1942-ig időt nyerni a megfelelő felkészülésre. A felkészülés pedig már régóta folyamatban volt. Mint Ungváry Krisztián írja „Sztálin és a háború” c. cikkében:

A gépesített és páncélos alakulatokat közvetlenül a határhoz, annak legexponáltabb, kiugró szögleteibe csoportosították, a hátsó védelmi vonalakat és parancsnokságokat leépítették, a légierőt és az első stratégiai lépcső hadosztályait közvetlenül a nyugati határra, a második lépcső alakulatait pedig a határ mögé telepítették, a raktárakkal és ellátóintézetekkel együtt, valamint lázas ütemben új utakat, hidakat, laktanyákat építettek, és mindezt akkor, amikor a németek felvonulása a határra még el sem kezdődött. Mindebből egyértelmű, hogy a Szovjetuniónak (is) offenzív szándékai voltak. Ebből a felvonulásból csak azonnali támadás volt végrehajtható, a védekezésre teljesen alkalmatlan volt, ami érthető, hiszen a szovjet hadsereg harcászati szabályzata kifejezetten elvetette a védekezést, mivel a szovjet hadsereg „a világ legoffenzívebb hadserege”.

Orosz-német háborús társalgási zsebkönyvFolyami átkelő.
Melyik út visz a folyóhoz?
Át lehet kelni teherautóval a hídon?
A folyó mélysége?
A folyó szélessége?
Hol vannak még átkelők?

A Szovjetunió támadó szándékát hangsúlyozó történészek közé tartozik Viktor Szuvorov, polgári nevén Vlagyimir Rezun, az 1978-ban Angliába emigrált egykori szovjet katonai hírszerző is, akinek munkáiban e támadásra való felkészülés gigantikus méreteket ölt. Sztálin szerinte már a 30-as évek eleje óta készült Németország lerohanására, 1939. augusztus 19-től titkos általános mozgósítási parancsot adott ki, s a következő két év során az ország teljes iparát hadi termelésre állította át. S Hitler nem egyszerűen lerohanta a Szovjetuniót, hanem ez a politika egyenesen „megelőző háborúra kényszerítette őt” mindössze két héttel a szovjet támadás tervezett időpontja, „az M-nap”, 1941. július 6. előtt. Szuvorov szenzációhajhász stílusban megírt művei (két könyve magyarul is megjelent a Kairosznál – eddig sem igen értettem, de ettől még kevésbé értem a Kairosz kiadói elveit), amelyekben minden keze ügyébe kerülő adatot elmélete szolgálatába állít, méltán váltották ki a kritika össztüzét Oroszországban és külföldön. Számtalan könyv és fórum szakosodott tételes cáfolatára – köztük magyar nyelvű is –, s a szerző meglehetősen szabad és voluntarista adatkezelése folytán nincs is nehéz dolguk. Azonban az ocsú között bőven akadni búzára is. Így például a Последняя республика (Az utolsó köztársaság) 15.6. fejezetében, amelyben éppen erről az orosz-német háborús társalgási szótárról írja:

A társalgási szótárt N. N. Bijazi vezérőrnagy állította össze, és A. V. Ljubarszkij szerkesztette. Olyan példányszámban adták ki, amit a legkelendőbb bestseller is megirigyelne. S ennek ellenére a könyvecske rövidesen nyomtalanul eltűnt. Én a szovjet hadsereg katonai diplomáciai akadémiáján akadtam egy példányra. ... Tartalma felkeltette az érdeklődésemet: egyetlen szó sem volt benne a védekezésről. Minden a támadásról szólt. ... A könyvecskét német viszonyokra írták, csak német területen volt használható. Miért kérdezné meg valaki németül Propojszkban, hol a városháza és hová rejtőzött el a polgármester? ... Ha Európa lerohanását 1942-re tervezték volna, Bijazi vezérőrnagy nem merte volna egy évvel korábban nyilvánvalóvá tenni a sztálini tervet sok millió végrehajtója számára. ... De ha a támadást 1941. július 6-ra tervezték, úgy a könyvecskét pontosan akkor adták nyomdába, amikor kellett: egy hónappal korábban. Nem előbb és nem később.

Orosz-német háborús társalgási zsebkönyvIható [a víz]?
Igyon először maga belőle!
Adjon egy vödröt!
Hol az itatóhely?
Hol a széna?
Hol a szalma?
Hol a tüzelő?
Hány tehén?
Hány ló?
Hány szekér?

Nem tudni, hogyan alakultak volna a dolgok, ha Sztálinnak sikerül előbb támadnia. Ha a Vörös Hadseregnek még ilyen veszteség után is sikerült megfordítania Sztálingrádnál a háború sorsát, elsőként támadva minden bizonnyal kemény diót jelentettek volna Hitler számára. Azt sem tudjuk megmondani, hol állt volna meg egy ilyen sikeres támadás. Molotov 1940 novemberében az akkor hatalma csúcsán álló Németországtól a teljes Balkán (beleértve Magyarországot), a Dardanellák és a Perzsa-öböl fölötti szovjet ellenőrzést követelte. Mit követeltek volna (vagy vettek volna el egyszerűen) egy vesztestől? Az 1941-es hitleri támadás és a következő évek embertékozló sztálini hadvezetése során a Vörös Hadsereg legjava megsemmisült. De még a maradéknak is sikerült a szövetségesek előtt az Elbáig megszállnia Kelet-Európát. Meddig jutott volna kedvező pozícióból egy támadásra felkészített szovjet hadsereg? Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Orosz pap és német tiszt közös fotója a Szovjetunió lerohanásának kezdeténOrosz pap és német tiszt közös fotója a Blitzkrieg kezdetén. Forrás: englishrussia.com.

Folytatás: Másképp