Burkus

De a magyar koronát nemcsak az irániak ismerik iskolás koruktól fogva, hanem olyan távoli, egzotikus és valószínűtlen országok lakói is, mint amilyen Ausztria.

Kedves bécsi könyvesboltom, a Wollzeile utcai Morawa kirakatában pillantottam meg ezt a könyvborítót, s noha amúgy is betértem volna, de így azonnal ezt a könyvet kerestem, a százegy Grimm-mesét Nikolaus Heidelbach százötven pompás illusztrációjával.


A különös az, hogy a könyvet végiglapozva sehol nem találkoztam még egyszer ezzel a medvével, szájában a magyar koronával. De még csak olyan mesével sem, amelyhez tartozhatna.

Hosszú töprengés után arra jutottam, hogy ez a kép a címlapon egy önálló mese, egy minden tanulságtól mentes, bájos és abszurd ráadás-mese felnőtteknek.

Kincs

Ezt a könyvet Tabrizban vettem egy pincekönyvesboltban, egy saroknyira attól a bazár mellett álló templomtól, amelyről már Marco Polo is beszámolót adott. A templomhoz az utcán ismeretlenül megszólított, igazi régivágású azeri úriember kalauzolt el, szeme sarkában nevető jóember-ráncokkal. Bejutni ugyan nem tudtunk, de a templom udvarában egy kedves nő pompás tabrizi csokoládéval kínált. Tabriz a csokoládé fővárosa, mint ezt a szomszédos cukrászdában is megtapasztaltuk, ahol, miközben a cukrásszal beszélgettünk, két szép lány megdicsérte a szakállamat – nem tudni, azért-e, mert külföldi létemre szakállt viseltem, mint a jó muszlimok, vagy épp ellenkezőleg azért, mert ezekkel szemben rövidre nyírtam azt.

Kincsek a tabrizi bazárban

S mintha ennyi talált kincs nem lenne elég egy délelőttre, a könyvesboltban – ahol hosszan beszélgettünk a rendkívül intelligens fiatal boltos fiúval – épp a Bâstân-shenâsi (Régiségtudomány) képeskönyv-sorozatnak ez a Gench-hâ, azaz „Kincsek” című kötete került a kezembe, amely iskolások számára mutatja be sok képpel és jól megírt egyoldalas szövegekkel a világ legfigyelemreméltóbb kincseit, a fáraók, a szkíták, és Trója kincseitől a kalózok, a Nagy Armada és a Titanic kincsein át az azték aranyszobrokig és a német hadsereg által összerabolt kincsekig. De Tabriz az iráni vendéglátó szokásos bőkezűségével még a világ minden kincsét is megfejelte ebben a kötetben két olyan ráadás-kinccsel, amelyet csak a magyar vendég értékelhet igazán.

Az egyik maga a kötet címe, amelyből a többesszám -hâ jelét elhagyva a gencs szót kapjuk, amely nemcsak hogy azonos jelentésű, de szinte azonos hangzású is a magyar kincs-csel, sőt még inkább annak középkori kéncs alakjával.

kincs 1213/1550: ? „Iudice Paulo curiali cõite de Bichor, pristaldo Boncy, Cunsudu portato ferro cum solui deberet”, sz. szn. (VárReg. 153.); 1291-4: ? Kuncheý sz. hn. (MNy. 22: 222); 1301: Kynchus sz. hn. (Györfy 1: 731); 1358-9: Kenches sz. hn. (MNy. 16: 38); 1372 u./1448 k.: „kyt en aloytok nagÿ kencznek holot semmÿ” (JókK. 130). J: 1. 1213/1550: ? ’(felhalmozott) anyagi érték, ingó vagyontárgy, értékes, becses valami vagy valaki; Schatz’ (l. fent), 1372 u./1448 k.: ’ua.’ (l. fent); 2. 1416 u./1466: ’kincstár; Schatzkammer’ (MünchK. 40). – Sz: ~es 1301: hn. (l. fent); 1495 e. kinLos hazaba (GuaryK. 111) | ~ez 1416 u./1450 k.: kenLeznèc gr. ’kincset gyűjt, szerez’ (BécsiK. 219). —— Ismeretlen eredetű. 2. jelentésében a lat. thesaurus ’kincs; kincstár’ tükörszava. – Iráni és török származtatása nem fogadható el, a kéj ~ kény szóval való egybekapcsolása is téves. —— CzF.; Vámbéry: NyK. 8: 188; Munkácsi: NyK. 17: 97, 28: 267, 29: 20, AkÉrt. 5: 133, KSz. 1: 242, ÁKE. 412; Miklosich: TENachtr. 1: 74; Asbóth: NyK. 34: 106; Tagányi: MNy. 20: 138; Sköld: UngJb. 5: 435; Melich: AkNyÉrt. 25/4: 35; Fokos: Balassa-Eml. 56; Rásonyi Nagy: UngJb. 15: 551; Horger: MNy. 33: 247, 36: 322; SzófSz.; Kardos: MNyTK. 82. sz. 55. – Vö. köz~.

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárá-nak (1977) ez a távolságtartása az iráni és török származtatástól annál is megütőbb, minthogy az utána következő bibliográfia szinte minden nagy neve az iráni és/vagy török eredet mellett tör lándzsát. A szatmári Gencs és a vas megyei Gencsapáti falvak nevét ugyancsak az iráni eredetű régi török „gendzs” = „kincs” szóból eredeztetik, s a Pecz-féle Ókori lexikon is azt írja a perzsa király kincstárának otthont adó Gaza város nevének magyarázatául: „a szanszkrit gandsa a. m. kincstár, az újperzsa gends, a kincs, amiből a régi magyar gencs, kincs szó is lett.” (Ez az iráni szó egyébként a héber geniza gyökere is, a zsinagóga-padlásé, ahol az Isten nevét tartalmazó kéziratok halmozódnak fel évszázadokon át: s hogy ez mekkora kincs, arról Kaufmann Dávid tudna mesélni.) Szomorú jellemzője ez az elfogultság ennek a finnugrista „kemény vonal” által szerkesztett nagyszótárnak, amely nagyon sokszor inkább levágatná fél előzéklapját, semmint hogy beismerje egy-egy „ismeretlen eredetű” szó török vagy iráni gyökerét, mint azt Hasan Eren, az ankarai egyetem hungarológia tanszékének vezetője, a MTA tiszteletbeli tagja és a nagy török etimológiai szótár szerkesztője is keserűen felrótta a róla írott recenziójában.

De ennél is nagyobb meglepetés a másik ráadás-kincs, amelynek a könyv kiemelt hasábot szentel a nácik által a megszállt országokból elhurcolt értékekről szóló két oldalon.


„Magyarország koronája (Tâdj-e Madjâristân). A merkersi [náci] raktárban őrzött kincsek között volt az egyik magyar király, az 1031-ben elhunyt Szent István (Santestefan pâdishâh-e Madjâristân) régi koronája is. Mielőtt a korona a nácik (nâzi-hâ) kezébe került volna, Magyarország számos királya fején viselte azt.”

Szent István ugyan 1038-ban hunyt el, de az vesse a szerzőre az első követ, aki legalább évszázadnyi pontossággal megmondja Dareiosz király vagy Nagy Abbász sah halálának időpontját. Ez a kis képes ismertető egy nagy példányszámú népszerű sorozatban jelent meg Iránban, ahol mindenki, akivel szóba álltunk, tudta, mi Magyarország fővárosa. Tegye fel a kezét, aki hallott már a perzsák számára ugyanilyen jelentőségű pávatrónusról, vagy arról, hogy a perzsául Koh-i-Nur-nak, a fény hegyének nevezett gyémánt – a maga idejében a legnagyobb a világon – perzsa uralkodók koronáját díszítette, mielőtt 1877-ben egy másik megszálló hadsereg kezébe, majd onnét abba a londoni „raktárba” került volna, ahol még ma is őrzik, a Buckingham-palotába.

A csecsen lány

Épp idén lesz száz éves, de még ma is olyan friss és eleven, mint amikor szerzője, Tanburi Cemil Bey először viaszhengerre játszotta. Valójában persze nem Cemil Bey volt a szerzője, mint ahogy származására nézve sem csecsen volt, hanem görög, a közeli Midilli, görögül Leszbosz szigetéről, onnan hozták magukkal a századforduló Isztambuljának kávéházaiban zenélő vándor görög baglamajátékosok, akik majd a kisázsiai görögség 1920-as évekbeli összeomlása – a Katasztrofé – után Athénba menekülve ilyen félig keleti, félig görög dallamokból teremtik meg a rebetiko zenéjét.

A századforduló Isztambulja azonban még egy birodalom fővárosa volt, sokféle népességgel és sokszínű zenei élettel, amelynek gazdagságáról az utóbbi években alkothatunk igazán fogalmat, ahogy a Kalan Müzik sorra adja ki archív felvételeken és modern zenészek autentikus előadásában az oszmán birodalom utolsó évtizedeinek zenéjét. A kávéházakban a görög baglamások mellett örmény ud-játékosok, szefárd énekesnők, török gazel-énekesek, azeri kamancsésok, kurd vándorlantos aşık-ok, az Ismail Kadare által Az álmok palotájá-ban megénekelt balkáni szláv és albán énekmondók zenéltek, virágzott még az oszmán udvari, dervis- és katonazene, amely a Nyugatról beáramló klasszikus és szórakoztató zenével ötvöződve annak sokféle egzotikus helyi változatát hozta létre. Isztambult még ma is áthatja a spontán zene az újra meg újra imára hívó müezzinek hangszóróitól az árusok kántálásán át a boltokból és kávéházakból kihallatszó különféle anatóliai rádiók sugározta zenéig, s elképzelhetjük, mennyivel gazdagabb volt ez a zene a 20-as évek előtt, mielőtt az oszmán birodalom széthullása, a nemzetiségek kiirtása, elűzése vagy elnyomása, az udvar és a hagyományos vezető réteg eltűnése és a dervisrendek betiltása véget nem vetett ennek a sokszínűségnek.

Ennek a világnak volt elismert figurája Tanburi Cemil Bey, a páratlanul tehetséges zenész, aki egyformán jól játszott török tanburon – amelyről nevét is kapta –, azeri kamancsén, görög laután, perzsa kanunon és sok más hangszeren, s Isztambul- és birodalomszerte játszott szerzeményeiben éppilyen harmonikusan olvasztotta egybe az egyes hangszerek és nemzetiségek zenei világát. A „csecsen lány”, akárcsak a Jókainál többször is szereplő elbűvölő cserkesz nők vagy az orosz „кавказская красавица” az a hamvas bőrű, fekete hajú, nagy szemű, elérhetetlen kaukázusi szépség, akit birodalomszerte vággyal emlegettek a költők és a kávéházi énekesek. A róla szóló görög dal Tanburi Cemil Bey jellegzetes Hüseyni taksim-jával, improvizatív bevezetőjével vált híressé Törökország-szerte. Sajnos Cemil Bey archív fonográf-felvételeinek épp az a darabja nincs meg nekem, amelyen a Çeçen kızı-t maga játssza, de a kurd szúfi zenész Kudsi Erguner együttesének hagyományos előadásában legalább megérezhetünk valamit az eredeti dal erejéből.


Kudsi Erguner, Çeçen kızı, a „Tanburi Cemil Bey” lemezről

A dalnak többféle feldolgozása is megtalálható a YouTube-on, visszafogottabb oszmán stílusú zenekari változata, Cihat Aşkin nyugati zenekarra hangszerelt előadása, s olyan, népszerűségéről tanúskodó verziók is, mint James Brown Funk és Emin Findikoglu dzsesszesített feldolgozása, egy névtelen kanun-előadás, amelyen a Hüseyni taksimmal bevezetve halljuk, egy másik, amelyet mintha csak a Fonó előterében játszana a maga örömére néhány zenész az előadás szünetében, s mindennél ékesszólóbban egy amatőr felvétel, amely csak ennyit mond önmagáról: „egy török Amherst mellől”.

Nekem három feldolgozás tetszik a legjobban. Az első Necati Çeliknek és hagyományos együttesének előadása a TRT tévéből, a Hüseyni taksimmal bevezetve.

A másodikon a patinás isztambuli Veysel hangszerház (mennyire szeretnék tőlük egy lantot!) muzeális hangszereit bemutató videósorozatban Alper Taş játssza Beşiktaşlı Vasil 1910-ben készült udján.

A harmadik pedig a Balkan Messengers fusion-változata, az utóbbi húsz évben felvirágzott török Balkán-nosztalgia jegyében. Talán ez érzékelteti a leginkább, milyen erővel szólhatott ez a dal a maga egykori világában.


Balkan Messengers, Çeçen kızı, a „Balkan Messengers 2” lemezről

Édes emlék

Mandinerből került hozzám ez a falvédő, Margueriteclark bájos gyűjteményéből továbblépve az ősforráshoz s ott az általa meghagyott darabok közül szemezgetve. Úgy telitalálat ahogy van, az összes eposzi kellékkel a rózsaszegélytől a lefetyelő kutyán és a lenyaklott libán át a kisfalunknak tornyáig, s a valamennyiük koszorújában a tizenkét csillag glóriájától övezetten tejbetökként mosolygó Romano Prodival. Magáért beszél, nincs mit hozzátenni, sem elvenni, ahogy Arisztotelész előírja.

Hanem a mottó, meg nem állhatom, filológiai eszmefuttatásra sarkall.

Ennek a két sornak az eredetije ugyanis Schiller versében így hangzik:

Wir betreten feuertrunken

Himmlische, dein Heiligtum.

azaz:

Lángra gyúlva lépünk be
szentélyedbe, Istennő.

Ha az eltérő fordítás sub specie aeternitatis nem változtat is az ünnepi pillanat lényegén, azért a viszonyulást tekintve igenis van különbség aközött, hogy egy nemzet – mint a német, az angol, a spanyol, meg a Schiller szövegét követő összes többi – az EU-hoz való csatlakozásakor maga járul-e az Öröm, a Szabadság és az Egység szentélyéhez, vagy épp ellenkezőleg, ezek az eszmék járulnak-e intézményes emanációjuk, az Európai Unió elnökének személyében egy magyar háziasszony konyhájának szentélyéhez pro toto. Lehetséges, hogy ez a félrefordítás a forrása néhány alapvető szemléletbeli különbségnek országunk és az Unió között?

Superbia

„Mondják, hogy az Alpokon való átkelés közben egy nyomorúságos kis hegyi faluba érkezett. Barátai nevetve megjegyezték, hogy bizonyosan itt is akad egy csomó hivatalért tülekedő és az elsőségért egymásra irigykedő ember. Caesar erre igen komolyan így szólt: »Ami engem illet, inkább lennék itt első, mint Rómában második.«”

Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok. Julius Caesar, 11.

Az igazi Trebitsch

„Az egykori zsidó városrész urbanisztikai és történelmi szempontból Európában egyedülálló emléknek számít, s a kontinens egyik legépebben megőrzött zsidó negyede.” – olvastuk Wang Weijel a 444 historických měst a městeček České Republiky (Csehország 444 történelmi városa és kisvárosa, Prága, Kartografie 2004, olykor kapható a Szugló utcai térképboltban) című enciklopédiában, és mindjárt beiktattuk Třebíčet dél-csehországi túránk állomásai közé.


A város románkori bencés kolostora, és a kolostor védelmében és privilégiumaival a túlparti kereskedővárostól függetlenül fejlődő zsidó negyed 2003 óta szerepelnek a Világörökség listáján (a zsidó negyed állítólag az Izraelen kívüli egyetlen zsidó emlékként). A világörökséget szép, jellegzetes cseh szellemességgel kidolgozott honlap mutatja be, amely egy séta útvonalára fűzi fel a negyed kilenc felújított házának képét. A honlap azért is zseniális, mert sikerül azt a benyomást keltenie, mintha a többi is így nézne ki a zsidó negyed fennmaradt 123 házából.


Pedig nem. Akárhol térünk le a negyed egykori két főutcáján – az Alsó és Felső Zsidóutcán – végighaladó turistaútvonalról, mindenütt a pusztulás nyomait látjuk. A megszállás pusztítását, amikor a negyed utolsó kétszáznyolcvan lakóját koncentrációs táborba vitték (csak tízen tértek vissza). A kommunizmus pusztítását, amikor a falusi és proletár betelepülők a házakat a negyven év alatt csontig lelakták (milyen különös, hogy a lelakás eredménye stilárisan teljesen otthonos: ezek a házak lehetnének nálunk is, de már akár Ukrajnában vagy Romániában, akár Olasz- vagy Spanyolország szegényebb vidékein másmilyen a lelakott házak összképe).



De valószínűleg még egy harmadik, lassú pusztulás eredményét is látjuk. Ez már egy évszázaddal korábban, az 1850-es években elkezdődött, amikor a zsidóság az egyenjogúsítást követően az addigra már szűkössé vált kiváltságos helyekről a lendületesen fejlődő nagyvárosokba áramlott. Így néptelenedett el a század elejére Trebitsch zsidó negyede is, amelynek a középkorban a négy nagy morva zsidó központ egyikeként még kétezernél is több lakója volt.



A zsidó negyed legmagasabb pontjától még negyedórás kaptató visz fel a zsidó temetőhöz, keresztülvágva egy gazzal és csenevész akácokkal borított domboldalon, amelyet a környékbeliek kutyafuttatónak használnak, majd át egy néhány éve épült kis kertvárosi lakótelepen. Tábla nem mutatja az utat, csak a lakótelep szélén: aki nem olvasott róla az útikönyvben, az a zsidó negyedből aligha fog magától elindulni errefelé.


Pedig ha valaki a zsidó Třebíčre kíváncsi, az itt találja meg, amit keres. A 13. század óta folyamatosan működő temetőben tizenegyezer sír maradt fenn, a legrégebbi feliratos kövek az 1500-as évekből. Ez az ország legnagyobb zsidó temetője. Itt a megszállás idején sem pusztítottak, s úgy tűnik, az utána következő évtizedekben sem hagyták, hogy benője a bozót. A sírkövek tövén gyűlő kavicsok azt mutatják, hogy sok sírt még ma is látogatnak. Különös, hogy ez a domboldal, a halottak városrésze maradt az egykori zsidó negyed egyetlen élő része, az igazi Trebitsch.

Pápább a pápánál

Az Oroszláncsúcs (狮峰 Shifeng) teaültetvényei a Sárkánykút (龙井 Longjing) faluja körüli teavidéken, a Nyugati-tó mellett. Forrás itt, Google-térképpel

De nem azért tartunk mi instant teaszakértőt a háznál, hogy ne sietne habozás nélkül a kulturális forradalom során teakultúráját vesztett testvéri kínai nép segítségére. He Panhoz írott nyílt levelét itt olvashatják mindazok a blogunkat látogató fiatal irodalmárok, akikben a tegnapi bejegyzés után még bármilyen megválaszolatlan kérdés maradt a korai szedésű sárkánykúti Oroszláncsúcs teával kapcsolatban.

Így nézett ki idén egy korai szedésű sárkánykúti Oroszláncsúcs tea, közvetlenül szedés előtt, a kínai finetea.cn teás blog erről szóló beszámolójában.

Illusztrált beszámoló az őszi sárkánykúti Oroszláncsúcs helyszíni kóstolójáról a longjingi teaházból egy másik teásblogról, amely már címében is hangsúlyozottan „nem-szakértő teakedvelőnek” (不是茶家却爱茶) nevezi magát

A mondott longjingi teaház cégére („Teázó Longjing kapujához”)

Longjing kapuja, egy longjingi ünnepségről szóló beszámolóból

龙井 Longjing, a Sárkány-kút egy Nyugati-tóról szóló útleírásból

A tea útja

Gyuri akkoriban a Dohány utcai zsinagógában orgonált, így jutott hozzá egy üveg kóser szilvapálinkához, ami ritka kincs volt még akkor, boltban nem is hallottak ilyenről. Mire apránként a végére jutottunk, legszívesebben kezdtük volna elölről. A vágyat tett követte, s az üveget odahaza főzött hullottszilva-pálinkával megtöltve újradugaszoltuk, a spanyolviaszt – akkoriban még azzal zárták le a kóser szilvát! – egy tízagorotos érme menórás oldalával lepecsételtük, így adtuk fel a húsvéti asztalra. A család cuppogott, a szemek áhítatosan forogtak, sőt Bandi még azt is kijelentette, hogy „ez nem olyan, mint a Mama élesztős pálinkája.” Csak sógorunk hümmögött, hogy ő igazából nem érez különbséget.

Mintha ezt a kamaszkori képet látnám újra Liu Xüelin Teázás szakértővel című karcolatában, a most megjelent Huszadik századi kínai novellák-ban. A járási vébé propagandaosztályának vezetője egy csomag elsőrangú sárkánykúti teával tér haza hangzhoui kiküldetéséből. Összegyűlnek kóstolóra a helyi notabilitások, a művelődési ház igazgatója, a vendégház gondnoka, a művelődési ház faluról jött fiatal irodalmára („aki voltaképpen nem tartozott a baráti körbe, de a házigazda nagyra tartotta, mert a tartományi lap már közölte egy elbeszélését”), a tea-ceremóniát a járási kulturális hivatal igazgatója vezeti. Már a szobába lépve kiveszi a forró vizes kancsót a házigazda kezéből:

Az osztályvezető elvtárs, úgy látszik, nem ért hozzá, hogyan kell teát forrázni. – Szívott egyet cigarettáján, lassan kiengedte a füstöt, majd cigarettát tartó kezét a hamutartó felé nyújtotta. – Sokféle tea van, forrázásuk módja is más és más. Ha veres teát, fekete teát, kiváltképpen pedig ha préselt teát készítünk, azok csak lobogóan forró vízzel adják ki illatukat, zamatukat. Zöld teával azonban nem lehet így bánni. Az Oroszláncsúcs korai szedés a legkiválóbb sárkánykúti teafajta, csupa zsenge rügy és fiatal levélke, azt csak olyan hetvenfokos vízzel szabad forrázni.

A hallgatóság áhítatától kísérve oldalakon át értekezik még a víz eredetéről („Sárkánykúti teához vizet a Tigrisugrás-forrásból!”), a kanna minőségéről („a tea úgy adja ki igazán az ízét, ha yixingi cserépkannában forrázzák le”), a teák fajtájáról és összetételéről, mígnem eljut oda, hogy belekortyoljon a teába.

Nemhiába nagy a híre! Ilyen tiszta zamatú teát életemben nem ittam! – A szakértő hirtelen előrehajolt, szeme tágra nyílt. Boldog izgalom áradt belőle, mintha egy régi barátját látta volna viszont, mint egy szerelmes ifjúból az első légyotton, fiatal költőből első verse megjelenésekor, vagy a játékosból, amint besöpri a váratlan nyereséget. – Nem hiába nagy a híre! – ismételte meg.

– A zöld tea más, mint a többi! Nincs sem fermentálva, sem illatosítva. Jelessége maguknak a leveleknek természet adta, tiszta zamatából származik. – He Pan lassan szürcsölte a teát, ízlelgetve nyelte. – Az ilyen kiváló minőségű zöld teának a tiszta aromája… még a poharat a szánkhoz se vettük, s máris szétárad a tüdőnkben. Aztán, miután belekóstoltunk, az aroma leszáll a gyomorba, ha meg lenyeltük, lement a torkunkon kisvártatva szétárad a bensőnkben, átöblögeti, úgyhogy eltelünk zamatával. Utána lassan, lassan felszáll bensőnkben. Erre mondják, hogy úgy betelünk az ízével, hogy még másnap is érezzük.

A társaság megilletődötten hallgatta. Varázsos szavak gyöngysora, felülmúlhatatlan tökély áradt belőlük. Persze aki nem a három folyó vidékének tavaszi teáját itta, az aligha tudja értékelni a Teakánon fennköltségét.

A faluról jött fiatal irodalmár is igyekszik felzárkózni kiművelt barátaihoz, azt érezni, amit ők, de valami nem stimmel.

Nem érzett semmi olyasmit, amiről He Pan beszélt… hogy az aromája szétáradt volna a tüdejében, meg hogy betelne az ízével… ellenkezőleg! Kissé kesernyésnek, összehúzó ízűnek találta, s a hazai fűzfalevél-tea jutott eszébe róla. Igen, épp ilyen volt az íze. Felemelte poharát és alaposabban szemügyre vette – bizony, a benne úszkáló levélkék, rügyecskék közt nem egy ugyancsak hajazott a fűzfalevelekre. Gyanúja megerősödött.

Osztályvezető elvtárs – emelte fel poharát az ifjú irodalmár – ez a tea kesernyés, húzós ízű, sok vékonyka, hosszúkás levél van benne. Alighanem fűzfalevelet kevertek bele.

Mintha bomba robbant volna. A többiek döbbenten néznek, aztán kitör a kacagás, és He Pan hosszan leckézteti a Teakánonból az ifjú irodalmárt, aki

rettenetesen szégyellte tudatlanságát, hogy olyasmikről van szó, amikről ő még csak nem is hallott. Ugyan mihez is ért ő? Legfeljebb a tea levelét tudja megkülönböztetni a fűzfáétól.

Végül a társaság hazafelé indul. Az igazgató hátramarad, hogy bevárja az utolsónak távozó He Pant, aztán odasúgja neki:

– Bennem azért maradt némi kétség, testvér. Végül is valódi volt a tea?

– Áhhh! – hangzott a fölényes, ám suttogva ejtett válasz. Én rögtön tudtam, hogy hamisítvány. Az Oroszláncsúcs korai szedés megszerezhetetlen, méghozzá ebben a csomagolásban! Árusnál, piacon végképp nem kapható!

– De hát akkor… – döbbent meg Tian Xueli igazgató.

– És ha megmondom? Hagyjam, hogy az osztályvezető elvtárs elveszítse az arcát?

A számos nyilvánvaló tanulság mellett – például hogy kínai számára, mint már írtuk, az „arc elvesztése” az elképzelhető legnagyobb csapás – a történet egy kevésbé nyilvánvalóval, de annál lehangolóbbal is szolgál. A szakértő által előadott bölcsességek ugyanis csupa olyan trivialitások, amelyeket egy nyugati tea-kézikönyv az első fejezetben hoz. S hogy ezeket bölcsességként prezentálhatja, az jelzi azt a hatalmas kulturális lepusztulást, amelyet Kínát járva minden más téren is lépten-nyomon tapasztal az ember. És amiről ennek a novelláskötetnek szinte minden írása is beszámol.

Ezt azonban fönségesen teszik. A kötet bőséges – huszonhét szerző, több is első alkalommal magyarul – és reprezentatív válogatás, közte néhány olyan nagyon kínai, sok ürességgel megrajzolt finom remekmű, mint az Egy nap Chen Cuntól, a Mestertolvajok és nagy rablók Xu Xutól, az Öreg Xing és a kutyája Zhang Xianliangtól vagy a Horgászbotot veszek öregapámnak Gao Xingjiantól, akinek Nobel-díjas regényét, a Lélek-hegy-et ugyancsak a Noran kiadó adta ki. Kalmár Évának pedig, aki a kötetet összeállította, a fordításai is csodálatosak. Ezt az értékeli igazán, aki tudja, hogy a kínairól való fordításban mennyivel inkább előtérbe kerül a fordító személyisége és egyéni nyelvi megoldásai, mint amikor európai nyelvről fordít az ember. Ez a gyűjtemény, úgy érzem, sok szempontból új korszakot nyit a kínai irodalom magyar recepciójában. Az idő majd megmondja, jól éreztem-e.

Tian Yun teás képeiből

Csapataink Gázánál

Kvízkérdésnek ez is biztos buktató lenne: Melyik magyar király hadserege vonult be először Jeruzsálembe? Én biztosan II. Andrásra tippelnék, aki részt vett az ötödik keresztes hadjáraton, még a Jeruzsálem királya címet is elhozta onnét. Pedig nem. András épp csak a határt lépte át, s hogy a Szentföldet lábával illette, megkönnyebbülten fordult vissza Acre várától sürgősebb itthoni teendőihez.

A helyes válasz Ferenc József, aki az András által felvett impozáns címet, legalábbis hivatalosan, utolsó előttiként viselte. Igaz, ő is vonakodva írta alá a Szuezi-csatorna elfoglalására küldött tarackos üteg menetparancsát, megjegyezve: „na azt hiszem, ezeket se látjuk többet” – bár ebben szerencsére tévedett, mint oly sok másban is.

Aki a külpolitikában többre értékeli a tájékozottságot a naprakészségnél, föltétlenül olvassa el a merész stratégiai húzásról Gyuri kissé megkésett helyszíni tudósítását, aki a jeruzsálemi osztrák-magyar vendégházban bukkant honvédeink nyomára.

Update: Gyuri időközben átköltözött a Wang folyóra, s itt újra közölte a haditudósítást, javított, bővített, gazdagon illusztrált formában.

Miroslav Holub két verse

Aleš Veselý (1935-) szobra a český krumlovi Egon Schiele Művészeti Központban

Napoleon Děti, kdy se narodil Napoleon Bonaparte, ptá se učitel. Před tisíci lety, říkají děti. Před sto lety, říkají děti. Loni, říkají děti. Nikdo neví. Děti, co udělal Napoleon Bonaparte, ptá se učitel. Vyhrál válku, říkají děti. Prohrál válku, říkají děti. Nikdo neví. U nás měl řezník psa, říká František, jmenoval se Napoleon. Řezník ho bil a pes umřel hlady před rokem. A všem dětem je ted líto Napoleona.	Napóleon Gyerekek, mikor született Bonaparte Napóleon, kérdezi a tanító. Ezer éve, mondják a gyerekek. Száz éve, mondják a gyerekek. Tavaly, mondják a gyerekek. Senki se tudja. Gyerekek, mit csinált Bonaparte Napóleon, kérdezi a tanító. Csatát nyert, mondják a gyerekek. Csatát vesztett, mondják a gyerekek. Senki se tudja. Nálunk a hentesnek volt egy kutyája mondja František, Napóleonnak hívták. A hentes verte, és a kutya meghalt éhen tavaly. És most minden gyerek sajnálja Napóleont.
(1960)
Jdi a otevři dveře Jdi a otevři dveře. Třeba je tam venku Strom nebo les, Nebo zahrada, Nebo magické město. Jdi a otevři dveře. I kdyby tam byla jen tikající tma, i kdyby tam bylo jen duté vanutí i kdyby tam nic nebylo, jdi a otevři dveře. Jdi a otevři dveře. Třeba tam pes zaškrabe. Třeba je tam tvář, Nebo oko, Nebo obraz obrazu. Jdi a otevři dveře, Když je tam mlha, Spadne. Aspoň Průvan Bude.	Eredj, nyiss ajtót Eredj, nyiss ajtót. Lehet, odakint egy fa van, vagy egy erdő vagy egy kert vagy egy elvarázsolt város. Eredj, nyiss ajtót. Ha csak a ketyegő sötét volna is ha csak a puszta szél volna is ha egyáltalán semmi se volna is, eredj, nyiss ajtót. Eredj, nyiss ajtót. Lehet, egy kutya kapar ott. Lehet, egy arc van ott, vagy egy szem, vagy egy kép képe. Eredj, nyiss ajtót. Ha köd van ott, majd felszakad. Ha más nem, huzat lesz.
(1962)

Tíz éve halt meg Miroslav Holub. 1923-ban született, szinte pontosan egyidőben apámmal. „Foglalkozására nézve immunológus, hivatására nézve költő”, ahogy Kapuściński mondaná, 1956-tól a Květen (Május) avantgárd kör és folyóirat alapító tagja. Én a 90-es évek elején találtam rá elbűvölő verseire a prágai huszita Betlehem-kápolna melletti kis könyvesboltban és teázóban, ahol szinte csak avantgárd kiadványokat árultak nyomtatott, stencilezett és kézzel írt füzetkékben, valamint papagájt is és olcsó indiai selyemsálat. Holub meg lett volna elégedve, ha látja. Talán látta is. Még megérte, hogy tisztelői a české budějovicei csillagvizsgálóban róla nevezzék el az 1997-ben felfedezett 7496. számú kisbolygót.