Ajándék Bandinak

Jól ismervén Bandi szívből jövő utálatát a macskákkal szemben, ezúton szeretném megajándékozni egy csekélységgel, amelynek révén talán sikerül valami hasznot felfedeznie bennük, s ezáltal megszeretnie őket. A szöveg a Rupert de Nola – I. Ferdinánd nápolyi királynak (1458-1494), V. (Nagylelkű) Alfonz aragóniai király törvénytelen fiának szakácsa – által összeállított katalán nyelvű receptgyűjteményből származik, amelyet Lybre de doctrina per a ben servir. De tallar e del art de coch (A jó asztal kézikönyve. A hús feldarabolásáról és a szakácsmesterségről) címmel Carles Amorós adott ki 1520-ban Barcelonában.

De menjar de gat rostit

Lo gat pendras e mataras ço es degollar lo: e quant sia mort leua li lo cap e guarda q[ue] nengu non me[n]jas p[er] la vida: car p[er] ventura tornaria orat: e apres scorxal be e netame[n]t e obrel e fes lo ben net: e quant sie net pren lo e met lo dins en vn drap de li q[ue] sie net e soterral deual terra de manera q[ue] stiga vn jorn e vna nit: e apres trau lo de alli e met lo en ast e vaja al foch a coure: e apres quant coura vntal ab bon all e oli e qua[n]t sia vntat bat lo be ab vna verga e aço faras fins q[ue] sia cuyt vntant y batent: e quant sia cuyt pendras lo e tallaras: axi com si fos vn conill e met lo en vn plat gran e pren del all e oli que sia destemprat ab bon brou de manera q[ue] sia ben clar e lançal damu[n]t lo gat: e apres menja d[e]ll e veuras vna via[n]da singular.

A sült macska elkészítéséről

Fogd a macskát s vágd le, azazhogy messed el nyakát. Ennekutána pedig távolítsd el fejét, de ügyelj rá, hogy senki abból semmi szín alatt ne ehessen, mivelhogy könnyűszerrel eszét veszítheti. Azután nyúzd meg alaposan, messed fel, s tisztítsd meg bévül is jól. Minekutána pedig teljességgel megtisztítottad, tekerd tiszta gyolcskendőbe, s tedd el a föld alá, mégpedig olyanképpen, hogy ott egy napot és egy éjszakát időzzön. Aztán vedd elő ismét, húzzad nyársra, s tedd sülni tűz fölé. Sütvén pedig locsolgassad bőven jó aliolival [fokhagymás olajjal], s miközben azt béfelé issza, pálcával veregessed. Hahogy pedig megsült, a nyársról lehúzván darabold fel olyaténképpen, mintha nyúl volna. Azután helyezd nagy tálra, s zsenge aliolit jó húslevesben alaposan elkevervén öntsd a húsra. Ennekutána láss hozzá, s meglátod: fönséges étek.

Bandi elsőrangú pincemester, úgyhogy nem fog neki gondot okozni, hogy megtalálja a fogáshoz leginkább illő bort. Jó étvágyat, égésségédré!

Czap

Nagyanyám családneve Czap volt. Nincs ebben semmi különös, hiszen a hatezres Mándok szinte minden családját így hívták. Olyannyira, hogy amikor a hatóság valamiképpen rendet akart vágni ebben az egynemű halmazban, kénytelen volt az ABC betűivel megkülönböztetni az egyes leszármazási ágazatokat, mint az antropológusok teszik: sokad-nagynénénk, Idusnéni például, aki második anyánkként nevelt tízünket, a Czap G. nevet viselte.

A név eredetét azonban homály fedi. Sokáig azt gondoltam, talán a közeli – a trianoni határ által félbevágott – Csap / Чоп városka nevéből ered, míg nyelvészeten meg nem tanultam, hogy az etimológiában Cs-ből nem lesz C, és viszont.

Egy másik, erősen alternatív magyarázatot a sumér-magyar rokonság egy elkötelezett híve sulykolt a fejembe – „capu”, a sumér „szapu”, azaz „szapul” szóból – miközben a sumér-magyar rokonság elkötelezett ellenfele, Komoróczy Géza ajtaja előtt vártunk konzultációra. Egyikünk sem járt még a professzornál. Ő utánam következett, és néha eltűnődöm rajta, miként végződhetett a beszélgetés.

Az internet azonban mindenre fényt derít. Az infanata.org szájton – a kortárs orosz könyvkiadás egyik legjobb terjesztője – nemrégiben jelent meg Pavlo Csucska „Прізвища закарпатських українців. Історико-етимологічний словник” (A kárpátontúli – tehát a történeti Magyarországtól 1918-ban Csehszlovákiához, majd 1945-ben Ukrajnához csatolt területen, mifelőlünk nézve Kárpátalján élő – ukránok családnevei. Történeti-etimológiai szótár) című gyűjtése (Львів 2005), címlapján az egyes ukrán dialektusokat ábrázoló térképpel, amelyen előzékenyen ukránul tünteti fel a magyar városokat (Mándok körülbelül Záhony lágyságjelénél található), miközben a dialektusok közül nagyvonalúan kifelejt minket, magyarországi ruszinokat (hogy milyen nemzetépítő célból, azt megtudhatjuk a ruszin Bonkáló Sándor Rutének, Budapest, 1996 c. könyvéből).


„Minket”, mondom, merthogy Mándok lakossága jórészt elmagyarosodott ruszinokból áll, akiket a falu földesurai több hullámban telepítettek be jobbágynak a Kárpátokból. Ők építették a 16-17. században a Bukóc nevű dombon a mai Magyarország egyetlen görögkatolikus ruszin fatemplomát – amely ma a szentendrei Skanzenben áll –, s a nővéreimet máig keserítő vékony szálú szláv haj mellett ők hagyták a falura a Czap nevet is.

Izgatottan töltöttem le a könyvet: vajon benne vagyunk-e a történelemben? És benne vagyunk. Az 589-90. oldalon azt találja a sóvár olvasó:

Цап – Вл, Мк, Пр, Вб, Уж, Хс, Тч. 1695: Симко Цапъ – Давидково (ПаПо-I 176); 1705: свідок Czap Alexa, a 1715: кр. Andr. Czab (!) – Бирсана, Дубове (Bélay 143, 136); 1764: Czap – Чепа (Szabó 314); 1755: Ioann Цапп – Сокирниця (Гаджеґа-М 192, 193); 1787: Cap – Фолюш, Ославиця, Межибрід та ін. на Лемк, Присліп, Спас на Бойк (ЙМ). ◄ Від традиційної назви тварини цап (Чопей 422, ДэжеДел 177). Серед угорців апел. cáp має також “літній вусатий чоловік” (Kázmér 199)

Azaz hogy a név már a 17. századtól – az első fennmaradt összeírásoktól – kezdve legalább hét faluban, köztük Mándokon (Мк) dokumentált, s hogy a „kecskebak” jelentésű hagyományos „cap” elnevezésből ered, amelyet magyar nyelven „cáp” formában „nagybajszú férfi” jelentésben is használnak.

De tényleg ezt jelenti a „cap”? Hiszen az orosz nyelvben – legalábbis az orosz szótárakban – nincs ilyen szó. Szerencsére az infanata.org nemrégen elkezdte felrakni a nagy ukrán értelmező szótárt is (Словник українскої мови, Київ 1980), s ennek frissen megjelent 11. kötetében (pp. 179-180.) az áll:

ЦАП, а. ч. 1. Самець кози. Валя виганяє з двору вівці, між ними цап (Вас., III, 1960, 326); Від сусіди вийшов з двору Сдоровенний сивий цап. Вийшов, свівся дибки вгору I зубами гілку хап! (С. Ол., Вибр., 1959, 159); * У порівн. Стриба, як цап на городі (Помис, 1864, № 12494); Чужі пішли, але з Бекіром трудна була рада: він уперся, як цап, і лишився на ніч (Коцюб., II, 1955, 155); Він, мов мой цап, буцнув головою і кунувся вниз (Чаб., Балкан. весна, 1960, 24); // Самець дикої кози, сарни; козел. Дикий цап кричав десь в лісі жалібно, різко (Фр., III, 1950, 433); // перен., ірон. Про чоловіка з неприємним, фальшивим голосом; про бородатого або старого чоловіка.
◊ Борода цапом – борода, яка формою нагадує цапину. Сурмач на березі сидимь, грає. Перед ним уже стоямь, завмерши, четверо бородамих людей. Бороди широкі й різноманітні: лопатою, цапом, бакенбардами, але бороди всі солідні й укохані (Ю. Янов., IV, 1959, 44); Цапом стрибати – високо й незграбно стрибати; стрибати як цап. А тим часом [чорт] скік к одвірку – Ну цапом стрибати! З прогонича зуздрів дірку – Та й шморгнув із хами (Г.-Арт., Байки., 1958, 74); Як з цапа вовни з кого – чого – те саме, що Як з цапа молока (див. молоко). Із нього науки, як з цапа вовни (Фр., IV, 1950, 226); Як з цапа молока див. молоко.

Azaz hogy a név valóban „bak”-ot jelent, s ez a szó az évszázadok folyamán számos szólást is nemzett, a „kecskeszakáll” és „bakugrás” kifejezésektől a „Baktól akar gyapjút / tejet” mondásig.

A szó azonban nyilvánvalóan nem szláv eredetű, hiszen szinte minden más szláv nyelv a козел, kozel, koza stb. változatokat használja a kecskebak megnevezésére. Akkor hát honnan származik?

Az Етимологічний словник української мови (Az ukrán nyelv etimológiai szótára) hat kötetéből még csak az első négy van fenn az infanata.org-on, s az utolsó kötet a Ц betűvel még várat magára. Minthogy azonban Pavlo Csucska névtára szerint a cáp változat a magyarban is honos, nézzük meg, mit mond erről a Tótfalusi-féle Magyar etimológiai nagyszótár:

cáp – ‘kecskebak’: Román eredetű szó (ţap) a keleti nyelvjárásokban, olykor ‘herélt hím háziállat’ értelemben is.

A román-magyar nagyszótár csakugyan tartalmazza a „ţap” szót, és miközben megismétli az ukrán kifejezéseket – ezáltal is igazolva az ukrán szó román eredetét –, számos további szólással is gazdagítja annak jelentését:

ţap, ţapi hn fn 1. áll bakkecske, kecskebak; ◊ ţap ispăşitor bűnbak; ar mulge şi ţapul megfejné a bakkecskét is; a sări ca un ţap úgy ugrik mint egy (bak)kecske; (a sta) ca un ţap logodit úgy bámul, mint borjú az új kapura (tkp. úgy áll mint egy eljegyzett bakkecske); 2. áll bak; ţap-negru zergebak; 3. cövek ţapi bătuti în pămînt földbevert cövekek; 4. egy pohár sör; a bea un ţap de bere iszik egy pohár sört 5. söröspohár [pahar pentru bere]; 6. csill Kos; 7. növ barba-ţapului szakállas tündérfürt, kecskeláb, erdei tündérfürt [Spiraea aruncus]

A teljesség kedvéért már csak annak kellene utánanézni, vajon a román szó honnan ered. A legtekintélyesebb román etimológiai szótár, Alexandru Ciobănescu Diccionario etimológico rumano-ja – amelyet a szerző spanyol emigrációban állított össze, s a lagunai egyetem spanyol nyelven adta ki 1958 és 1966 között – ugyan megvan a Széchényi könyvtárban, de ott most épp nyári szünet van. Ősszel, ha feljutok, megírom a folytatást, s addig is azt a humanista álmot dédelgetem: hátha a román ţap szó az ugyancsak „kecskebak” jelentésű latin caper-ből ered, s ilyenformán szerény ruszin nemzetségünk neve a Corvinusokéval és Ursinusokéval egy tőről sarjad.

* * *

Lapzárta után. Noha a román szótár még elérhetetlen, de legalább A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárá-hoz sikerült időközben hozzáférnem (köszönet érte annak, akit illet!) Ez pedig a következőt írja a cáp szóról:

cáp 1560 k.: „Castratus: chap: órw: herelth kechke” (GyöngySzt. 3766.); 1627: czáp (Nyr. 14:82); 1637: csap (OklSz.); 1840: czaf (MNy. 12:43); 1863: Czápsa sz. (Kriza: Vadr. 495); – capf, capp (MTsz.); Czapi sz. (Herman: Pászt. 455); caff, cáp (ÚMTsz.). J: 1. 1560 k.: ’herélt hím állat (kecske, juh, bika stb.); verschnittenes männliches Tier (Ziege, Schaf, Stier usw.)’ (l. fent); 2. 1584: ’kecskebak; Ziegenbock | bak; Bock’ (OklSz.); 3. 1641: ’öreg, szakállsa ember; alter bärtiger Mann’ (Kereszt: FKer. 398: NySz.).
Román eredetű, esetleg szlovák közvetítéssel is; vö. rom. ţap ’kecskebak’; – vö. még szlk. ’(kecske)bak; mocskos ember’. A román szó etimológiája vitatott; talán az illírből származik; vö. albán capcap, cjap, sqap ’kecskebak’. A vlach pásztorterminológia elemeként Dél- és Kelet-Európa csaknem valamennyi nyelvébe belekerült; vö.: ol. N. zappe, zappo ’kecskebak’; dalmát zapo ’ua.’; szb.-hv. Ča cap ’ua.’ szln. càp ’ua.’; le. cap ’kos, (kecske)bak; herélt kecskebak; goromba, szakállas fickó’; or. N. цап ’kecskebak’. Hasonló hangalakú és jelentésű szó távolabbi nyelvekben is található (vö. krimi gót stap ’kecskebak’; perzsa čapiš ’egyéves kecskebak’; osz. caev ’kecskebak’; ótörök *čābiš ’féléves kecskegida’), de ezeknek a román szóhoz való viszonyuk még tisztázásra szorul. – A magyar szó 1637-i csap adata talán csak írásváltozat. A nyelvterület keleti és északkeleti részén a szó forrása a román volt; máshol szlovák közvetítéssel is számolhatunk. Az adatok időrendje ellenére is valószínűbbnek látszik, hogy a rom. ţap-ot eredeti ’kecskebak’ jelentésében vettük át, a magyarban azonban a cáp már igen korán a ’kiherélt bak’ jelentésre specializálódott, majd más herélt háziállatra is alkalmazták. – Németből való származtatása téves. – Nyelvjárási szó.
Budenz: NyK. 2: 475; Edelspacher: NyK. 12: 98; Szarvas: Nyr. 11: 121, 14: 7; Alexics: Nyr. 17: 320, 26: 502; Moldován: Alsófehér vm. 1/2: 799; Melich: NyK. 39: 35; Herman: Pászt. 455, 539, 703; ÉtSz.; Bernecker: SlEtWb. 120; Mariánovics Milán: Nyr. 46: 183; Drăganu: Rom. 185; Skalička: Sb.Fil. 11: 82; Cranjala: RumVl. 231; Gáldi-Makkai: RomTört. 29; Balogh: ErdMúz 47: 430; Blédy: Infl. 32; Kniezsa: SzlJsz 805, MNy. 61: 140; Cioranescu: DiccEtRum. 823; Márton: MNy. 52: 95, NyIrK. 6: 280; Machek: EtSlČSl. 54; Szabó T. A.: NyIrK. 4: 302, StUnBB. 1960. 2: 18, 24, 1962. 2: 15, 16, 21, 24; Molnár N.: Áll. 21 (Meyer-Lübke: RomEtWb.3 9599.; Vasmer: RussEtWb. 3: 281; Abajev: EtOs. 1: 307; Trubačev: DomŽiv. 89.)

Egy álommal kevesebb tehát: a román szó nem latin, hanem illír eredetű (s így újabb bizonyítékkal szolgál a balkanológus Schütz István elméletére, aki a román nyelvet az albánból származtatja). Ám még így is vigasztal a tudat, hogy a név legalább jelentésénél fogva rokon a történetíró Gnaeus Pompeius Trogus, a lantos Bakfark Bálint, vagy a botanikus Hieronymus Bock nevével. Meg a Velkopopovický Kozeléval.

Kassa, Fő utca 1.

Tegnap Kassán jártunk.

Már régen szerettem volna elmenni. Sára miatt. Megnézni azt a várost, ahol felnőtt.

Különösen kíváncsi voltam az 1872-ben Schalkház Lipót – Sára német anyanyelvű nagyapja – által alapított híres Schalkház szállóra.


A Fő utca 1-ben levő szép historizáló épület évtizedeken keresztül a magyar irodalmi és művészeti élet egyik fontos központjának számított.

Az útikönyvből kiderült, hogy a Schalkház helyén ma a Hotel Slovan áll. Nem baj, gondoltam. Biztos felújították. Megnézzük azt is.

Megnéztük.

Ahhoz, hogy az ember eljusson Kassa belvárosába, először kilométereken keresztül át kell kelnie egy volt szocialista ipari város minden mocskán. Aztán megérkezik egy irdatlan nagy térre, ahol egy gigantikus felszabadulási emlékmű mellett


két óriási parkolót talál – köztük egy valaha működött szökőkút romjait – ahol sebtében leöntött bitumen és térdig érő gaz váltja egymást.


A parkoló egyik oldalán a hetvenes-nyolcvanas évek nagyratörő stílusában épített, de azóta elhagyott Megyei Művelődési Ház-típusú épület omladozik. A homlokzatán egy hatalmas piros számláló rendületlenül számlál valamit.

A másik oldalon – a Schalkház Szálló helyén – áll a Hotel Slovan.


Szocialista monstrum 1971-ből. Akkori címe: Leninová 1. Az a fajta „holnapra megforgatjuk az egész világot” szellemű karbantarthatatlan toronyház, amelyik tíz év múlva már teljesen lepusztul.


Az utcatábla ma újra Fő utca 1. Az idők változását a lerongyolódás, az újonnan létesült kaszinó és egy tíz emelet magasan az egész oldalát befedő óriásplakát jelzi.

A kép háttereként a belváros teljesen diznilendesítve, a nyugati jólétet a mindenütt üvöltő otromba zenék, a multicégek boltjai és a teljesen irreális mennyiségben létező vendéglátóipari egységek hivatottak megjeleníteni. A nép boldogan fogyaszt.


Pontosan ez történt Magyarországgal. Schalkház Szálló. Hotel Slovan. Gloria Palac Pepsi.


Nagyon, nagyon szomorú volt.

Kértem Sárát, segítsen, hogy valahogy kikerüljek a teljesen rám telepedő kétségbeesésből.

Akkor elkezdtem érezni, hogy ő milyen szeretettel van itt. Hogy Isten egyáltalán nem hagyja magukra ezeket az embereket.

Elkezdtem meglátni a kultúrának azokat a kicsi, itt maradt vagy visszaszerzett szilánkjait – egy kifinomult a csokrot a Fő utcai virágosbódéban, egy jó angol történeti sorozat fordítását a könyvesboltban, egy szépen csempézett mosdót az étteremben –, amelyek valódiságuknál fogva alkalmasak arra, hogy általuk megmentse azokat, akik meg akarnak menekülni.

És megvigasztalódtam.

Córdoba

...s emellett egy bölcs córdobai feliratról lásd bejegyzésünket a Mesa revueltá-ban, a Studiolum blogjában.

Rizikó

Ezt a képet a salamancai egyetemi könyvtár barokk feliratáról még Wang Wei ajándékozta Pei Dinek (vagy fordítva), s most előkerülvén a bekeretezésre váró képek közül, Pei Di (vagy Wang Wei) úgy határozott, beszkenneli a köz javára, mielőtt kifüggesztené könyvtára bejáratához.


A felirat szövege a következő:

Kiátkozással sújtunk – amely alól feloldozást egyedül Őszentsége adhat – bármely személyt, aki elvisz, ellop vagy más egyéb módon eltulajdonít bármely, akár papírból, akár pergamenből készült könyvet e könyvtárból, s az illető mindaddig nem is részesülhet feloldozásban, amíg az elvitt könyveket maradéktalanul vissza nem szolgáltatja.

Súlyos szavak ezek. De mégsem annyira súlyosak, mint azé a feliraté, amely – mint Mario Jaime Señoranis Durán írja „Maldiciones para los que roban libros” (Átkok a könyvtolvajok ellen) című cikkében, a Boletín de la Biblioteca y Archivo Histórico del Honorable Congreso Nacional (La Paz, Bolivia) 5 (2006) 2. számában – néhány évszázaddal korábban fenyegette a barcelonai Monasterio de San Pedro olvasóit – minden bizonnyal latin nyelven, ám a szerző csupán spanyol fordítását közli:

Para aquel que robare un libro de esta biblioteca, que en su mano se convierta en serpiente y lo desgarre. Que quede paralítico, y que estallen sus miembros. Que languidezca en dolor, aullando por misericordia, y que su agonía no cese hasta que se hunda en la disolución. Que los gusanos de los libros roan sus entrañas como el gusano que no muere, y cuando finalmente se vaya al castigo final que las llamas del infierno lo consuman por siempre y para siempre.

(Aki egy könyvet is ellop e könyvtárból, annak keze között változzék az kígyóvá, s marcangolja őt. Bénuljon meg, és tagjai repedjenek darabokra. Emésztő fájdalom kínozza őt halálra, miközben irgalomért üvölt, de haláltusája ne szűnjön meg mindaddig, míg teste teljesen fel nem bomlik. A könyvek férgei rágják belsejét, mint meghalni képtelen féregét, s ha majd végül a végső ítéletre megy, a pokol lángjai emésszék őt örökkön örökké.)

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Talán ennyit igen.

Policacata

Umberto Eco legújabb könyvét, A rútság történetét fordítva a 7. fejezetben ütközöm ebbe a mondatba:

Tale Berillon durante la prima guerra mondiale aveva scritto La polychesie de la race allemande dove dimostrava che il tedesco medio produce più materia fecale del francese, e di odore più sgradevole.

(Egy bizonyos Berillon doktor az első világháború idején írta meg La polychesie de la race allemande című munkáját, amelyben kimutatja, hogy az átlagos német az átlagfranciánál nagyobb mennyiségű és kellemetlenebb illatú székletet termel.)

Polychesie? Elő a francia szótárt. Ebben azonban a szó nem található. Akkor hát elő a görögöt, hiszen a poly előtagból nyilvánvaló a szó görög eredete. De χήσις vagy ehhez hasonló a görög szótárban sem szerepel.

Ultima ratio rerum: a Google, ahol a szó meg is van (mi nincs meg a Google-ban?), de gyanúsan kevés példányban: mindössze háromban.

Az első két találat segélykiáltás. A Finanzaonline.it „L’Amaca” című olvasói fórumába „Roy Dantès” küldte be „Cerco disperatamente” (Elkeseredetten keresem) címmel szinte szó szerint a fenti mondatot, hogy vajon tudja-e valaki, milyen műről van szó. A Livejournal orosz fordítói fórumán pedig néhány nappal előttem „viesel” teszi fel a kérdést:

Мне попалось в колонке Умберто Эко, которую перевожу:

Некий Берийон (приведенный как пример ученого, зараженного национализмом) в самый разгар Первой мировой войны (1915) пишет “La polychésie de la race allemande”, где доказывает, что средний немец производит больше фекальных масс, чем француз, и с более резким запахом.

Что это за слово такое - полишези? По смыслу - "многодерьмовость", но с каким корнем, на каком языке? Не знакомо оно кому?

(Umberto Eco egy írásában, amelyet épp most fordítok, a következőt találtam:

Egy bizonyos Berillon (akit a szerző a nacionalizmus által elvakított tudós példájaként említ) az első világháború kellős közepén (1915) írja meg „La polychésie de la race allemande” című könyvét, amelyben kimutatja, hogy az átlagos német az átlagfranciánál nagyobb mennyiségű és kellemetlenebb illatú székletet termel.

Mi ez a „polychésie”? Azt saccolom, „sokszarúság”, de milyen gyökből, milyen nyelven? Nem ismerős valakinek?)

Az orosz találékonyság, mint köztudott, határtalan. Viesel kérdésére nyomban két pompás megoldás is születik:

может, от Scheiße (дерьмо, нем.)?

(lehet, hogy a Scheiße (német „szar”) szóból, nem?)

De még lenyűgözőbb a másik levezetés, amely fölényesen zongorázza végig a teljes indoeurópai nyelvtörténetet:

Deutsch: scheißen Englisch: to shit Französisch: chier de.wiktionary.org/wiki/kacken http://fr.wiktionary.org/wiki/chier (Familier) Diarrhée. J’ai la chiasse. от гл. chier (lat. cacare; Caco - "плохой" латинский префикс из греческ. "kako" - плохой, "kakos" = "зло". Цитата из www.mythography.com/forums/index.php?showtopic=983&st=20: This Greek term comes from the Indo-European root kakka - meaning "to defecate" - это греческое слово имеет индоевропейский корень со значением процесса дефекации. Корень слова Polychesie - из разговорного французского.

(Német: scheißen Angol: to shit Francia: chier de.wiktionary.org/wiki/kacken http://fr.wiktionary.org/wiki/chier (bizalmas) Hasmenés. J’ai la chiasse. (hasmenésem van) A ‘chier’ szóból (lat. cacare; Caco - "rossz", latin előtag a görög "kako" - rossz, "kakos" = "rosszul" szóból. Idézet a www.mythography.com/forums/index.php?showtopic=983&st=20 szájtról: Ez a görög kifejezés az indoeurópai ‘kakka’ gyökből származik, amelynek jelentése „üríteni”. A ‘polychesie’ szó gyöke tehát a köznyelvi franciából ered.)

Hogy egyszerre ennyi fordító veti magát Bérillon doktor nyomába, az nem a véletlen műve. A rútság történetét ugyanis – mintha csak valami Eco-regényben olvasnánk – fordítók garmadája ülteti át egyidejűleg egy nem létező eredetiből. Nyilvánvaló, hogy a Mester lábon adta el a könyvet az olasz kiadónak, amely – akárcsak két évvel korábban A szépség történetét – olyan feltétellel adta tovább a külföldi kiadóknak, hogy a fordításokat az eredeti művel együtt egyszerre nyomják majd Olaszországban. A fordítás megkezdésekor azonban az eredeti olasz szöveg nincs még készen: hetente érkezik egy-egy újabb fejezet Ecótól, s míg a fordítók azon dolgoznak, ő azalatt állítja össze a következőt, akárcsak a nyolcvanas évek angoltanárjai a másnapi óra anyagát. A fordítással amúgy nem érdemes sietni, mert számítani lehet rá, hogy egy hónap múlva ugyanaz a fejezet ismét megérkezik majd átdolgozva.

A Google harmadik találata azonban nem fordítói tapogatózás, hanem találós kérdés. François Parée „La Guerre du Grammatovo” fóruma a Liste Murphypro-n olyan francia idézeteket dob fel, amelyek mindegyikében van egy-egy szándékos hiba (ékezethiba nem számít), s ezt a hibát kell megtalálniuk az olvasóknak.

„Dans toutes les invasions anterieures, les hordes germaniques s’etaient signalees... par le debordement d'evacuation intestinale dont elles jalonnaient leurs marches... Deja, du temps de Louis XIV, on disait que par le seul aspect de l’enormite des excrements, le voyageur pouvait savoir s'il avait franchi les limites du Bas-Rhin.” – Docteur Berillon, La polychesie de la race allemande (1915)

(„A germán hordákat minden korábbi invázió idején megkülönböztette... a bélsár özöne, amellyel útjukat jelezték... Már XIV. Lajos idején az a szóbeszéd járta, hogy az utazó pusztán a széklet hatalmas mennyiségéből megtudhatja, vajon túljutott-e már a Rajna alsó folyásán.” - Dr. Berillon, La polychesie de la race allemande (1915))

Minthogy az idézetben egyébként semmilyen hiba nem fedezhető fel, ezért felkél a gyanú, hogy talán maga a cím, s abban is éppen az inkriminált szó a hibás. S lám: „Berillon+race allemande”-re rákeresve előbukkan a Galaxidion antikvárium egy rég eladott kötetének katalóguscédulája:

BERILLON (Docteur). - La polychrésie de la race allemande. Das übertriebene Darmleerungsbedürfnis der deutschen Rasse. Superlienteria germanica. - Extrait des Bulletins et Mémoires de la Société de Médecine de Paris, séance du 25 juin 1915. P., Maloine & fils, 1915. 24 x 16 cm, 20 p. Broché. – 'La polychrésie est la manifestation d'une suractivité anormale de la fonction intestinale? Dans tous les cas, la polychrésie est la démonstration formelle de l'infériorité à la fois physiologique et psychologique de la race allemande'. – Cet ouvrage vous est proposé par la Librairie Solstices. Euro 150.00

Innen már érthető a dolog. A polychrésie a görög πολυχρήσις-ből ered, amelyet magyarra „felfokozott bélmozgásnak” fordíthatnánk. Így is fordítottam végül a mondott helyen, A rútság történetének 190. oldalán.

A katalóguscédula egyébként a mű címének egyetlen előfordulása az egész neten, beleértve a francia könyvtári katalógusokat is, lévén, hogy a tanulmány különlenyomat, amelyet a könyvtárak nyilvánvalóan nem címe, hanem folyóirata szerint tartanak nyilván. S ezt a cédulát – megint csak Eco-regénybe illően – mint afféle palackpostát a net habjai még az utolsó pillanatban vetették fel szemeim előtt, mielőtt végleg elnyelték volna: már én is a Google cache-éből tudtam csak kinyerni, s azóta onnan is eltűnt.

Ám ha ez így van, s ha a „polychesie” (mégpedig így, ékezet nélkül) puszta sajtóhiba, úgy újabb gyanú kél: lehetséges, hogy a Mester e ritka műről nem autopszia útján, hanem ugyancsak az internetes kvízből szerzett tudomást?

* * *

Epilógus. A fordítást – stílszerűen – május 9-én, a Győzelem Napján adtam le. Május 11-én jelent meg a La Stampa „Libri”-mellékletében az Eco által a torinói könyvvásáron tartott „lectio magistralis” szövege. Ebben több egyéb példa között – továbbra is „polychesie” címmel – megismétli a fenti Berillon-idézetet, s ezúttal forrását is megadja: egy „Cabinet de curiosités” című katalógust, a pozitivista kor orvosi kuriózumainak valódi kincsesbányáját.

A Mester tehát igazolta magát, miközben egyre mélyebben gyökerezteti meg a hibát az olasz irodalmi köztudatban. Már csak az a kérdés: vajon A rútság történetének francia fordítója milyen formában közli majd a mű címét?

Český Krumlov

Nyári csehországi túránkat tervezve találtam rá Csehország talán legszebb részének, a dél-csehországi régiónak háromnyelvű – cseh, angol és német – információs szájtjára. A sok hasznos infó között a leglátványosabb ez a Český Krumlovot ábrázoló interaktív térkép, amelyen az egyes épületekre kattintva részletes leírást és történeti ismertetőt olvashatunk a kiválasztott műemlékről.


A műemlékeknek ezt a részletes leírását – mint néhány napja egy bécsi könyvesboltban véletlenül a kezembe került kötetből megtudtam – 1992-ben készítették el, a városka világörökséggé nyilvánítási dokumentációjának részeként. Ezért aztán noha Csehországban sok más történelmi városról kapható ilyen szépen megrajzolt háromdimenziós térkép, egyiket sem találjuk meg hasonló interaktív formában a neten.

Český Krumlov nemcsak azért különleges város, mert a német lakosság kitelepítése és a kommunista időszak súlyos pusztításai ellenére még ma is olyan érintetlen középkori városkának tűnik, mintha a tizenharmadik századi kőművesek a vakolókanalat leverve azt mondták volna: „na ez itt Český Krumlov”, s a város azóta úgy maradt. Hanem azért is, mert a Moldva folyó elképesztő módon több méteres szintkülönbséggel ír le egy hatalmas S-kanyart a középkori város közepén. A kanyarulat legszűkebb pontján, a Horní Brána kezdetén, a városi színház mellett megállva és jobbra tekintve szinte fölöttünk, balra tekintve pedig mélyen alattunk folyik el ugyanaz a folyó. Az embert szédülés fogja el, amely a szemközti Barbakan sörözőben enyhíthető.


Update: Feltettük ide Český Krumlov vendéglőtérképét, amelyet hamarosan frissítünk.

Attila

Kvízkérdésnek garantáltan buktató lenne: hol áll ma szobra Attilának? Csak találgatni tudnánk: a Székelyföldön? Felvidéken? Sopronban? Óbudán? Mongóliában? A catalaunumi csatatéren? Kínában, a hunok egykori fővárosában?

A helyes megfejtés: Bécstől húsz kilométerre, az ausztriai Tulln városkában.

A hunok kései utódai manapság inkább csak angol rózsákért és más, Hunföldön ismeretlen napnyugati kincsekért portyáznak el olykor a tullni Praskacba, Kukánia leggazdagabb kertészetébe. A régi hunok azonban egészen másfajta virágokért jöttek ide.

A Nibelung-eposz elbeszélése szerint Attila, a hun király itt, Tullnban fogadta Passauból hajón érkező menyasszonyát, Kriemhildet:

ein stat bi tvonowe / lit in osterlant
div ist geheizen tvln / da wart ir bechant
vil manich site vremede / den si e nie gesach
si enpfiengen da genvge / den sit leit von ir gesach
vor eceln dem chvenege / ein ingesinde reit
vro vnd vil riche / hoefsh vnt gemeit
wol vier vnd zweinzech fversten / tiwer vnd her
daz si ir vrowen saehen / davon en gerten si niht mer
zwene fvrsten riche / als vns daz ist geseit
bi der frvn gende / trvgn iriv chleit
da ir der chvenich ecel / hin engegen gie
da si den fvrsten edele / mit chvsse gvetelich enpfie

Van egy város a Duna mentén, Osterlandban,
a neve, mint [Kriemhild] megtudta, Tulna,
sok ismeretlen szokással, amilyet sose látott,
nagy tömeg fogadta ott, szívére bánat szállt.
Etzel [Attila] király előtt lovascsapat haladt,
nemes, nagy, gazdag udvari társaság
jó huszonnégy herceg, nemesek, hatalmasak,
hogy úrnőjüket lássák, egyébre sem vágytak.
Két messze földön ismert, gazdag herceg
haladt a hölgy oldalán, ruháját hordozván
amikor Etzel király elébe ment,
s ő a nemes fejedelmet kedves csókkal üdvözölte.

Ekkora ziccert egy tízezres osztrák városka nem hagyhat ki. Tulln ugyan csak nemrégiben (2001) állított szobrot – a capitoliumi lovasszobor mását – Marcus Aureliusnak – „hogy a rómaiak sok száz éves dunamenti jelenlétére emlékeztessen” –, valamint nagy fiának, Egon Schielének (2000) – akinek emlékét addig csupán a városi börtön őrizte, melyben olykor raboskodni méltóztatott, s melyet ennek emlékére Schiele-múzeummá alakítottak át, szabadtéri sörözővel és pompás dunai panorámával – de a Nibelung-énekben említtetni azért mégiscsak más.

A város megbízta tehát Mihail Nogin orosz szobrászművészt – aki véletlenül az előző két szobrot is készítette –, hogy méltó szoborcsoport formájában állítson emléket az egykori találkozás feltételezett színhelyén, a minorita kolostor háta mögötti elhagyatott Duna-parton Tulln bevonulásának a német epikába. A „projekttel” – mint Landeshauptmannstellvertreter Ernest Gabmann lefordíthatatlan német tökéllyel megfogalmazta – „wurde ein wertvoller städtebaulicher Akzent gesetzt”, továbbá – nem elhanyagolható szempont – „wurden rund 160 Parkplätze in der Innenstadt von Tulln geschaffen, wodurch das Zentrum attraktiviert und eine Erhöhung der Kundenfrequenz erreicht werden soll”.


A 2005-ben felavatott szobor, amely az elcsépelt „Denkmal” helyett – Österreich ist anders! – a „Bronzeskulpturen-Dokumentation” névre hallgat, három részből áll. Elöl, rusztikus kövön fekvő nyitott bronzkönyv lapjára frissen róva – a bronzlúd tolla még ott hever – olvashatjuk a Nibelung-ének Tullnról szóló sorait. Mögötte a Hans Muhr „Wasserbildhauer” (haben Sie’s mal probiert, Wasser zu hauen?) által kiképzett szökőkút sugarai nagyobb léptékben megismétlik, mintegy anyagtalanná és időtlenné szublimálják a nyitott könyv kettős ívét, hogy végül a vízpára mögül, miként a múlt ködéből, felmagasodjék a történelmi látomás. Világos beszéd ez. A polgár ránéz, és azt mondja: „Értem én. Az ott ebből jön ki itt ni, mintegy. Művészet.” Majd megnyugodva, hogy a feladat művészeti komponensét sikeresen abszolválta, békés szívvel lát hozzá a történet szemléléséhez.

Polgárok értelmeznek

Wundaschön!

A Bronzeskulpturen-Dokumentation egy Rezeptions-Dokumentationja
a digicamfotos.de-ről

A balról, Passau felől érkező Kriemhildet Rüdiger von Bechelaren, Osterland őrgrófja és az énekben említett két másik „jól ismert” lovag kíséri a jobbról, Hunnia felől várakozó Attila elébe, aki mögött fivére, Buda, s a hun udvarban száműzetésben élő Dietrich von Bern és Gibich hercegek állnak. A sort Attila kisfia, Csaba zárja – a felirat szerint Aladár, de hát ő éppen Kriemhild fia lesz majd –, aki fakardját lengetve kíváncsian kandikál ki Gibich köpenye mögül leendő mostohaanyjára.







Végül Csaba mögül tisztes távolságból – szigorúan Hunnia felől – egy döbbent bronzpatkány figyeli a sosem látott sokadalmat.

A süllyedő hajótól ments meg, Uram, minket!

A kapitányok utolsónak maradnak

A kompozíció monumentális posztmodern geg, amely – a posztmodern geg elterjedt receptje szerint – könnyen azonosítható hagyományos kerettoposzokból indul ki, hogy aztán a részletekben egyfolytában megtagadja és kigúnyolja azokat. Apakomplexusos művészek és sznob kispolgárok egymásra találása ez a műfaj, ahol mindkettejük öröme a múltbéli magasztos toposz módszeres kiüresítéséből és karikírozásából fakad. S ráadásképpen mindketten nyernek még egy-egy bónuszt: az utóbbiak könnyen fogyasztható, ám magasra értékelhető művészetet („hagyományos formák a művész egyéni hangszerelésében”), az előbbiek pedig azt, hogy kiröhöghetik az utóbbiakat, akik a geget művészetként fogyasztják és honorálják. A patetikus szoborcsoportozat alakjai túlrajzolt hiperrealizmusukkal, modoros gesztusaikkal és groteszk arckifejezésükkel képregények és karikatúrák figuráit idézik, könnyű kulcsot kínálva a mű befogadásához, amelyet a zsánerfigurák – melyeket már Schopenhauer is „a nép ópiumának” minősített – még olajozottabbá tesznek. Hundertwasser lelke lebeg a kút vize felett.


Nogin egyébként a Nibelung-kúttal párhuzamosan egy másik ázsiai uralkodó szobrát is megalkotta: Heydar Aliev azerbajdzsáni elnökét, amelynek ugyancsak 2005-ös felállításáról olyan internetes lapok is megemlékeztek, mint a Day.Az, a Nash Vek („Ő nem kézzel készült emléket hagyott maga után…”), vagy az Azerbajdzhanskaya Izvestiya („A nép szeretete örök”). Az e célból kialakított Aliev Parkban, kínai és brazil gránit talapzaton álló szobrot Nogin Salavat Scherbakov orosz művésszel együtt mintázta meg, s egy szmolenszki öntödében készült el. Mint az azeri AzTop fórumán keserűen kommentálják:

Выходит у нас нет гранита, нет скульпторов и нет местечка, где его можно изготовить. Радует то, что хоть деньги у нас на это есть.

Nyilvánvaló ebből, hogy nálunk nincs gránit, nincsenek szobrászok, és nincs hely, ahol elkészíthetnék. Annak örülök, hogy legalább pénz van rá.

Tullnra persze ez nem teljesen áll, hiszen a szobrot minden bizonnyal ott öntötték ki, ahol a két előző művet, a tiroli Walter Rom Kunstgiessereiban, amelynek profi honlapján érdemes végignézni az öntés folyamatának flash-bemutatóját.

Heydar Aliev egyébként arról is nevezetes, hogy a szovjet utódállamok vezetői közül elsőként sikerült fiának átadnia a hatalmat. Attila nem volt ilyen sikeres. Csabát éppen Kriemhild fia, Aladár győzi majd le, aki maga is holtan marad a csatamezőn.

Kriemhild itt, Tullnban erről még mit sem tud, ámbár kétértelmű arckifejezéséből úgy tűnik, mintha legalábbis arról a bizonyos orrvérzésről már lenne elképzelése. Ezt az arcot egyébként – a moszkvai pletykalapokból jól értesült intimpistaként hadd fecsegjük ki – Varvarától, a népszerű moszkvai esztrádénekesnőtől kölcsönözte. A Megapolis-Ekspress egy 2004-es száma a „Kaleydoskop” rovatban közli ennek történetét, amelyet „Varvara úgy ad elő, akár egy tündérmesét”:

„Amikor igazgatóm, Egyik közölte, hogy a világhírű művész, Mihail Nogin eljött hozzánk, hogy szobrot készítsen rólam, először azt hittem, valami kandi kamerás felvétel szereplői vagyunk. Ugyan miféle szobor? A szobrász azonban nem tágított, személyesen is felkereste Eduardot, és megmutatta neki az emlékmű vázlatát.” Varvara ekkor rááll, hogy meglátogassa Nogint lenyűgöző műteremlakásában. „Nogin úr pedig hozzáfogott: Minden német ismeri a „Dalt a Nibelungokról”, amelynek utolsó változata a 12. századból származik, s amelyben olyan történelmi alakok szerepelnek, mint Attila, a hunok lovagkirálya, testvére, Buda, Dietrich von Bern, Rüdiger követ és Gibich király, s nem utolsósorban a burgundok királynője, a cselszövő Kriemhild, akik egyikéről sem maradt fenn hiteles ábrázolás. Mindezeket a figurákat egy hatalmas kompozícióban kell összefognom, amely az osztrák Duna-kanyarban, Tulln városában áll majd. De sem a történelmi portrék, sem ismerőseim között nem találtam olyan női arcot, amely modellje lehetne a hercegnőnek. Egyszer csak meglátok egy klipet a tévében. Az énekesnő nevét nem ismertem, de a zene nagyon tetszett, mert valamiképpen hasonlított erre a kelta [!] eposzra. Aztán az arcra néztem, és a szívem megdobbant. Megtaláltam a királynőmet. A figura már régen készen van, de az arcot még csak ideiglenes plasztilinből készítettem el. – Nogin úr rámutatott egy hatalmas szoborra. – Ha beleegyezik, állapodjunk meg egy időpontban. Ha modellt áll nekem, a hercegnő az ön arcát viseli majd. – Milyen különös felkérés! mondta döbbenten Varvara. Férjemmel nemrégen éppen egy Duna-parti pravoszláv székesegyházban házasodtunk össze. És noha természetesen nem ismerem a „Dalt a Nibelungokról”, de egész életemben vonzódtam a gótikához, és minden régi várhoz. … Dalaimban is a régi vadászok és halászok kultuszaiból merítek, a régi szlávok ruháit viselem. Varvara ebben különbözik mindenkitől. És épp erre érzett rá! Milyen különös! – A különös az, hogy Moszkvába hazatérve éppen magát láttam a tévében. Oroszországban nem sokat dolgozom. A Megváltó Krisztus-székesegyházban van egy szobrom. Minden nagyobb munkám Ausztriában van. Például a Marcus Aurelius-szobor… De a Duna-kanyari emlékmű lesz életem főműve. Szokatlan kivilágítást tervezünk köréje, s a szobor minden részéből zene szól majd, szekerek zörgése, fegyverek csörgése – egyszóval a teljes élet illúziója. Biztos vagyok benne, hogy a mű évszázadokon át fennmarad. A több, mint három méter magas „Varvara” pedig ott áll majd, s a távolba néz, át korokon, ködön és esőn.”

A megejtő dal – mint Varvara egy másik interjújából kiderül –, a Grezy lyubvi (Szerelmi álmok) volt. Klipjét ugyan nem láthattuk, de Varvara szájtjának grafikájából megsejthetjük, mi volt az a vizuális világ, amelyet Nogin rokonnak érzett a magáéval.

S ha már az egyik főalakról bebizonyosodott, hogy portré, nem tudjuk elhessegetni azt a gondolatot, hogy a másik is az, mégpedig nem másé, mint éppen az alkotóé (akit itt a kis képen omszki Vrubel-emlékművének avatóján látunk) – élete főművének főalakján. Lehetséges, hogy a burgund Kriemhild és a hun Attila alakjában – vagy hogy Landeshauptmannstellvertreter Gabmann frappáns metaforájával éljünk, Kelet és Nyugat találkozásában – valójában a moszkvai művészvilág két celebje randevúzik Tullnban, a Duna partján?

Kezdetben volt a Tao

Így kezdődik János evangéliuma a legelterjedtebb kínai bibliafordítás, az 1890 és 1919 között számos protestáns felekezet együttműködésében készült Chinese Union Version szerint.

太 初 有 道

tài chū yŏu dào
legősibb / kezdetben / volt / Tao

A kijelentés zavarbaejtően egyértelmű. Igaz, hogy Jézus maga mondja néhány fejezettel később (Jn 14,6), hogy „én vagyok az út” – kínaiul ugyancsak 道, tao –, de vajon szabad-e pusztán ennek alapján azonosítani a közszót a súlyos történeti és filozófiai konnotációt hordozó fogalommal, az Igét a Taóval?

Hogy erre válaszolni lehessen, mindenekelőtt világosan kell látni, mit jelent a bibliai hagyományban az Ige, a görög eredeti logos-a.

Aztán azt kell látni, mit jelent a kínai taoista hagyomány számára a Tao.

Aztán pedig azt, hogy kik, miért és hogyan kísérelték meg összeegyeztetni ezt a kettőt, s milyen eredményre jutottak.

Ezt próbálom meg végigtekinteni a következő hónapokban.

Hosszú menetelés

Kínai barátaink kislánya három vagy négy éves lehetett amikor megismertem. Egy héttel azelőtt érkezett meg Kína egyik távoli határvidékéről, ahol addig a nagymamája vigyázott rá, hogy a szülei itt dolgozhassanak. Nem úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Olyan különös, archaikus jelenség volt, mintha egy száz évvel ezelőtti fénykép szereplője lett volna. Azonnal megszerettem.

Rendkívül tehetséges gyerek volt, néhány hónap alatt folyékonyan beszélt magyarul. Az ember azt hihette volna, hogy olyan mint a többi magyar kisiskolás, ha nem tudta volna, hogy bizonyos vonatkozásokban valóban úgy él, mint egy száz évvel ezelőtti fénykép szereplője. Az egész nyarat a nagymamájánál tölti, ahol reggeltől estig, napi tíz órában, óránként néhány perces szüneteket tartva kínai nyelvet, irodalmat és történelmet tanul.

Másodikos gimnazista korában talált egy olyan nemzetközi középiskola hálózatot, amely arra jött létre, hogy az egész világról tehetséges gyerekeket juttasson be a legjobb angol és amerikai egyetemekre. Segítettünk neki megírni a pályázatát. Felvették. Két éve ősszel több mint tízezer kilométerre tőlünk kezdte el a tanévet. Gyorsan megszerette az iskolát és őt is megszerették.

Most tavasszal zajlottak az egyetemi felvételi vizsgák. Nagyon izgultam érte. Sokat imádkoztam, még misét is kértem. Tegnap tudtam meg az eredményt. Hat amerikai elit egyetem jelezte vissza, hogy szívesen látja a hallgatói között – a kínai kislányt, aki pár éve még úgy nézett ki, mint egy százéves fénykép szereplője.

Provincia

Matthew Tree, aki „épp húsz éve” („fa exactament vint anys”, mint Serrat énekli) él Katalóniában, Un anglès viatja per Catalunya per veure si existeix (Egy angol végigutazik Katalónián, hogy meglássa, létezik-e) című könyvében hűvös definíciót ad a provinciáról:

„Mi a provincia? A provincia olyan hely, amely nem központja önmagának. S a katalánok túlnyomó többsége – most mindegy, milyen okból – azt akarja, hogy az ő tartományuk mégis központja legyen önmagának.”

Magyarországon élve nap mint nap megtapasztalom, hogy a provincia-létnél még egy sokkal szomorúbb és sokkal kilátástalanabb állapot is van: amikor a provincia – most mindegy, milyen okból – végül tényleg középpontjává válik önmagának.

Kurázsi

Amióta Zapatero miniszterelnök jó hónapja egy tévéműsorban – ahol a nézők szabadon kérdezhettek tőle – arra az egyszerű és alattomos kérdésre, hogy „mennyibe kerül most egy csésze kávé”, azt válaszolta, hogy „körülbelül nyolcvan centbe”, ami majdnem fele a tényleges árnak (a kérdező meg is jegyezte: „az még Pachi papa * idejében volt!”), a spanyol nép ki nem fogy a poénokból. Blogon, fórumon, karikatúrán, társaságban, úton és útfélen ontják az újabb és újabb változatokat a témára. A Google „abuelo Pachi”-ra 28.000, „el café de Zapatero”-ra 35.000 találatot ad, hogy csak a rafinálatlan alapeseteket említsük.

Én legutóbb Katalóniában találkoztam egy szép invencióval. A bárban az volt kiírva:

„Zapatero nem itt kávézik. Sajnálom.”

És valóban, a kávé egy euró harminc volt.

Eddig rendben is volna. Amikor azonban engedélyt kértem, hogy lefotózhassam a papírt, a tulajdonos ezt határozottan visszautasította.

Mikor megkérdeztem, miért, egy helyi újságot mutatott, amelynek egy helyi tüntetésről tudósító illusztrációján a háttérben a bár ajtaja látszott. „Nem vet jó fényt ránk”, mondta.

A régi szovjet vicc jutott eszembe, ahol az illető azzal kérkedik, hogy odaszart a Kreml kapujába; aztán később egy őszinte pillanatban bevallja, hogy sötét is volt, jól körül is nézett, és hát... a nadrágját sem tolta le.

Hogy azért minden illusztráció nélkül ne maradjunk, íme legalább kívülről a civil kurázsi e mintaintézménye. Bar Es Petit, Palma de Mallorca, Carrer de la Pietat, ha valaki a kapuba akarna... Persze csak jószándékból, ahogy az Katalóniában szokás.

Tibet: Klöster öffnen ihre Schatzkammern

Kiállítás, Dahlem, 2007. február 21 - május 28

Minthogy a Studiolummal nemrégen készítettük el a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteménye Kőrösi Csoma Sándor-gyűjteményének és tibeti különgyűjteményének internetes bemutatóját (ez itt a reklám helye), ezért a tibeti kiállítást néztem meg először. Ott is maradtam zárásig. Dahlem csak kis falatokban emészthető.

A kiállítást tavaly év végén szervezte meg a Kulturstiftung Ruhr Essen az esseni Villa Hügelben, s onnan hozták át most Dahlembe. A kiállítás történelmi jelentőségű: most láthatók először tibeti kolostorok kultikus tárgyai Tibeten kívül. A katalógus bevezetőjében a szervezést vezető Jeong-Hee Lee-Kalisch leírja, hogy a német-kínai kulturális együttműködés keretében 2003 óta járnak Tibetbe terepmunkára, s ennek során sikerült rávenni a legnagyobb tibeti kolostorokat, hogy engedjék kiállítani mindmáig használatban lévő szobraikat, festményeiket, liturgikus tárgyaikat, összesen százötvenet, az 5. századtól napjainkig. Szép, ahogy írja: hogy noha a tibeti szerzetesek minden erőfeszítésük ellenére sem voltak képesek felfogni a „kiállítási tárgy” nyugati fogalmát, mindazonáltal megértették, hogy a nyugati kutatóknak ez valamiért nagyon fontos, és készségesen együttműködtek a számukra felfoghatatlan cél érdekében.

A két szemlélet különbségét jól mutatja többek között, hogy a kultuszszobrok, amelyeket a tibeti kolostorokban drága ruhákba öltöztetnek, a dahlemi kiállításon e díszruha nélkül láthatóak, mintegy az európai szobor-fogalomnak adott engedményként, amely ráaggatott fölöslegnek tekinti a ruhákat. A gótikus Pietákat is gazdag barokk ruhába öltöztetik a Mária-búcsújáróhelyek oltárain, de ha egyszer múzeumba kerülnek, akkor már csak az eredeti szobrot állítják ki. A katalógus azonban szerencsére a kolostorokban felvett, „öltöztetett” képüket is bemutatja, úgy, ahogyan a tibeti hívők találkoznak velük.

A tárgyakat a tibeti kolostori kultúra néhány fontos alaptémája szerint csoportosították, és így is magyarázzák el őket a termenkénti összefoglaló tablókon: tibeti rendalapító-képmások, sztúpa, mandala, hangszerek, orvoslás, és így tovább. Minden bizonnyal azért, hogy fogódzót nyújtsanak az európai látogató számára, aki valószínűleg először találkozik ezzel az ismeretlen és bonyolult kultúrával. Ezzel azonban arra ösztönzik, hogy a tárgyakat mint e koncepció illusztrációit, s nem mint önálló műtárgyakat szemlélje.

A kiállítás rövidített katalógussal felérő flash-bemutatója – még az esseni hónapokból – itt látható. A tematikus koncepció itt háttérbe szorul, s a tárgyakat önálló fotókon, külön-külön magyarázó szöveggel látjuk. Ennyi elég is ahhoz, hogy sikerüljön, ami a kiállításnak nem: műtárgyként bemutatni a tárgyakat.

Dahlem

Ha az ember három-négy óra alatt Mallorcáról Csömörre ér, igazából fel sem fogja, milyen messze járt. Ezért – amikor nincs közvetlen járat – nem rossz az az egy nap berlini zsilipelés, hogy az embernek legyen ideje ráérezni az utazás ízére.

Régen tervezem, hogy ezt a zsilipelős napot Dahlemben töltöm. Sok éve voltam utoljára Dahlemben. Még miskolci antropológiai vargabetűm idején sulykolta Kunt Ernő, hogy a dahlemi etnográfiai múzeumba föltétlenül el kell menni, mert válogatott tárgyak vannak intelligens módon kiállítva. Így is volt. Akkoriban, jó tizenöt éve máshol még nem alkalmazták azt a pontszerű megvilágítást, amely a sötét teremben önálló teret rajzol minden egyes tárgy köré, elszigetelve őt a terem és a többi tárgy kontextusától, hogy ezektől független életre keljen és így kínálja fel magát befogadásra, mintegy vizuálisan is érzékelhetővé téve az „autonóm műtárgy” fogalmát. Emlékszem, amikor először voltam itt, a gandharai Buddha-kiállításnál nem tudtam tovább menni, ott töltöttem a délutánt.

Dahlemben az is megejtő, hogy a múzeum egész terét – sőt környezetét, a metrómegállótól kezdve – megszervező Gesamtkunstwerk. Most éppen kelet-ázsiai különkiállításai vannak. Ezért a kávézó – az egész épület nagy központi csarnoka, minden kiállítás innen nyílik és ide vezet vissza – japán ikebanákkal díszíti asztalait, és a kávézó terében felállított vitrinekben kis keleti fűszerkiállítás látható. A múzeumi könyvkereskedést pedig a kiállítások idejére ugyancsak a kelet-ázsiai könyvek uralják, amihez nemcsak saját meglévő anyagukat csoportosították át, de a világ sok más múzeumából is beszerezték a megfelelő könyveket és katalógusokat, sőt antikváriumokból is vásároltak idevágó anyagot, úgyhogy kínálatuk messze jobb, mint egy tanszéki szakkönyvtáré.

Hat órakor pedig, amikor a kiállítások bezárnak, előadások kezdődnek a látogatók számára, egészen nyolcig, mialatt a könyvesbolt és a kávézó is folyamatosan üzemel. Ma egy Berlinben néprajzot tanuló, kedves és tájékozott, apró termetű tibeti nomád nő tartott előadást, gyönyörű tibeti ruhában. Szép németséggel adott összefoglalót a tibeti különkiállításról, s amikor egyszer-egyszer nem jutott eszébe a megfelelő kifejezés, az is jó alkalom volt a megejtő kelet-ázsiai bocsánatkérő mosolyrepertoár megcsillogtatására. A végén tapsot kapott, s biztos, hogy az ott összegyűlt száz emberen – meg a barátaikon, meg e napló olvasóin – keresztül tett akkora szolgálatot a tibeti kultúra ügyének, mint maga a kiállítás.

A Wang folyó versei

Wang Wei (699-761) gyakran vonult vissza az udvarból birtokára, a Wang folyó völgyébe, ahol – mint Julio César Abad Vidal írja Pilar González España által fordított verseinek előszavában – „hagyta, hogy az órák teljenek, s elvégezzék benne munkájukat”.

Barátjával, Pei Divel hosszú utakat tett a völgyben, s amit láttak, egyfajta költői játékként mindketten leírták a másik számára.

Így született meg a Tang-kori költészet egyik szép gyűjteménye, A Wang folyó versei.

Így teszünk mi is ebben a gyűjteményben.

Emlékükre álljon itt első versük, mindkettőnk nyelvén.

新家孟城口 古木馀衰柳 来者复为谁 空悲昔人有。 nueva casa cerca de los muros de Meng viejos árboles algunos sauces mortecinos me pregunto quién habitará este lugar después de mí por el que ya habitó inútil es la tristeza új ház Meng falánál vén fák korhadó füzek vajon ki lakik majd itt utánam a volt lakót gyászolni minek