Perzsiai útirajzok

Vasárnap reggel. Róma zsúfolásig megtelt a Szeplőtelen Fogantatás ünnepére. A pályaudvar felől árad a tömeg, a metróban rendőrök irányítják a forgalmat, a buszokra felférni lehetetlen. Gyalog megyek a ragyogó napsütésben a Santi Apostoli terére, az Odescalchi-palotába, ahol a Minerva Auctions december 10-i könyvárverésére előkészített tételeket lehet három napig megtekinteni. Közöttük egy olyat, amely magyar és orientalista szempontból egyaránt rendkívül fontos: Karacsay Fedor gróf keleti útialbumát.

Az album, írja az árverés katalógusa, harmincnyolc színezett rajzot tartalmaz anatóliai és perzsiai népviseletekről, katonákról, városokról. Ami különlegessé teszi őket, az keletkezési idejük és az összeállító személye. Az album címlapja az „1853, 1854, 1855” dátumot viseli: ez Perzsia nyugati nyitásának kora. Összeállítója, sőt mint látni fogjuk, a rajzok készítője pedig olyan magyar arisztokrata, aki kiemelkedő szerepet játszott ebben a nyitásban. Mégpedig egy évtizeddel az első nagy perzsiai magyar utazóként számon tartott Vámbéry Ármin útja előtt.

A palota könyvtártermében Silvia Ferrini, az aukciós ház szakértője fogad. Személyesen mutatja be az albumot, amelynek rajzait rossz minőségű, erősebb érintésre is töredező keleti kartonpapírra kasírozták. Nagy örömömre beleegyezik, hogy az album valamennyi oldalát lefotózhassam. Átérzem a történelmi pillanat jelentőségét: ezek a sebtében készített képek fognak tanúskodni egy páratlan történelmi dokumentumról, amely csupán három napra bukkant fel az ismeretlenségből egy római magángyűjteményből, hogy aztán valószínűleg újra eltűnjön legalább egy nemzedékre egy másik magángyűjteményben.

Miközben én a római hotelszobában a fotókat rendezem, Kálmán Dani Budapesten a szerző életrajzát állítja össze:

Karacsay Fedor gróf arcképe az osztrák nemzeti könyvtár képarchívumából

A magyar utazók már régóta járják Perzsia útjait. Kezdetben csupán diplomáciai céllal, a felemelkedő, majd ereje teljében lévő Oszmán Birodalom elleni összefogás reményében indultak útnak, később ehhez már új, tudományos érdeklődés is társult. Amíg azonban Vámbéry Ármin vagy Kégl Sándor útjai jól dokumentáltak, van a magyar-iráni kapcsolatok történetének egy sokkal kevésbé ismert alakja: vályeszákai Karacsay Fedor gróf.

Karacsay Fedor (1787-1859) manapság leginkább talán festőként ismert, ha ugyan ismert egyáltalán. A különböző internetes művészeti adatbázisok, egymástól véve át a szócikket, elintézik annyival a jellemzését, hogy festő és grafikus volt, aki „etnográfiai munkáit illusztrálta”, egy akvarelljét pedig a Magyar Történeti Képtár őrzi. Emellett azonban térképeket is készített, és változatos írónak bizonyult. Szinnyei József életrajzi lexikona nyolc, német és francia nyelven írt munkáját említi, de az ember utánakeresve találhat még néhány, Szinnyei felsorolásában nem szereplő művet. Ezek között akadnak katonai kézikönyvek, a 19. században népszerű Bell-Lancaster tanítási módszerről írt értekezés, és számos, francia nyelven írt útikönyv: Szicíliáról, Rómáról és Nápolyról, Londonról, és nem utolsósorban Moldva-Bukovináról, Havasalföldről és Besszarábiáról.

Karacsay Fedor által rajzolt Szicília-térkép a szigetről szóló útikönyvéből

Életéről azonban nem sokat tudunk, valamivel többet, mint amennyit Szinnyei ír róla. A bécsújhelyi Katonai Akadémián, a Theresianumban végzett, ezután változatos karriert futott be: 1805-ben a Liechtenstein huszárezred hadapródja, 1813-ban főhadnagyként szolgált a Napóleon győzelmével végződő drezdai ütközetben. Később a vele közel egykorú Habsburg-Estei Miksa József főherceg kamarása, majd Mantovában az 1. dzsidásezred ezredese és térparancsnoka. Az 1830-as években az osztrák kézen lévő Cattaro (ma: Kotor, Montenegró) városparancsnoka volt, vedutákban örökítette meg többek között a Kotori-öblöt, emellett a bécsi udvar számára tudósított az oszmán érdekszférába tartozó Montenegró belső helyzetéről, állítólag jó kapcsolatokat ápolt II. Petrović-Njegoš Petar montenegrói vladikával (herceg-püspökkel) is. A Montenegróról szóló könyve 1939-ben, aktuálpolitikai okokból csak erősen cenzúrázva jelenhetett meg. 1849. június 15-én, a szabadságharc végnapjaiban a magyar kormány előbb a belgrádi pasához, majd a szerb kormányhoz küldi követségbe, szeptember végén pedig már Isztambulban van, mint a magyar nemzet képviselője.

Utolsó, Karacsay Fedorról szóló európai híradásunk az a levél, amelyet 1853. május 24-én írt Brünnből Deák Ferenchez és amelyet június 20-án az Akadémia Történettudományi Osztályának ülésén Kubinyi Ferenc paleontológus olvasott fel. A szakirodalom ugyan hivatkozik erre a levélre, de a benne foglaltakat nem részletezi, tartalmát az Akadémiai Értesítő 1853. évi kötetének kivonatából ismerjük. E szerint hivatalos teendői mellett Karacsay minden olyan tudományos kutatásra és anyaggyűjtésre is késznek mutatkozott, amely „a’ magyar származás és a régi lakók” kérdését illette. A felolvasás idejére már jelentést is küldött Teheránból, mely szerint legközelebb Herátba, Balkhba és Bokharába megy kiküldetésbe, remélve, hogy eljuthat Szamarkandba is, amely az általa a magyarok őseinek tartott ujgurok székhelye volt. Hogy ezekből a nagyszabású tervekből, amelyek megvalósításához megérkezését követően nem sokkal kétségtelen lelkesedéssel fogott hozzá, végül mennyi valósult meg a rendelkezésére álló hat év alatt, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy hat évvel később, tábornoki rangban halt meg 1859. július 2-án, Teheránban.

A Qajar-kor, Perzsia „hosszú 19. százada” a később az országra nézve oly végzetesnek bizonyuló Nyugat felé való nyitás időszaka, amelynek egyik betetőzése Naszreddin sah (ur. 1848–1896) három, Budapestet is érintő európai körútja 1873-ban, 1878-ban és 1889-ben. De az egyik legfontosabb, a 19. század második felében Perzsia egész kulturális életére kiható mozzanata a Dar al-Fanun, az első iráni felsőoktatási intézmény megalapítása volt 1851-ben. A politechnikumot Amir Kabir (1807–1852), Naszreddin sah ellentmondásos és rövid életű vezírje hozta létre, aki öt éves (1848–1852) hivatali működése alatt a modernizáció egyik fő mozgatórugójának bizonyult. A sah ugyan, engedve az udvari intrikáknak, 1852-ben meggyilkoltatta, a főiskola azonban folytathatta működését. A művészeti oktatás mellett elsősorban a természettudományokon volt a hangsúly, az Európából, eleinte elsősorban Ausztriából érkező tanárok többek között orvostudományt, matematikát, geológiát oktattak, de külön fakultást kapott a fényképészet is, ez az európai szemmel polgárinak tekintett művészet, amely már feltalálása után néhány évvel megjelent Perzsiában és egyedülálló módon a kezdetektől fogva az akkor még trónörökös sah pártfogását élvezte. Nagy hangsúlyt kapott emellett a mérnöki és katonai oktatás is, amelynek célja az iráni várak megerősítése és a hadsereg megreformálása volt. Nem tudjuk pontosan, Karacsay gróf, személyes érdeklődése mellett milyen okokból kifolyólag került Perzsiába, szakmai tapasztalatai kétségkívül szerepet játszottak ebben, és annyi bizonyos, hogy hadseregszervezési, térképészeti és oktatási feladatai mellett rövidesen, 1854-ben a sah vezérkari főnökévé nevezték ki, az iráni történetírás pedig az újkori iráni hadsereg egyik megszervezőjeként tartja számon.

Az album különlegessége tehát, hogy olyasvalaki állította össze, aki belülről és alaposan ismerte a korabeli Perzsiát, ugyanakkor az európai szemével tudta nézni és az európai néző számára megörökíteni azt.


A kék bársonyba kötött, fémbetűs „ALBUM” címet viselő gyűjtemény negyven számozott oldalból áll. Az első oldal a címlap, amelyen perzsául és franciául szerepel a szerző által adott cím: یادآوری برای ولایت شرقی, Yâdâverî-ye barâye vilâyet-e sharkî (Emlékezés a keleti tartomány[ok]ra), illetve Souvenirs d’Orient (Keleti emlékek), és a szerző neve: dessinés par le Comte F. Karacsay en 1853, 1854, 1855: rajzolta Karacsay F[edor] gróf 1853-1854-1855-ben. A második oldal a kötet francia nyelvű tartalomjegyzéke. A harmadik oldal, a kötet első rajza a fiatal Naszreddin sahot ábrázolja, mintegy a kötet „hivatalosságának” emelésére. Ezt szolgálja az is, hogy a kép alatt a francia mellett perzsául is szerepel a cím: ناصرالدین شاه ایران, Nâsir al-Din Shâh-e Îrân, Naszir al-Din, Perzsia királya. Nem tudni, Karacsay készítette-e a képet. Hiányzik róla az összes többi képen szereplő „Ky” szignó, és stílusa is eltér azokétól. Bár ez annak is betudható, hogy a portré nem élet után készült, hanem perzsa miniatúrát másol, Muhammad Isfahani néhány évvel korábbi uralkodóportréjának valamelyik változatát. Fontos különbség, hogy az album képén a sah a legfőbb katonai parancsnok rangjelzését, a világoskék szalagot viseli.

Muhammad Isfahani: A fiatal Naszreddin sah, 1850-es évek eleje

A következő tizennégy, majd további három rajz (4-17., ill. 23-25.) olyan néprajzi típusokat ábrázol, akikkel Karacsay Konstantinápolyból Perzsiába utazva, vagy később Perzsiában találkozhatott: konstantinápolyi, trapezunti, szinopi törököket, anatóliai és perzsiai kurdokat, örményeket, örményországi nesztoriánus asszírokat (akik az 1915-ös örmény genocídium során majd Perzsiába, az Urumiai-tó környékére menekülnek), perzsákat, teheráni türkméneket.

A következő öt rajz (18-22.) az új, európai típusú perzsa hadsereg figuráit ábrázolja, amelynek modernizálása éppen Karacsay feladata volt.

Végül a hátralévő tizenöt rajzon (26-40.) városokat látunk Trapezunttól az anatóliai hegyeken átkelve Teheránig, illetve egyet (39.) Khoraszánból, amely a herati afgán harcost ábrázoló 23. rajzzal együtt arra utal, hogy Karacsay már Perzsiába érkezése után eljutott az ország keleti határára. Érdekes, hogy Vámbéry Ármin is ugyanezt az utat járta be és írja le részletesen perzsiai útikönyvében, s ő is beszámol találkozásáról Naszreddin sahval, de egyetlen szóval sem említi Karacsayt, márpedig valószínűleg nem volt mellékes fogadtatása szempontjából, hogy a magyar név már be volt vezetve a perzsa udvarnál.


A rendkívüli orientalista dokumentum és hungarikum kikiáltási árát a katalógus 3-4 ezer euró körül adja meg. Nagyon jó lenne, ha magyar közgyűjteményben találna megérdemelt helyére. Bármilyen valószínűtlen legyen is ez, szeretnénk egy esélyt adni rá ezzel a bejegyzéssel.

Späti

Intelligens, szép férfi vaskos könyv fölé hajolva késői órán a Via delle Coppelle aranyműves boltjában. Innen indul a regény.

Eső Rómában

A galíciai haszidizmus bölcsőjénél

Leżajsk, Elimelech rabbi sírjánál. Adam Krzykwa fotója

Ez a bejegyzés a Mazsike hírlevele számára készült.

A jámbor maysele úgy beszéli, hogy amikor a lizsenszki Elimelech rabbit (1717-1787), kora legnagyobb cáddikját haszid hívei megkérdezték, vajon az eljövendő Messiás haszid lesz-e, avagy mitnaged, a haszidizmust ellenző zsidó, a rabbi rövid töprengés után azt felelte: a haszidizmus ellenzője. De rabbi, hogyan engedheti meg ezt az Örökkévaló? riadtak meg a hívek. Hát úgy, válaszolta a rabbi, hogy ha haszid lenne, az ellenzők nem hinnének benne. De a haszidok hite olyan végtelenül nagy, hogy ők mindenképpen hisznek majd benne, bárki legyen is.

Leżajsk, Elimelech rabbi sírjánál. Adam Krzykwa fotója

A haszidok már régen eltűntek Lengyelországból. De e végtelenül nagy hit emlékét máig elevenen őrzi két hely, két szomszédos kisváros, amelyeket mint a galíciai haszidizmus bölcsőjét keresünk fel majd jövő évi galíciai túránk során: Leżajsk és Łańcut.

Leżajsk, Elimelech rabbi sírjánál. Adam Krzykwa fotója

Amikor Baál Sém Tov, legyen emléke áldott, visszaadta lelkét Teremtőjének a podóliai Mezsibozsban, ahol sírját máig tisztelik, tanításának örököse, Dov Ber maggid a mai Ukrajna északi részén fekvő Mezericsbe tette át székhelyét. Itt alapította meg tanítványainak „szent társaságát”, amelynek feladatává tette, hogy a haszidizmus tanítását Lengyelország nyugati részében, a későbbi Galíciában is meggyökereztessék.

Leżajsk, Elimelech rabbi sírja

A tanítványok közül a legnagyobb, Elimelech, mestere halála után a Lublintól délre fekvő Leżajsk – jiddisül Lizsenszk – városkában telepedett le, minek következtében ez a stétl vált a haszidizmus első nagy lengyelországi központjává. Sok olyan intézmény, amelyek ma már elválaszthatatlanul kapcsolódnak a haszidizmushoz, innen veszi eredetét. Itt írta meg a rabbi a Noam Elimelech című Tóra-kommentárját, amelyben elsőként fejtette ki a caddik mint a közösséget Istenhez emelő és e világban irányító szellemi vezető feladatát. Itt alapította meg az első „caddik-udvartartást”, amelyet híveinek adományaiból tartott fenn. Itt alakult ki az adományokhoz mellékelt kvitli, a hívek testi-lelki problémáit felsoroló, s azokra a rabbitól megoldást váró cédula szokása, amelyeket a haszid zarándokok ma is reménykedve helyeznek a nagy cáddikok sírjaira. És itt tisztelik máig Elimelech sírját, amelyhez ezrek zarándokolnak a világ minden részéből, nemcsak halála évfordulóján, ádár hó 21-én, de az év minden napján, „végtelen nagy hittel” ajánlva a gondjaikat tartalmazó kvitliket a caddik jóindulatába.

Adam Krzykwa fotói

Elimelech tanítványa, Jákob rabbi, a másik nagy korai caddik, a későbbi „Lublini Látó” mestere közelében, a szomszédos Łańcut városkában kezdte meg működését. A 18. század végén a łańcuti haszid közösség a Lubomirski hercegek védelme alatt virágkorát élte, s a Lubomirskiak engedélyével és támogatásával építették fel közvetlenül a hercegi palota mellett Lengyelország egyik legszebb zsinagógáját. A zsinagóga ahhoz a gyakran „lengyel zsinagógának” nevezett barokk típushoz tartozik, amelynek példái nálunk – Bártfán, Mádon, vagy a morvaországi Nikolsburgban/Mikulovban – is ismertek, s amelynek mennyezetét a középen álló bima négy hatalmas kőoszlopa osztja kilenc boltozatos szakaszra, viszonylag kis térben is fenséges és tágas benyomást keltve.


De a łańcuti zsinagóga különlegessége és lenyűgöző hatása nem csak ebből fakad. Hanem elsősorban abból, ahogy a középkori zsidó kéziratok és barokk haszid sírkövek naiv és folklorisztikus mesevilágának képei most első ízben beköltöznek az épületbe, és birtokba veszik az egész zsinagóga belsejét. A falakat, a bima homlokzatát és a mennyezetet túláradó, buja életerővel fonja be az eleven színekkel kifestett növényi stukkó-ornamentika, amelynek szabad mezőiben szarvasok, oroszlánok, madarak, haltestű-szarvasfejű csodalények, bibliai jelenetek és jelképek, csillagok és az állatöv figurái teszik misztikussá és tágítják univerzálissá az épületet, olyan gazdagság benyomásával kápráztatva el az egyszerű haszidot, amilyennel az soha életében másutt nem találkozott.


Azt mondják, hogy amikor Elimelech rabbi a mennyei ítélőbíró előtt állt, alázatosan lehajtott fejjel azt mondta: „nem imádkoztam és nem tanulmányoztam a Tórát”. Mire elhangzott az ítélet: „Akkor hát a pokolra veled.” Az angyalok azonban felemelték Elimelechet, és érdemei szerint a mennyekbe vitték. Amikor Elimelech felemelte szemét, felkiáltott: „Milyen irgalmas az Örökkévaló, és milyen gyönyörűséges lehet a mennyország, ha már a pokol is ilyen!” Így érezhetett az egyszerű haszid is, amikor a łańcuti zsinagógába belépve felemelte szemét.


Elimelech rabbi főművének, a Noam Elimelechnek az első kiadásában bizonyos szavak fölött apró csillagok láthatók, amelyek a kommentátorok szerint valamilyen rejtett értelemre utalnak. A kolozsvári rebe, Jekutiel Jehuda szerint azonban fordított a helyzet, s „az ég csillagai a kommentárok a Noam Elimelech csillagaihoz”. Ahogy ezt a łańcuti zsinagógában látjuk.

Venne Ön ettől az embertől…

…extra szűz spanyol olajat Csehországban?


Vagy ugyanott óceáni makrélafilét?


Persze, volt idő, amikor az andalúz mar de olivos és az Atlanti-óceán egyaránt a Habsburg-birodalom partjait mosta. No de ennek már legalább háromszor annyi ideje, mint annak, hogy a cseh tenger kivonta magát Ferenc József jogara alól. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért, Csehországot elöntötte a Monarchia iránti nosztalgia. Ferenc Józseffel, Sissivel vagy az első világháború nyomataival bármit el lehet adni.


Igaz, másutt is akadnak olyan termékek, amelyeket cs. és kir. udvari szállító soha nem szállított őfelsége asztalára.


Csehországban azonban a császár képe különösen nem illik élelmiszerre. Hiszen Švejk óta tudjuk, hogy ez milyen higiéniai kockázattal jár.

Prága titkai

Prágát minden valamirevaló útikönyv és idegenvezető mint a titkok városát igyekszik eladni. A kínálatot áttekintve a titkok három fő témára szűkíthetőek: a Gólem/a zsidó negyed, Kafka, és Rudolf császár alkímistái. Akár egymással is kombinálva, ha a kedves vendég úgy parancsolja.


Magas ez a mérce, alább én sem adhatom. Így hát én is Prága titkainak felfedezésére invitálom olvasóinkat a jövő év első napjaira, egész éves prágai tematikus várostúra-sorozatunk első alkalmára.

A két nap alatt mi is bejárjuk a zsidó negyedet, mégpedig egy áráért kettőt: a láthatót és a nem láthatót, a szecessziós paloták árnyékában meghúzódó mostani temető-zsinagóga-szigetet, és azt a sokkal nagyobb eltűnt városrészt, amely valaha Prága történelemformáló zsidó negyede volt, és amelyet most régi fotók és térképek segítségével elevenítünk fel. Lesz részünk Kafkában is, ahogy óvárosi túránkon sorra látogatjuk a fennmaradt kávéházakat, amelyekben a fiú és irodalmár barátai, s amelyekben az apa és iparos kollégái töltötték idejüket a századfordulón. És alkimisták emlékével is találkozunk majd a vár alatti kis utcákon végigsétálva, és egyenként megismerve házaik történetét.


Mert ezt a túra-sorozatot, korábbi nagy galíciai, dél-csehországi vagy máramaros-bukovinai túráinkkal szemben, ahol nagy területeket tekintettünk át viszonylag rövid idő alatt, olyanra tervezem, ahol lassan járjuk be a prágai városnegyedeket, s részletesen megismerkedünk a házak és lakóik, a vendéglők és vendégeik történetével. Természetesen két nap alatt az egész várost nem tudjuk így végigjárni, de városi túra mélységben tekintjük át az Óváros magját és a zsidó negyedet, s a túlparton a kevéssé ismert vár alatti és kisoldali utcákat. Az év folyamán pedig időről időre további hétvégi tematikus túrákat tervezek a századfordulós és két háború közötti Prága irodalmi életébe, a modern építészet Prágájába, a megszállás alatti és a kommunista Prágába, Prága iparnegyedeibe és külvárosaiba, a sörözők és Hrabal örökzöld Prágájába… És mivel a foci és a politika mellett Prága az, amihez minden magyar ember ért, ezért szívesen várok minden javaslatot, és az egyes túrák alatt kiegészítő hozzászólásokat és személyes emlékeket is.

Az időpont a jövő év első hétvégéje lenne, január 2-i (péntek) esti érkezéssel, és 4-én (vasárnap) esti hazaindulással. Szállásunk a vártól pár percre, négycsillagos szállodában lesz, s a két nap részvételi díja a résztvevők számától függően előreláthatólag 30-35 ezer forint (szálloda reggelivel + vezetés) lenne. Azt kérem, hogy akit érdekel a dolog, most csütörtökig (december 4.) jelezze ezt a wang@studiolum.com címen, a szokás szerint egyelőre minden kötelezettség nélkül. Ennek alapján kérek végső árajánlatot a szállodától és írok majd körbe, immár végleges jelentkezést kérve.

Rózsaszínű levelek 7.

A feladó neve: Timó Károly M. K. I. honv. gy.ezr.
A feladó czime: III. pótszázad II. menetszakasz

Czím: Szépreményű Zajácz Antónia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Bpest

dec. 2án

Kedves fiam.
Most érkeztem épen Szt.Lőrincről a gyakorlatról. Elég fárasztó volt mert felszerelést is vittem. Már lőni is voltam. Amint hallatszik még a karácsonyt itthon töltjük ha valami közbe nem jön. (M)ert 15én kapunk szürkét. Hogy vagy? Én jól érzem magam csak az a bü-zsid. hiányzik. Ismered, nem? Ma haza akartam jönni de az egész századnak nem szabad kimenni mert laktanya fogság van. De Vasárnap kijövök ha lehet. ha nem úgy akkor a mult heti megállapodás szól vagyis 5re jöjj be, de előbb nézz be hozzánk. Mit csinál a mamád? jól van már.
Más újság nincs tehát zárom soraim
Ölel csókol szerető Károlyod.
Tisztelem a mamád, Veronikát és a Mariskát.
Jó legyél te po-ok.

Előző levelek (térképen szürkével jelölve): • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

„Ünnep ez a nap”

[A légből kapott és mindenféle kósza hírek csak növelik a katonák bizonytalanságát. Ha december 15-ikén megkapják a szürkét, vagyis a frontra kész menetfelszerelést, akkor talán már kevés az idő, hogy karácsony előtt elinduljanak. Vagy még elég az idő ahhoz, hogy az ünnep előtt kiszállítsák őket a hadszíntérre.

Az északi hadszíntéren lassan, de talán sikerül az orosz csapatokat visszaszorítani a Kárpátok gerincére. Ezért menetkészen ugyan, de a laktanyában várakoznak, és titkon reménykednek, hogy karácsonyig még Budapesten maradhatnak az I. M. K. honv. gy. ezr. feltöltésére kiképzett pótszázadok, menetszakaszok, menetszázadok, népfelkelők, és egyéb, a civilek számára megfejthetetlen felállású alegységek.

Ennyi idő után nehéz kitalálni, mit jelenthetnek a becéző rövidítések. Nem is próbáljuk.


És végül egy fénykép, szintén a cipősdoboz aljáról. Rajta a levelezőlap végén, a búcsúzkodó szavakban sorra vettek: a kép bal szélén a folyton betegeskedő mama, a jobb oldalon Antónia (Janka). A két középen álló leány közül a mamához közelebb Mariska, a másik Veronika – vagy fordítva?]

Következő levél: 1914. december 11.

Elsietett feltámadás

A prágai Kisoldalon, a Letenská utcában, ahol a villamos átbújik az ágostonos templom támívei alatt, az egykori kármelita kolostor kapuja mellett nemrég háború előtti szellemfelirat került napvilágra. A nyíl a folyó felé mutatja az irányt az egykor kétnyelvű Prága mindkét nyelvén: MOLDAU és VLTAVA.

Azaz csak mutatná. Mert a felirat német felét valamikor a feltárás után fehér festékkel tették olvashatatlanná.


A 40-es évek nagy kelet-európai földcsuszamlásai idején a faji, nemzeti vagy osztályellenséggé vált nyilvános feliratok egy része kapott rá egy esélyt, hogy falfestés alatt böjtölje ki az egykori gyűlöletek és az azokat hordozó emberek elmúlását, s egy érettebb, bölcsebb és megértőbb társadalomban támadjon fel újra, ahol már nem pusztítják el, hanem restaurálják és megbecsülik őket, mint a történelem és egy valaha volt sokszínűbb, és talán jobb világ hírmondóit. Ez történt Lembergben, ahol a lengyel és jiddis feliratoknak ma már saját kultuszuk, blogjuk és nyomtatott kiadványaik vannak, Wrocławban, ahol a német Breslau feliratait helyreállítják és akadémiai katalógusban teszik közzé, vagy Abbáziában, ahol a soknyelvű cégér már nem az idegen elnyomókra, hanem a Monarchia leghíresebb fürdőhelyének aranykorára emlékeztet.

Prágában még nem érett rá a társadalom, hogy a Moldva nevét hárommillió kitelepített vagy megölt honfitársuk anyanyelvén, Franz Kafka és Bedřich – született Friedrich – Smetana anyanyelvén olvassák, egy sarokra az egyikük múzeumától, és kettőre a másik által megénekelt folyótól.

Szellemek márpedig nincsenek.

A felirat még lefestés előtt, a Wikipedia 2011. november 17-i fényképén