Andalúz nagyhét

Az internetes El País olvasókörben, amelyben én is részt veszek, a webguru és olajfaültetvényes porrozillo immár második éve teszi közzé az úbedai nagyheti körmenetek képeit. Idén ugyan csak egy kis videót küldött, de ez juttatta eszembe, hogy közzétegyem itt a tavalyi képeket, hadd lássuk mi is, hogy van, ahol megadják a módját.

Az andalúziai Úbeda, amely a világörökség része, olajfaültetvényeiről és nagyheti szertartásairól híres. Ez utóbbiakat a város tizennyolc középkori eredetű és máig működő vallásos társulata szervezi, s voltaképpen már a nagyböjt elejével megkezdődnek a plakátolással és kiadványokkal, nap nap utáni ünnepélyes keresztutakkal, a szentképeket és szobrokat bemutató sok ezer fős felvonulásokkal, a főtéren a zenekarok nyilvános próbáival. A társulatok közös blogja minderről naponta fényképes beszámolót közöl. A nagyböjti-nagyheti ünnepségsorozat egyébként csak a legnagyobb a társulatok által az év folyamán szervezett tíz másik, hasonlóan nagyszabású ünnepség közül, amelyek mellett még évi négy flamenco- és régizene-fesztivált is tartanak a városban. Hiába, valamivel ki kell tölteni az olajfák metszése és a szüret közötti holt időt.

A nagyheti szertartás virágvasárnap kezdődik, Krisztus bevonulásával Jeruzsálembe. Ezt a Borriquillo (Szamárcsikó) társulat szervezi már délelőtt tizenegytől az este kilenc órás tűzijátékig.


Hétfőn a Miasszonyunk-társulat hozza elő ünnepélyesen a Szűzanya szobrát a Santa María de los Reales Alcázares templomból, hogy ő is megkezdje egész héten át tartó útját a Golgotához, minden körmenetben kísérve Jézus képmását.


Kedd este tíztől a Tenebrae szertartása, majd éjjeli körmenet a kereszttel végig a városon.


A szerdai felvonulást az Utolsó Vacsora vigiliájára elmosta a zuhogó eső, de így is sikerült megtartani a megemlékezést.



Csütörtök délelőtt ima az Olajfák kertjében.


Utána egymást követik a más-más társulat által szervezett körmenetek: a Szégyenoszlop, az Ostorozás, és, már péntek hajnalban, az Ítélet.






Péntek napkeltekor indul a Keresztvitel, amelyet az 1400-as évek óta az olajütők céhének Jesus Nazareno társulata szervez. A bukások megjelenítését más-más menetek veszik át tőlük, majd három órakor kezdődik a Kereszthalál menete.





A Keresztlevétel körmenete után este hétkor kezdődik a Virrasztás vagy Pietà körmenete. Ez a legnagyobb felvonulás, amelyen valamennyi társulat részt vesz, húsz menet összesen negyvenkilenc képmással.





Végül vasárnap reggel ünnepi nagymise és a Feltámadás menete zárja le a nagyheti megemlékezéssorozatot.


Aki videókra és még több képre is kíváncsi, az nézze meg az úbedai társulatok blogját, ahol már az idei nagyhét beszámolója is fenn van.

Dilemma

Hogy egyetértést hozzak, ahol széthúzás van, hogy igazságot vigyek oda, ahol tévedés van.

Húsvét előtti gyónáshoz állok sorban a ferenceseknél, s Szent Ferenc imájának a folyosó falára írt sorait olvasgatva arra gondolok: ez a két dolog olyan szöges ellentétben áll egymással, hogy tényleg csak Isten tudja egyszerre végbevinni a kettőt. Nekem legalábbis az a tapasztalatom, kiváltképp az utóbbi időben, hogy ha valaki az igazságot képviseli ott, ahol tévedés van, abból hamarosan széthúzás is támad. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét hozzak. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával. Saját házanépe lesz az ember ellensége.” (Mt 10,34-36)

Másfelől pedig azt látom, hogy az általam ismert emberek túlnyomó többsége – és sajnos mindenekelőtt a keresztények – bármi áron az egyetértés látszatára törekszenek, s ezért cserében habozás nélkül feladják az igazság képviseletét, a jó és rossz világos megkülönböztetését, az egyenes beszédet. „Csak a békesség meglegyen.”

Még ezen gondolkodom, amikor – tolle, lege – azt olvasom Ágostonnál, az Isten városáról 1.8 fejezetében, mintha csak erre írná válaszul:

Igen helytelenül gyakran nem törődünk azzal, hogy tanítsuk vagy intsük, olykor pedig megfeddjük vagy dorgáljuk őket [akik rosszat tesznek]. Mert vagy a munka nem tetszik, vagy félünk attól, hogy felnyitják szájukat. Vagy el akarjuk kerülni az ellenségeskedést, nehogy akadályul legyenek vagy ártsanak azokban a dolgokban, amelyeket elnyerni vágyakozunk, vagy félünk kishitűségünk miatt elveszíteni. ... Mert bűn az, hogyha azok, akik másként élnek és megborzadnak ezek cselekedeteitől, mégis elnézik ezek bűneit, akiket nekik tanítaniuk vagy dorgálniuk kellene.

Ugyanakkor pedig azt is egyre inkább megtapasztalom, hogy mindaz az ódium – emberek elvesztése, ajtók bezárulása, „szeretetlenként” és „gyűlölködőként”, vagy más nyelvjárás szerint „intoleránsként” és „fanatikusként” való megbélyegzettség, és a többi – amely az igazság képviseletével jár, nem pusztán „kockázat”, amely némi tapintattal és diplomáciai érzékkel elkerülhető, hanem ennek a magatartásnak szükségszerű következménye, mégpedig annál inkább, minél egyenesebben és következetesebben képviseli valaki azt, végső esetben egészen addig a pontig, amelyet Platón jövendöl meg az Államban (361e) Krisztus előtt négyszáz évvel:

Az ilyen lelkületű igazságos embert ... megkorbácsolják, kínpadra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik, s akkor aztán majd megtudja, hogy nem arra kell az embernek törekednie, hogy igazságos legyen, hanem hogy annak lássék.

És ezzel itt is volnánk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot!

Khayyam orosz illusztrációi

Golubev imént idézett monumentális orosz Khayyam-kiadását (Омар Хайяам, Рубаи. Перевод И. А. Голубева, Москва: РИПОЛ Классик 2007, 528 oldal, 1305 rubáí) tizennyolc egész oldalas illusztráció is díszíti, V. N. Belousov munkái. Nem tudom megállni, hogy közzé ne tegyem itt őket. A szép négyszer négyes elrendezésbe csak tizenhat fér belőlük, a maradék kettőről majd külön szólok egy-egy következő posztban (itt az egyik).


Ezek a képek gyerekkorom egy szép szeletét idézik, azoknak a Gorkij könyvesboltban kapható olcsó orosz mesefüzeteknek az elbűvölő illusztrációit, amelyek az orosz nyelvet megszerettették velem. Ez a varázslatos és naiv képi világ, amely végső soron a nagy orosz szecessziós meseillusztrátor, Ivan Bilibin köpenyéből bújt elő, teljesen uralta és félreismerhetetlenül orosszá tette akkoriban nemcsak e könyvek grafikáit, hanem a Szovjetunióból érkező levelek naiv képecskékkel előnyomott borítékait, a csomagolópapírokat és az úttörőünnepségek dekorációit is. Örömmel látom, hogy szülőföldjén nem tűnt még el teljesen. És azt is, hogy ezzel a nosztalgiámmal nem vagyok egyedül. Amikor a könyvtárban – elsőként – kikértem ezt a könyvet, a mongol könyvtárosnő belelapozott és felsikoltott: „Milyen gyönyörű!” Azt hiszem, ő is hasonló meseillusztrációkon nőhetett fel a Mongol Népköztársaságban.

Ugyanakkor van ezekben a képekben valami szorongató, valami szűkös és determinált is – akárcsak a gyerekkoromban. Valami olyan vaskosan materiális és földhözragadt, annyira önelégült és fullasztó, mint ami a kor egész populáris irodalmában, újságírásában és teljes szellemiségében is volt.

Érdemes megnézni, mennyire mást emelnek ki Khayyam verseiből Szász Endre illusztrációi, amelyeket a Szabó Lőrinc-fordításokhoz készített. Az orosz illusztrátort a „carpe diem”-motívum, a borral, öleléssel, zenével való elégedettség ragadja meg Khayyamból. Érdekes, hogy az orosz fordítás, mint az imént láttuk, ugyanilyen materiális irányba tolja el a versek mondanivalóját. Ezzel szemben Szász Endre illusztrációi, akárcsak Szabó Lőrinc fordításai, Khayyam egzisztenciális kételyeit és vívódását hangsúlyozzák.

Egész mások ezek a figyelmes és keserű öregemberek, mint mondjuk az a nevető öreg, aki az orosz képek legalsó sorának második képén borral bölcselkedik. Ez utóbbi egyfolytában a nyolcvanas évek testes vidéki pártfunkcionáriusainak vulgáris bruderkodását juttatja eszembe, még azt a jól ismert, természetellenesen elnyújtott, öblös káder-hanglejtést is hallani vélem. Nagy meglepetésemre nemrégiben egy orosz audio-cédén kapott viccgyűjteményen hallottam viszont ugyanezt a hanghordozást. Úgy látszik, szülőföldjén ez sem halt még ki egészen.

Függöny mögül, homályosan. Egy Omar Khayyam-vers fordításai

اسرار ازل را نه تو دانی و نه من
وين حرف معما نه تو خوانی و نه من
هست از پس پرده گفت‌وگوی من و تو
چون پرده برافتد نه تو مانی و نه من

Asrâr-e azal-râ na to dâni o na man
win harf-e mo'ammâ na to khâni o na man
hast az pas-e parde goftogu-ye man o to
chun parde baroftad na to mâni o na man

Ahmad Shamlou előadásában (1'03")

Saját, szó szerinti fordításomban:

Az örök titkokat nem ismered se te, sem én a rejtett írást el nem olvasod se te, sem én a függöny mögött rólam és rólad folyik a szó mire lehull, nem vagy már se te, sem én

A perzsa eredeti lefordíthatatlan szépsége elsősorban finom eszközökkel felépített feszes zenei struktúrájából fakad. A verset a három soron át ismétlődő na to... o na man, „sem te... sem én” szerkezeten belül váltakozó dâni - khâni - mâni, „tudsz - olvasol - maradsz” rím fogja szilárd keretbe. Ezeket a sorokat az „á” és „â” (hosszú magyar „a”) magánhangzók és a „r, l, m, n” mássalhangzók uralják és teszik méllyé, zengővé, végzetszerűvé, mintha csak az Egy Gyűrű verseit hallgatnánk (azt hiszem egyébként, Tolkien sokat kölcsönzött a perzsából a mordori nyelvhez). Ezzel a három sorral alkot éles kontrasztot az utolsó előtti, amelyben a magánhangzók hirtelen magassá és nyílttá, a mássalhangzók pedig sziszegővé és kopogóvá válnak, és a „se te sem én” szerkezet is visszájára fordul, „én és te”-vé (man o to).

A vers két ponton is nehezen értelmezhető. A kisebbik probléma az, hogy a második sorban lévő harf-e mo'ammâ („titkos írás/szó”) helyén sok változatban hall-e mo'ammâ („a rejtvény megfejtése”) áll. Így halljuk Shamloutól is a fenti előadásban. Az ezt követő khândan („elolvasni”, ill. „kimondani”) ige mindkét lehetőséget megengedi. Az újabb kiadások a harf-ot részesítik előnyben, ezért én is ezt követem. Ám ennek fordítása sem egyértelmű: éppúgy lehet „a titkos írást elolvasni”, mint „a titkos szót kimondani”. Francesco Gabrieli, Khayyam olasz fordítója (1944, nála a vers a 193. számot viseli) például az utóbbira szavaz:

I segreti dell’eternità né tu né io conosciamo Quella parola misteriosa né tu, né io sappiam profferire Di dietro un velo si svolge il tuo e mio parlare: quando cade il velame, né tu né io ci siam più. (Az örökkévalóság törvényeit sem te, sem én nem ismerjük Ama titokzatos szót sem te, sem én nem tudjuk kimondani Fátyol mögül folyik a te és én beszélgetésünk: amikor a fátyol lehull, sem te, sem én nem vagyunk már.)

A kifejezéshez fűzött jegyzetében még meg is magyarázza, hogy „ama titokzatos szó” „la chiave del mistero dell’universo”, azaz a világmindenség misztériumának kulcsa lenne. Az ötlet érdekes, de teljesen légből kapott. Ilyen szóra a szúfi hagyományban nincs semmilyen utalás. Ezért fordítottam inkább „rejtett írásnak”, de meg kell még néznem, milyen hagyománya van ennek a metaforának a szúfi költészetben.

Ám az igazi nehézséget a harmadik sor okozza. Ezt ugyanis többféleképpen lehet fordítani, és mindegyik fordítással van valamilyen probléma.

A mondat szó szerint annyit tesz: „függöny mögül van én és te beszélgetése”. A legegyszerűbb lenne tehát így fordítani: „függöny mögül beszélgetünk egymással, te meg én”. Így találjuk Gabrielinél is, aki a „fátyol” szóhoz mindjárt egy második félrevezető kommentárt is fűz, amelyben ezt az emberi testtel azonosítja: mintha Khayyam az univerzum titokzatossága után arra térne rá, hogy még egymást sem érthetjük meg, míg testben élünk e földön. Ez a wittgensteini probléma azonban egyáltalán nem érdekelte a szúfikat. Írásaikban utalást sem találunk rá. Őket egyedül az Istennel való közvetlen kapcsolat lehetősége és evilági korlátai foglalkoztatták, s az utóbbiakra utaltak újra meg újra a „fátyol” toposzával. Hogy ez a toposz mennyire közkeletű volt, azt jól mutatja, hogy a nemrég (2003) elhunyt nagy iszlamista, Annemarie Schimmel is az As through a veil: mystical poetry in Islam címet adta a szúfi költészetről szóló alapművének.

Ez a metafora azonban azt feltételezi, hogy mi a misztériumot előlünk elrejtő fátyol vagy függöny előtt vagyunk. Hogyan szólhat akkor mögüle a mi beszélgetésünk?

Az egyik legfrissebb és legpontosabb angol Khayyam-fordítást Peter Avery és John Heath-Stubbs adták ki 1979-ben. Ez a fordítás az előszó szerint „as literal an English version of the Persian originals as readability and intelligibility permit”. A 7. vers harmadik sorában e kompromisszum szellemében igyekszenek összebékíteni egymással a perzsa eredeti „mögül”-jét és a hagyományos fátyol-metafora „előtt”-jét olyan módon, hogy a „mögül”-t inkább „ezen az oldalán”-nak fordítják.

Neither you nor I know the mysteries of eternity, Neither you nor I read this enigma; You and I only talk this side of the veil; When the veil falls, neither you nor I will be here.

Igor A. Golubev 2005-ben megjelent monumentális orosz kiadásában – több, mint 1300 négysorost gyűjtött össze Khayyamtól és fordított le perzsából – még nagyobb költői szabadságot engedélyez magának. A nála 996. számot viselő versben nem a lepel mögül beszélünk, hanem a lepel mögött rejtőző titokról. Megnyugtatóbb, józanabb, hogy úgy mondjam materialistább megoldás, csak éppen a perzsa eredeti nem támasztja alá.

Покрова с вечных тайн ни ты не снял, ни я: Неясным письменам ни ты не внял, ни я. Гадаем мы с тобой о скрытом за покровом... Но упади покров – ни ты б не встал, ни я. (A leplet az örök titkokról nem vontad le se te, sem én A homályos írást nem értetted meg se te, sem én Találgatunk veled a lepel mögött lévő titokról, De dobd le a leplet – s nem kelsz fel se te, sem én.)

A dilemma egy másfajta megoldása az, hogy nem mi vagyunk a függöny mögött, hanem rólunk beszélnek a függöny mögülről, csak Khayyam a vers ritmusa kedvéért kihagyta a دربارۀ darbâre-ye „-ról- ről” elöljárószót a man o to elől. Ezen a feltételezésen alapul több tekintélyes változat is, így például a kiváló perzsa filológus, Edward Henry Whinfield (1836-1922) Khayyam-fordítása (1882 és 1883, nála ez a vers a 389. számú), aki Hafez és Rumi első gazdagon kommentált nagy fordításait is készítette:

Nor you nor I can read the etern decree To that enigma we can find no key They talk of you and me behind the veil But, if that veil be lifted, where are we?

Ilyen kihagyást tételez fel Karim Emami (1930-2005) perzsa költő és homme de lettres is. Khayyam-gyűjteménye, amelyet 1988-ban The Wine of Nishapur címmel adott ki Nassrollah Afje'i kalligráfiáival és Shahrokh Golestan fotóival kísérve, az első olyan angol Khayyam-fordítás, amelyet perzsa fordító készített.

Eternal secrets are not for you and me to share Cryptic letters are not for you and me to read. Behind the curtain there is a muffled discussion of you and me, And when the curtain falls, there will be no longer a you or I.

Tíz évvel később egy másik perzsa irodalmár, a Vancouverben élő Shahriar Shahriari készített néhány szépen csengő és tartalmilag is hű angol fordítást, amelyeket a perzsa eredetivel, Fitzgerald változatával és egy névtelen német fordítással együtt tett közzé az okonlife.com oldalon. Sőt szép középkori perzsa szokás szerint még egy-egy rövid négysorossal is megfejeli az egyes verseket, amelyben kibontja azok morális tanulságát. A jelen vers harmadik sorában ő is Whinfield és Emami értelmezését hagyja jóvá, miközben a második sorban tőlük eltérően a hall-e mo'ammâ változatot veszi figyelembe. Komikus módon a párhuzamosan közölt német fordítás viszont Golubev gyalogjáró megoldását követi.

The secrets eternal neither you know nor I And answers to the riddle neither you know nor I Behind the veil there is much talk about us, why When the veil falls, neither you remain nor I. Meaning: In vain we scream, in vain shout And try our best to find out And when it’s end of our route What’s left is simply naught.

Edward Fitzgerald (1809-1883), aki 1859 és 1879 között elsőként tette közzé négy kiadásban összesen száztizennégy Khayyam-vers angol fordítását, megteremtve ezzel az európai Khayyam-kultuszt, bevallottan szabadon bánt alapanyagával. Fordításai sokkal inkább tükrözik az ő és viktoriánus kora ízlését, mint a versek eredeti mondandóját. Ebben a négysorosban (a 32. számú az 1., 3. és 4. kiadásban, míg a 35. számú a másodikban) úgy kerüli meg a harmadik sor értelmezésének problémáját, hogy külön idézi a fátyol toposzát a második sorban – elhagyva onnét a rejtett írást, valamint az első sorban is új, saját metaforával helyettesítve az „örök titkot” –, és függetleníti tőle a „te és én”-ről szóló sejtelmes párbeszédet, amelyet ilyenformán mintha a lidércek suttognának köröttünk a lápon, mielőtt lesújtana ránk a végzet. Szép gothic megoldás, de az eredetihez nem sok köze van.

There was a Door to which I found no Key There was a Veil past which I might not see: Some little talk awhile of ME and THEE There seem'd – and then no more of THEE and ME.

Nagy szükség volna ezen a ponton egy alapos perzsa Khayyam-kommentárra. Nekem csupán egy viszonylag szűkszavú – de így is ötszáz oldalas – változatot sikerült beszereznem Teheránban ترانه های خیام Tarânaha-ye Khayyâm, azaz „Khayyam dalai” címmel Mohammad Baqer Najafzadeh Barforush szerkesztésében (Amir Kabir kiadó, 2004). Ez sem volt könnyű, mert Khayyamból a legtöbb könyvesbolt csak zsebkiadást tart. Végül a ثالث Saless kiadó boltjában találtam rá, a Kharimkhân-e Zand sugárúton, ahol a leggazdagabb választékot kínáló könyvesboltok vannak: a Mohammad Estelami szerkesztette jó Hafez-kiadást is csak itt árulták. A kommentár idézi a Rumi-kutató Mohammad Taqi Ja'farinak (1923-2007) e vers két utolsó soráról írott fejtegetését, aki szintén úgy értelmezi ezt sort, hogy rólunk beszélnek a függöny mögött:

با دقب کافی در این رباعی، می بینیم، چند علم در این رباعی ادعا شده است: علم یکم: واقعیات در معرفت بشری بر دو نوع است. نوع اول، روشن، آشکار و قابل فهم. نوع دوم، تاریک و معما و غیر قابل فعم، علم دوم: عالم هستی بر دو رویه تقسیم می گردد: ۱) رویۀ پشت پرده. ۲) رویۀ ظاهری پرده. علم سوم: گفتوگویی دربارۀ من و تو در پشت پرده در جریان است. علم چهارم: اگر پرده برداشته شود نه تو خواهی ماند و نه من (که البته این علم چهارم دارای احتمالاتی است.) ی

Ha figyelmesen olvassuk ezt a rubáít, megláthatjuk, hányféle tapasztalatról ad számot benne [Khayyam]. Az első tapasztalat az, hogy a valóság az emberi tudásban kétféle formában van jelen: egyfelől világos, nyilvánvaló és érthető formában, másfelől sötét, titokzatos és érthetetlen formában. A második az, hogy a bölcs megkülönbözteti a dolgok két arcát: 1. a függöny mögöttit és 2. a függönyön kívül lévőt. A harmadik az, hogy a kettőnkről szóló társalgás a függöny mögött zajlik. A negyedik pedig az, hogy ha a függönyt elvonjuk, sem te nem maradsz meg, sem én (ez a negyedik tapasztalat természetesen csupán feltételezhető és valószínűsíthető jellegű).

De vajon ki beszélhet rólunk a függöny mögött? Az iszlám Istene magányos Isten, nem a keresztény Szentháromság, amelynek személyei között örök dialógus folyik. Abszolút fönsége kizárja, hogy „társalogjon” teremtményeivel. A legmagasabb rendű szellemi létezőknek is csupán parancsot ad, Mohameddel is csak angyal közvetítésével érintkezett. Még a szúfi is, aki a legteljesebb közelségre törekszik Vele, csupán szótlanul feloldódhat és elveszhet Benne, „mint a pillangó a gyertya lángjában”. Azonfelül nagy elbizakodottság lenne azt gondolni, hogy egy ilyen Isten, ha egyáltalán társalog, éppen rólunk társalog, bármilyen nagy elégtétel lenne is ez a pascali nádszál számára.

Azt remélem, hogy idővel, ahogy jobban megismerem az iszlám misztikus költészetét, és talán részletesebb Khayyam-kommentárhoz is hozzájutok, pontosabban megértem majd ezt a sort is.

Addig is lássuk egy pillanatra, hogyan birkózott meg a magyar Khayyam-fordítás ezzel a verssel.

A magyar Khayyam-hagyományt Szabó Lőrinc teremtette meg, aki Fitzgerald angoljából fordította le a verseket háromszor is, 1920-ban, 30-ban és 43-ban. Az 1920-as első kiadáshoz előszót is írt (amelynek egy másik változatát a Nyugatban is közzétette), s ebben az égig magasztalja Fitzgerald – és így közvetve a maga – felfedező és úttörő érdemeit, mint akik letörölték Khayyam – egyébként nem is sokat érő – verseiről hét évszázad feledésének porát:

Mert élt egy Omar Kháyyám, messze-messze, valahol Perzsiában, réges-régen, a tizenegyedik és tizenkettedik század határán [...] teljesen elhagyatva és félreismerve, nagy nyomorban, míg végre Naisápurban meghalt. Sírját még ma is mutogatják. [...] Versei nem maradtak fenn. Azaz, hogy maradt utána vagy 1000 rubái, de ki tudja, hogy ő írta-e azokat. Egy részét valószínűleg, de ezt sem lehet kiválogatni. [...] Nem is keltett semmi hatást, mikor e kis költeményeket kibetűzték a felfedezett papirusz-tekercseken. [sic!!!] Úgy látszott, hogy Omár Khájjám véglegesen elveszett a világ számára. Egész a múlt század közepéig hasztalan várta felfedezését az elfelejtett nagy költő. Ekkor jelent meg, 1859-ben, Edward Fitzgerald angol fordítása.

Pedig ha már egyszer tudott Khayyam nishapuri sírjáról, igazán fellapozhatta volna Vámbéry Ármin Vándorlásaim és élményeim Perzsiában című népszerű útleírásának Nishapurról szóló fejezetét. Vámbéry, aki Fitzgerald első fordításainak megjelenése idején járta be Perzsiát, itt ezt jegyezte fel:

A másik költő, akinek tetemei Nisápúrban pihennek, Hajjám, az előbbinek [Attarnak] merev ellentéte. [...] Mindamellett Hajjám épp annyira olvastatik, mint a másik.

Egyébként még ma, több mint száz év múlva is így áll a helyzet. Aki látta Abbas Kiarostami Elvisz minket a szél című filmjét, biztosan emlékezni fog arra a jelenetre, ahogy a kurd falucska öreg körorvosa és a faluba látogató mérnök egy rozzant kismotoron robognak az álomszép kurd tájban kanyargó fehér földúton, és együtt harsogják Khayyam verseit.


Szabó Lőrinc az 1920-as és 30-as kiadásban így fordítja ezt a verset (30. ill. 33. számmal):

Volt egy Kapu: de kulcsa elveszett; volt egy Fátyol: nem tépte szét kezed; ma még miénk a hír s holnapra már kiejt rostáján az Emlékezet!

Érthető, hogy a fiatal és ambíciózus Szabó Lőrincet sokkal inkább foglalkoztatta a hírnévnek és a hírnév mulandóságának problémája, mint akár Khayyamot, akár Fitzgeraldot az ő eredeti változataikban. Azáltal azonban, hogy a „rólunk szóló beszéd” alanyát a transzcendens függöny mögülről a világba emelte át, a szúfi misztika Fitzgerald által meghagyott utolsó maradványait is kiirtotta a versből, s éppolyan materialistává tette azt, mint Golubev a maga változatát. Nem tudni, erre ébredt-e rá, elismerésszomja csillapult-e valamelyest a következő huszonhárom évben, vagy egyszerűen csak gondosabban elolvasta Fitzgerald eredetijét, de tény, hogy az 1943-as harmadik kiadásban 32. számmal már ez a változat szerepelt:

Volt ott egy Kapu, kulcsa elveszett; volt egy Fátyol, látni nem engedett; mondták, hogy ÉN meg TE, de azután a TE meg ÉN elnémult, vége lett.

Szabó Lőrinc mellett egyetlen másik magyar Khayyam-fordítót érdemes megemlíteni csupán, Tandori Dezsőt, őt is csak azért, mert nem Fitzgerald angoljából, hanem az iszlamista Simon Róbert eredeti nyersfordításából készítette a maga változatát. De készíthette volna akármi másból is, az eredmény Khayyam helyett éppúgy Tandori lett volna, mint a mester bármely más műfordítása.

Titkát az örökvalónak éljük – s mire van? Rejtély ez az írás, sose értjük, mire van. Színmű, hol a függöny épp a lényeg veleje, felmegy, lemegy, és bár soha nem kérjük – van.

Két soron át még csak-csak bírta figyelemmel, de a harmadikban már elfogyott a cérna. Minthogy odáig se veréb, se ló, se medve nem volt a versben, a „függöny” szó hallatán ingerülten felmordult: „innen már én folytatom”. És folytatta. Khayyam ugyan nem fogja ezt megköszönni neki, de a magyar irodalom ennek köszönheti az ércbe kívánkozó „a lényeg veleje” fordulatot, amely éppúgy méltó párdarabja Karinthy zseniális leleményének, a Leacock-paródia címében szereplő „a rejtély titkának”, mint ahogy az egész fordítás (no nem bánom, Szabó Lőrincé is) a Karinthy másik paródiájában szereplő Ady-műfordításnak, amelynek során a Gangesz partjai néhány lépésben Herz-féle szalámivá lényegülnek át.

Tandori tévedésére azonban a Steinert Ágota által több fordítótól válogatott Khayyam-kötet, a Terebessnél 1997-ben megjelent A mulandóság mámora teszi fel a koronát. Steinert ugyanis a 47. szám alatt ezt a Tandori-fordítást – nyilvánvalóan ugyancsak a „függöny” hívószavának engedelmeskedve – úgy közli, mint annak a Szabó Lőrincnél 1943-ban 52. számmal szereplő rubáínak egy másik fordítását, hogy:

átvillan az Örök Színpadon és megint a Homály Függönyébe vész, mely körülömli a Drámát, mit Ő maga rendez, játszik és maga néz.

Függöny, függöny. Úgyis minden Khayyam-vers egyugyanarról szól, megírta ezt már Fitzgerald. Hogy pedig függöny és rendező hogy a csudába kerül a nyolszáz évvel ezelőtti perzsa színpadra, az már legyen egy következő Khayyam-vers fordításának és elemzésének tárgya.

Ki-ki saját kedélye szerint beszélt
Senki sem jutott tovább a dolgok felszínénél.

(Khayyam)

Középkori sajtóhibák

A studiolumban közzétettük végre annak a középkori kódexnek a digitális változatát, amelyet a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtárral készítettünk a „Kalocsa kincsei” sorozat második köteteként. Ez a gyönyörű 13. századi párizsi kézirat Szent Pál leveleit tartalmazza Petrus Lombardus versről versre haladó részletes kommentárjával együtt, összesen 300 pergamenlapon.

A vaskos kötet a párizsi egyetemen ekkortájt már elterjedt pecia-munkamódszerrel készült. Az egyetem könyvtárában őrzött mintakötetet ívekre szedték, s így adták ki több másolónak, hogy egy-egy teljes példány gyorsabban készüljön el. A másolatokat aztán begyűjtötték, s az egyes versek elején kihagyott helyre miniátorok festették be a váltakozva vörös és kék színű nagy kezdőbetűket.

Ez az eljárás Chartier és Cavallo Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban c. ragyogó tanulmánykötete szerint – amelyet nekünk volt szerencsénk magyarra fordítani – már megelőlegzi a nyomtatás munkaszervezetét, ahol az egyes íveket ugyancsak más-más szedő szedte, és – legalábbis az első évtizedekben – külön miniátorok festették be az iniciálékat a nekik kihagyott helyre. Hogy mennyire megelőlegzi, azt jól mutatja, hogy a pecia-munkaszervezéssel együtt a nyomda ördöge is megszületett – kétszáz évvel a nyomtatás feltalálása előtt.

Ez a munkamegosztás ugyanis feltételezte, hogy a könyvfestők ismerik a szöveget, s mindig a megfelelő kezdőbetűt pingálják be a kihagyott helyre. A festő azonban, úgy tűnik, gyakran éppen csak rápillantott a kiegészítendő szövegre, s már festette is azt a betűt, amely a leglogikusabbnak tűnt – ám amely olykor eltért a szent szövegtől.

Így tett például a 264r oldalon (Zsid 2,7), ahol a vers kezdő szavát „Innuisti”-nek („beleegyeztél”) olvasta és egészítette ki. Ezután azonban észbekapott, s a verstől jobbra a kommentár kezdő szavát már a helyes „Minuisti”-nek („csökkentetted”) inicializálta.


Olykor azonban a stationariusnak – az ívek kiadásáért, majd a másolatok átnézéséért felelős könyvtárosnak – kellett utólag javítania a hibát, például a 233v oldalon (2Kor 16,21), ahol a miniátor az „...alutatio” szót a liturgikus szövegekben oly gyakori „Laudatio”-ra egészítette ki mind a versben, mind a kommentárban. Utóbbi helyen a korrektor írta bele a piros „L”-be a fekete „S”-et, a helyes „Salutatio”-ra javítva a kezdő szót.


Akárcsak a 286r oldalon (Zsid 10,7), ahol a kommentár első piros „N” betűjébe került bele egy kis fekete „T”, hogy a helyes „Tunc”-ra („tehát”) javítsa a hibás „Nunc”-ot ("most").


Volt aztán, ahol a korrektor figyelme is kihagyott, s a javítás elmaradt. Így a 247v oldalon (2Tim 1,16), ahol a verskezdetként viszonylag ritka „Det” („adjon”) szó helyébe képzelt és alkotott a festő „Sed”-et („de”). Ez a példa a fenti „...alutatio/Laudatio”-félreolvasattal együtt arra is rávilágít, hogy a festő nemigen érezhetett különbséget a „t” és „d” fonémák között.


S végül egy különösen körmönfont eset. A 292r oldalon (Zsid 11,22) a „Fide Ioseph” kezdetű verstől jobbra a kommentár kezdő szavát „Iosep” helyett „Mosep”-re egészítette ki a festő. Vajon miért?


A Zsidókhoz írott levélnek ebben a részében az apostol a hit példáit sorolja fel az ősatyáktól a prófétákig. A „Fide Ioseph moriens” kezdetű verset az előző oldalon egy nagyon hasonló, „Fide Iacob moriens singulos filiorum Ioseph benedixit” kezdetű vers előzi meg, majd egy „Fide Moyses” kezdetű követi. A miniátor a „Fide Ioseph”-hez érkezve talán egy pillanatra elveszíthette a fonalat, s úgy emlékezhetett, hiszen ezt a mondatot már kifestette, s a tőle jobbra álló „...osep” kommentár-kezdetet már a következő versnek megfelelő „Moses”-re kell kiegészíteni. Utólag azonban ezt a bakit is korrigálták a nagy vörös M-be írott kis fekete J-vel.

Tanulság? Tévedni már nyolcszáz éve is emberi dolog volt. Bizonyára érvényes lesz ez a mi kiadásunkra is, amelynek hibáiról csak remélni tudjuk, hogy nem bosszúságot okoznak majd a Nyájas Júzernek, hanem csupán megbocsátó derűt, mint nekünk a középkori miniátoréi.

A hülyének is megéri

Pénzügyi tanácsadáson jártunk. Nem mintha annyi pénzünk lenne, hogy magunktól ne tudnánk mihez kezdeni vele, épp ellenkezőleg. Arra voltunk kíváncsiak, mennyit kellene rendszeresen félreraknunk ahhoz, hogy mire mi is nyugdíjasok leszünk meg a magyar nyugdíjrendszer is összeomlik, meg tudjunk élni valamiből. Alapjában nem aggódunk, hiszen azt sem tudjuk, addig miből élünk meg, mégis rendre megkapjuk a mindennapi kenyeret. Nem is mentünk volna magunktól, de nővérem valamiért ott járt, s a tanácsadáson nagyvonalúan eltekintettek a fizetéstől, amennyiben rábeszéli tíz ismerősét, hogy ők is menjenek. Én lettem volna az egyik.

Világos, modern iroda a Krisztina körút elején, régi bérház harmadik emeletén, gyönyörű kilátással a Moszkva térre. Az előtérben tábla: „A tanácsadás ingyenes.” A tárgyaló falán osztrák plakát hirdeti, hogy az OVB pénzügyi tanácsadó cég szponzorálja a bécsi Hofburg 2008-as év végi fesztiválját. A plakát azonban a jóval fotogénebb Rathaust ábrázolja. Rossz ómen.

A kislány négyféle színes filctollal rajzolja a folyamatábrákat, szemmel láthatóan a tréningen tanult lépéseket követve, míg csak könyörgőre nem fogom, hogy térjen át a golyóstollra, mert a már szinte kifogyott filctollak csikorgásától a hideg futkos a hátamon. Megteszi. Mindent az ügyfélért. „És maga mit tesz azért, hogy nyugdíjas korában legyen pénze?” kérdezem. „Én egy megtakarítási termékbe fizetek be havonta, egyébként éppen abba, amit maguknak is ajánlani akarok. De én akkorra már úgyis gazdag leszek,” szólja el magát bájosan. Ennek ellenére egy hét gondolkodási időt kér, hogy megtalálja az optimális megoldást, s futólag rákérdez: ne legyen-e biztosító is a befektetési lehetőségek között. Legyen.


Mit ad Isten, lett is. Mindkét optimális lehetőség egy-egy biztosító. A Generali és a Winterthur, utóbbin belül a „Premium” nyugdíjpénztár. A kislány által készített kimutatás összeveti az itteni hozamot azzal, amit jelenlegi kötelező nyugdíjpénztáramnál, a Budapest Bankénál remélhetek. Nem hiszünk a szemünknek: azonos havi befizetésre, azonos futamidőre és azonos (5%) hozamra a Budapest Banknál 4.200.000 forint, a Premiumnál 5.705.004 forint jött ki neki. És nem fogott gyanút. Sőt azt remélte, majd mi sem fogunk gyanút. Havas tanár úr ilyenért annak idején helyből buktatott.


(A kislány rákérdezésünkre határozottan állította, hogy a Budapest Bankra megadott 4-5%-os hozamot az OVB a bank öt évre visszamenő hivatalos kimutatásaiból vette át. Néhány nappal később azonban, egész más ügyben a Budapest Bankban a soromra várva, és a Budapest Magánnyugdíjpénztár „Egyszer majd a forintok élményekké válnak” fantázianevű prospektusát lapozgatva az alábbi kimutatást olvasom. Eszerint a nyugdíjpénztár hozama az utóbbi öt évben majdnem kétszerese volt az OVB által megadottnak. A két adat közül az egyik szükségszerűen nem igaz.)


A Generali által kínált „termék” egy húszéves futamidejű megtakarítási alap, havi befizetéssel. A Generalit már máshonnan ismerem: decemberben tőlük hoztam át az autó kötelező felelősségbiztosítását a Postabankhoz, mert túl soknak találtam az általuk kért évi hatvanezer forintos díjat. Amikor bejelentettem a felmondást az irodájukban, az ügyintéző győzködni próbált, és kiszámította, hogy ez évtől csak negyvenvalahányezret kellene fizetnem. Én azonban már elszántam magam a változtatásra. És jól tettem: mert év végén azért kijött a csekkjük, amelyen változatlanul hatvanezerért kínálták magukat. Ez is rossz ómen.

Ez a konstrukciójuk olyan, hogy a futamidő első két évében csak befizethetek: ha ezalatt felmondom a szerződést, vagy három hónapnál többet kések egy részlettel, automatikusan elveszítem az egész addig befizetett pénzt és kamatát – úgy egymillió forintot. „És ha közben tönkremegyek és szükségem van a pénzre?” „Akkor sem.” „És ha a biztosító megy tönkre?” „Nem megy tönkre.” Értem már, hogy miért nem.

A végleges összegeket három változatban is kiszámolta, 8, 12 és 20% hozammal, három egész lapon sorakoznak egymás alatt impozáns oszlopokban a milliók. „Melyik ebből a háromféle százalékból az, amelyet az alap garantál?” kérdezem. Az alap nem garantál semmit, a hozam attól függ, mekkora hányada van a portfóliónak biztos kamatozású papírokban, és mekkora kockázatos részvényekben. „És ha mondjuk egyáltalán nem akarok kockáztatni, és mindent biztos kamatozású papírokban tartok, akkor mennyi az éves százalék?” „Három-négy.” Köszönjük. A kincstári papír most hatot fizet, állami garanciával. Ha meg vállaljuk a fáradságot, hogy a saját bankunk háromhavi lekötési akcióira ingyenesen újra meg újra berakosgassuk a pénzt, akkor hetet kapunk. Igaz, ebből nem kell finanszírozni sem a Generalit, sem a kislányt, sem az irodát a Krisztina körút harmadik emeletén.

Idehaza az Indexen elsőként az ötlik a szemembe: „Belgiumban kirobbant a kamatháború”. Fél-egyéves lekötésre hat százalék kamatot kínálnak a bankok. Garantáltan. Kétéves buktaidőszak, kislány és iroda nélkül. Rákeresek az OVB-re. Az Indexen külön fórum szól róla, amelyből megtudom: a cég véletlenül éppen a Generali és a Winterthur tulajdonrészesedésével működik, s két-három hónapos gyorstalpaló tréningen kiképzett, szeszélyesen fizetett fiatal munkatársai a „hozzál még tíz embert” módszerével toborozzák a megélhetésüket biztosító ügyfélkörüket.

Azért nem jártunk teljesen hiába. A földszinten gyönyörű neogótikus kőpadot találtam, Isten tudja, honnan került ebbe a századeleji bérházba. Talán a lebombázott Várból hozták át az ostrom után, ki tudja.

Búcsú

Ibn al-Labbâna (11. sz.):   Mallorca مدینة میورقة      بلد اعارته الحمامة طو قها       وکساه حلة ریشه الطاووس وکانما تلك المیاه مدامة       وکان قیعان الدیار کئوس Medina Mayurqa Ez a város a galambtól kapta nyakékét        a páva öltöztette fel tollaival. Kútjainak vize olyan, akár a bor        és udvarai mint a serlegek.

Üresen hagyott helyek

Egy régi családi iratokkal teli öreg ládában bukkantunk rá egy kis köteg kézzel írott dokumentumra. Valamennyit a riojai Canales de la Sierra községben állították ki. Kettő közülük az 1683-as dátumot viselő közokirat, míg egy harmadik, egyházi dokumentum 1763-ból származik. Egy további, 1688-as egyházi okiratot ugyan Pamplonában állítottak ki, de szintén Canalesszel kapcsolatos ügyekre vonatkozik. Fogalmunk sincs, hogyan kerültek házunkba ezek az iratok, s hogy mi dolguk lehetett őseinknek azon a távoli vidéken. Mindenképpen megpróbálunk utánajárni a dolognak.

Ám a köteg az iratok mellett egy különös nyomtatványt is tartalmaz, egy „Carta de Esclavitud”, azaz „Rabságlevél” címet viselő belépési nyilatkozatot a Szűz Rabjainak Társaságába. A kies fekvésű Canalesben, amely ma már csak nyolcvan lakost számlál, mind a mai napig nagy ünnepségek közepette emlékeznek meg augusztus utolsó szombatján a község mennyei pártfogójáról, a Fájdalmas Szűzanyáról. Az ünnepségek középpontjában az Ermita de La Soledad, a Fájdalmas Szűz búcsújáró temploma áll, s minden bizonnyal itt kellett volna aláírni ezt a nyomtatványt is, amely stílusjegyeit tekintve a 18. század elejéről származik. Lehetséges, hogy valamelyik ősünk különös vonzalmat érzett a Társaság iránt, s az ő kezei dédelgették ezt a papírt, amelyre rá kellett volna vezetnie saját és az általa különösen tisztelt szentek nevét, majd ezután aláírásával szentesítenie a nyilatkozatot. Nem így történt. Az irat kitöltetlenül és elfeledve hevert évszázadokon át egy láda alján, amelyet ma véletlenül kinyitottunk. Egy kis rejtély a sok rejtély közül. Ahogy a jó Dorottya mondja a Don Quijote első részének harmincadik fejezetében: „Csupa csoda és titok az én életem regénye.”

Ködösítés

Móser Zoltán: Mondottam, ember... Képek Madáchhoz. Budapest: Masszi Kiadó, 2002. Jelenits István előszavával

„A véletlen, amely távoli világok között sző rokonságokat”, úgy intézte, hogy egy nappal azután, hogy beszámoltam Rodin szobrainak mallorcai látogatásáról, egy könyvkiárusításon egy borítóról ugyanaz a calais-i polgár, Jacques de Wissant nézett vissza rám, akit Palmán fényképeztem. A fotóalbumot Móser Zoltán (1946) jegyzi, harminc könyv szerzője, ötven másik fotóillusztrátora, kétszáz kiállítás résztvevője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a fotóelmélet, gyakorlat és esztétika tanára, a kolozsvári Sapientia egyetem vendégprofesszora. A címlapképen túl harminchat egész oldalas portrét – angyalszobor-, férfi- és női portrét – tesz közzé benne, úgy tűnik, elsősorban Erdélyből, s ezekhez mellékel egy-egy idézetet Madách Imrétől, Az ember tragédiájából.

A könyvbe belelapozva mindenekelőtt arra figyelek fel, hogy ezek a többségében idős parasztemberek szép, markáns, gyakran megrázó arcáról készült fotók egyáltalán nem érintenek meg. Hidegen hagynak. Ezek az arcok az életben határozott érzelmeket, érdeklődést, rokon- vagy ellenszenvet keltenének bennem, de portréikat végiglapozva csak unalmat érzek. A kontraszt olyan erős, hogy kénytelen vagyok elgondolkodni az okán.

Másodszor is végiglapozva az tűnik fel, hogy a képek életlenek. Kásásak. Egytől egyig. Az arc, a haj, a ruha részletei homályosak, elvesznek. Emiatt néhány erőteljes elem – a szem, a mély ráncok, de mindenekelőtt az orr és a száj – válik hangsúlyossá. Az arc maszk-szerűvé lesz. Egyéni vonásai háttérbe szorulnak, sematikussá válik.

Harmadszor végiglapozva azt kell lássam, hogy ez a hatás nem véletlen, hanem szándékos. Minden egyes kép egy-egy poénra van kihegyezve, akárcsak a hetvenes évek újságjainak „kis színesei”. A fotós nem személyeket akart fotózni, hanem szerepeket, toposzokat. Zsánerfigurákat. Olyan érzelmes fotográfiai közhelyeket, amelyeknek teátrális beállításai még a századforduló parasztromantikájából erednek, s töretlenül ívelnek át (olykor szocialista vadhajtásokkal) a századvég erdélyjáró fotóalbumaiig.

Amikor egy fotó megérint, amikor jó képnek találom, ez többnyire abból fakad, hogy azt látom: a fotóst érdekli a valóság, képes rácsodálkozni, engedi, hogy személyesen is megérintse, s ezt az egyszeri találkozást fotózza le.

Ezeken a képeken nem ezt látom. Ezt az embert nem a valóság érdekli, hanem az, hogy jól begyakorolt, érzelmes toposzainak matériát találjon. Olyan közhelyeket fotóz sorra, amelyeket mások már ötven éve fotóznak zsinórban. Kerüli a találkozást. Ezt nem ő látja. Ezt szokás látni.

S ráadásul toposzai a forgalomban lévő számos toposz közül csak bizonyos fajtákra szorítkoznak. Azokra, amelyek a lefotózott személyt kívülről és felülről ábrázolják. Távolságtartással, kimerevítve, tárggyá degradálva. Egyszerű, lebutított, szerepükre korlátozott figurákként. Szeretetlenül. A kispolgár fogyasztására, akit egyfelől a könnyen befogadható, anekdotázó népies hangulat tölt el jó érzéssel, másfelől pedig az a biztonság, hogy ő több a kép tárgyánál, hogy ő nézi azt s nem az őt, s hogy őneki nem kell azzal mint személlyel kapcsolatba lépnie. Hogy elkerülheti a találkozást.

A homályosság, az életlenség, a szemcsésség a képen – nos, az pedig a Művészet. A trivialitás leplezésére utólagosan hozzáadott megnemismertfelhője- és tüköráltalhomályosan-feeling. A semmitmondó frázis után hosszan rezgő három pont. Ködösítés.

Az alábbi példák mellé egy-egy velük összemérhető képet is odatettem. Nem nagyon volt miből válogatni, csak ami idehaza épp a kezem ügyébe esett. Többnyire kis formátumú albumokból vettem őket, ezért nagyítva már kissé szemcsések, míg Móser albuma nagy méretű, így képei jobb minőségűek.

Amellett Móser képei lekicsinyítve élesebbé válnak, ezért az eredeti benyomás érdekében érdemes rájuk kattintva felnagyítani őket.

Balra: Ács Irén, Értekezlet a termelőszövetkezetben, Kondoros, 1959 (a Magyarország Otthon c. albumból), részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „Nem érzem-é az áldó napsugárt, A létezésnek édes örömét...”

Balra: Ács Irén, Házaspárok, Füzesgyarmat, 1963. – Jobbra: Móser Zoltán, „S ha képzetem magas körökbe von, Az éhség kényszerít, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.”

Balra: Ács Irén, A szemetes, 1970, részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „...több-é, mint álom, a lét?”

Balra: Ács Irén, Mosonmagyaróvár, 1965, részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „Az elszakadt szív könnyen összeforr...”

Balra: Ács Irén, Hunya István, a magyar földmunkásmozgalom egyik vezetője, 1972 - Jobbra: Móser Zoltán, „...rettentő látások gyötörtek, És nem tudom, mi bennök a való” (részlet)

Balra: Korniss Péter, Karácsony, Tiszaeszlár 1985 (A vendégmunkás c. albumból) - Jobbra: Móser Zoltán, „Legyünk tudók, mint isten [sic]”

Balra: Sütő Zsolt ladaki fotója, 2007 (részlet) - Jobbra: Móser Zoltán, „E földre csak mosolyom hoz gyönyört...”

Alább: Móser Zoltán, „Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg...” - Alatta: Olasz Ferenc, Galgó (a Dicsértessék c. albumból, 1989)


Az angyalokkal kapcsolatos ködösítés már egyenesen kénbűzt áraszt. A szerzőnek nagyon jól jönne, ha a könyvet szép szimmetrikus módon háromszor tizenkét képre oszthatná, s a férfi-képmásokat Ádám, a női képmásokat Éva, az angyal-képmásokat pedig az angyalok verssoraival illusztrálhatná Az ember tragédiájából. Ám az angyalok viszonylag kevés szóhoz jutnak a Tragédiában. Aki viszont beszél bőven, az Lucifer. A szerző tehát „vajon szabad-e egy angyalt bosszantani” (nota bene: nem szabad. Lásd „Szent dolgokkal tréfálkoztam”, in: Ritkán gyónók lelkitükre) alcímmel egy nyúlfarknyi szöveget biggyeszt a képek mögé avégett, hogy egy Tamásitól Rilkén át Kleeig minden szent tehenet megérintő rituális aktus után kijelentse: márpedig ő az angyalszobrok képmásait – amelyek egyébként még sikerületlenebbek, szeretetlenebbek és semmitmondóbbak, mint az emberekéi – a Sátán szájából vett idézetekkel fogja illusztrálni. Hátborzongató blaszfémia, amelyhez ráadásul Jelenits „Neked is igazad van fiam” István piarista tanár tartja a gyertyát azáltal, hogy előszóval autorizálja a könyvet.

Amúgy Madách műve igazi klasszikus szentenciagyűjtemény, amelynek bármely találomra rábökött sorát mottóként lehet használni bármihez, mint a fenti képcímek is bizonyítják. Móser albumára például tökéletesen illene az a kétsoros a tizenkettedik színből:

Úgy elmerültél álomképeidben,
Hogy a rádbízott marha kárba ment.

De még inkább Babitstól az, hogy

Csak én bírok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még magamnál tovább nem jutottam.

Vagy talán a leginkább az, amit Korniss Péter mond erdélyi fotóalbumában, a Leltárban:

Robert Capának, a legendás hírű magyar származású fotográfusnak volt a mondása: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához.
Magam számára így módosítottam: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez.

Rodin Mallorcán

A Caixà bank a párizsi Rodin múzeumból Palmára hozatta, s a tengerparti katedrálishoz vezető sétányon felállíttatta Rodin hét főművét, a Calais-i polgárok szoborcsoportjának hat figuráját és a Gondolkodót. Nagyúri gesztus, különösen hogy ilyenkor, januárban szinte nincs látogató Mallorcán: az ajándék a városnak szól. Ahogy a repülőtérről jövet a katedrálisnál felkanyarodunk a Passeig des Bornra, ott áll a hét szobor a sétányon, olyan természetesen, mintha ide tervezték volna őket, elvegyülnek a korzózó palmai polgárok között. Fekete felületük, amelyet Rodin öntés után heteken keresztül csiszolt tükörfényesre, olyan új életre kel a kora tavaszi mediterrán napfényben, ahogyan a felhős Párizsban senki nem láthatta őket.

Szombaton hajnali négykor a halpiacra menet a sétányon vágok át a kikötő felé. Tenger nélküli országból érkezett vendégként ellenállhatatlanul vonz a látvány, ahogy az éjszakai halászatról megjövő bárkák befutnak az olajosan gyűrűző vízen, partra emelik a csöpögő ládákat, s a nagybani halpiac épületében az éttermek és áruházak korán kelő megbízottjai szemlét tartanak a kiterített zsákmány fölött, amelynek legnagyobb részére szó sincsen a mi nyelvünkön. Ilyenkor az egész városban az egyetlen nyitva tartó bár a halpiaccal szemközti matrózkocsma, ahol a kimerült halászok egy ital mellett megvonják az éjszaka mérlegét. Néhányuk lába mellett fegyelmezett matrózkutya fekszik, szikár, cserzett bőrű, akár a gazdája.

A város még alszik, a szobrok magányosan állnak a sétányon. A fák között már kifeszítették a lampionokat és a korzó két végén felállították a színpadokat Szent Sebestyénnek, a város védőszentjének háromnapos ünnepére. Ez az éjszakai fény meglágyítja a szobrokat, felületük olajossá, síkossá lesz, mint a tenger és a frissen kifogott halak bőre.

Vasárnap este öt órakor kezdődik a felvonulás. A mallorcai polgárok, akik előző este máglyát gyújtottak a főtéren, a városban szerte felállított ingyentűztartóknál hajnalig sütöttek, ettek-ittak és táncoltak, miközben minden téren más-más koncert szólt, délelőtt már kipihenték magukat, s most újult erővel gyülekeznek a folytatásra. A tömeg ellepi a sétányt, s izgatottan várja, hogy megérkezzenek a tüzes szekerek.

Egész Mallorcáról, de még a szárazföldi Katalóniából is Palmára gyűltek össze azok a dimoni-csoportok, amelyek az egyes falvak Szent Antal-napi ünnepségein a kísértő szerepét játsszák. Mindegyik saját tűzokádó szörnyszekérrel, dobosokkal és táncosokkal halad végig a város központjából a tengerparton álló katedrálishoz, ahol majd ők indítják meg a tűzijátékot.

A közel ötezer dimoni négy és fél órán át vonul a százharmincezres nézősereg között. A tűz és a fáklyák által kísértetiesen bevilágított tér fölé sötéten magasodik a márvány obeliszken trónoló, kiterjesztett szárnyú bronz denevér, a szigetet az araboktól meghódító I. Jakab király címerállata. A Gondolkodó – a Pokol kapuján betekintő Dante figurája, s a racionalitás 19. századi ikonja – magába roskadva ül a tömeg közepén.