„Midőn híres-nevezetes ősatyáink, ó kán, erre a földre léptek, ahol idővel nagy és rettegett nevet szereztek, így kiáltottak fel: „Kara bak!” – „Nézzétek, hó van ott!” Azóta is Karabahnak hívják ezt az országot. Régebbi neve Szjunik volt. Mert tudnod kell, kán, a mi hazánk igen régi és híres. A karaulik, a sötét szellemek hegyeinkben élnek, és mérhetetlen kincset őriznek. Erdeinkben megszentelt kövek vannak, és szent források fakadnak. Megvan mindenünk. Eredj végig a városon, nézz körül – vajon dolgozik-e valaki? Jóformán senki! Szomorú-e valaki? Senki! Józan-e valaki? Senki! Csak bámulsz majd, ifjúuram!
Csakugyan bámultam, micsoda pompás hazudozók ezek az emberek. Nincs olyan mese, amit ki ne találnának hazájuk dicsőítésére. Csak tegnap próbálta elhitetni velem egy pocakos örmény, hogy Susában a keresztény Maras templom ötezer esztendős.
Susa a csodák városa. A hegyekben épült, ötezer méter magasan, erdők, folyók karéjában. Békességben élnek itt egymás mellett örmények és mohamedánok. Évszázadokon át ez volt a híd a kaukázusi országok, Perzsia és Törökország között. A helybéliek szeretetre méltóan gyermekes nagyzolással néha palotának nevezik kis vályogkunyhóikat. Ezek az emberek sose unják el, hogy az ajtajukhoz vezető lépcsőn üldögéljenek, pipaszó mellett, és számtalanszor elmeséljék egymásnak, hányszor mentették meg az orosz birodalmat és magát a cárt a karabahi generálisok, s micsoda szörnyű sors lett volna az osztályrészük, ha a védelmüket bárki másra bízzák.”
Kurban Said: Ali és Nino, 1938. (A párizsi emigrációban írt azeri regény az 1914 előtti Susáról szól)
Késő délután érkezünk Susa, azeriül Şuşa, örményül Shushi városába. A vályogkunyhóknak már rég nincs nyoma, helyükön szovjet panelházak épültek. A paloták, a faragott kőből épült 18-19. századi kétemeletes kőházak közül még sok áll az óvárosban. Ami közös bennük, hogy részben vagy teljesen tető nélkül, kiégve állnak.
Ahogy kapaszkodunk fel a meredek utcákon, megértjük, miért volt a karabahi háborúban Sztepanakert kulcsa Susa, miért tartott ki itt az azerbajdzsáni tüzérség akkor is, amikor 1992 februárjában az örmény hadsereg már bevonult a szomszédos Khojalyba, elvágva őket repülőterüktől és lemészárolva a település azeri lakosságát, s miért vállalta a sztepanakerti örmény főparancsnokság, hogy hatalmas vérveszteség és pusztítás árán megostromolja és beveszi a hegyi várost május 8-9-én, a Győzelem Napján, amely számukra is elhozta a Karabah fölötti győzelmet. Letekintünk a mélybe a városfal maradványairól. Alattunk hatszáz méterrel, csak néhány kilométer távolságban terül el Karabah fővárosa, amelyet az azeri tüzérség január 10-től négy hónapon át bombázott, szinte minden házát romba döntve és kétezer civilt megölve.
Susa pusztulását nem is elsősorban a rövid ostrom okozta, hanem jóval inkább az, hogy a hadsereg nyomán benyomuló örmény civilek kifosztották és felgyújtották az elmenekült azeriek lakásait. De Susának nem ez volt az első pusztulása ebben az évszázadban. Az első világháborút követően, a rövid ideig független Örményország és Azerbajdzsán területi konfliktusa során, 1920. március végén az azerbajdzsáni hadsereg és Susa azeri lakói négy napon át mészárolták a város örmény lakosságát és döntötték romba örmény negyedét. A Kurban Said által megénekelt tizenhét templomából kettő maradt épen, amelyek hívek híján raktárrá átalakítva élték túl a szovjet rendszert. A háború előtti negyvenötezer lakosából ötezer maradt. A Kaukázust tíz év múlva bejáró Oszip Mandelstam még 1931-ben is azt írhatta:
…Так, в Нагорном Карабахе, В хищном городе Шуше Я изведал эти страхи, Соприродные душе. Сорок тысяч мертвых окон Там видны со всех сторон И труда бездушный кокон На горах похоронен. | ...És Hegyi Karabahban, Susa felprédált városában a lelket éppígy megrendítő szörnyűségeket láttam. Negyvenezer halott ablak ásít mindenfelől, s az egykori munkálkodás kiüresedett bábja mint temető fekszik a hegyen. |
Ma fordított a helyzet. Az örmény székesegyházat helyreállították, s több házat is a környéken. Itt él az 1992 előtt 15 ezer lakosú város mai négyezer lakója, főleg Azerbajdzsánból menekült örmények. Ma az azeri negyed halott.
Az egykori piactérre kanyarodva olyan érzésünk van, mintha kijutottunk volna a városból. Az aszfalt megszűnik, az olvadó hó mély tócsái között, iszapban botorkálunk. A panelházak ablakai feketén ásítanak. A szovjet művelődési háznak csak homlokfala maradt a sztálinbarokk timpanonnal. A tér végén még áll az 1787-ben épült Felső mecset. Előtte a fekete tábla örmény és angol nyelven hirdeti, hogy állami védelem alatt áll. Kertjében a kis azeri temetőt, Julfa temetőjével ellentétben, valóban nem dúlták fel. Az állami védelem azonban nem véd az időtől, amely lassan emészti a minaretek mozaikborítását, a mecset boltíveit és téglahomlokzatát. 2007-es képeken még áll a tető a minaretek fölött, ma csak egy furcsa szerkezetet látunk helyette, amely valószínűleg az életveszélyessé vált tető leemelésére szolgált.
A piactértől lejjebb, az egykori művelődési ház mögött 1874-ben épült Alsó mecset hasonló állapotban van. Udvarán gyerekek játszanak. Mikor megpillantanak, teljes természetességgel avatnak bizalmukba, megmutatják a környező romok alól összeszedett fegyvergyűjteményüket. „Azeriek. Mind az azeriek hagyták itt.” „És ők hova lettek?” „Hát visszamentek Azerbajdzsánba.” „Ti meg onnan jöttetek?” „Dehogy. Mi innen vagyunk, Shushiból. Nem vagyunk mi bezsencek, menekültek!”
Megmutatják a titkos feljáratokat a minaretekbe, a kupolák tetejére. Az épület boltívei alulról nézve még épek, de felülről látni, hogy a tető nélkül maradt kupolák között már nőnek a csemetefák, amelyek majd idővel szétfeszítik a téglaboltozatot.
Kísérőink mellénk szegődnek, mindent meg akarnak mutatni. „Ezek perzsa házak voltak.” „Nem azeriek?” „Nem, nem. Az azeriek ott laktak. Itt a perzsák.” „És velük mi lett?” „Ők is elmentek.” „És itt volt a börtön”, mutatnak a művelődési ház beomlott pincéjére. Nem kérdezzük, ki kit tartott fogva ott.
Ahogy visszafelé indulunk a főutcán, Musztafa aga tanácsa szerint megnézzük, dolgozik-e valaki. Örömmel látjuk, hogy szinte minden kapualjban munkálkodnak, szamarat málháznak, húst vágnak, varrnak és cserepet készítenek, fotográfus örökíti meg műtermében, milyen volt az, amikor még Susában békességben éltek egymás mellett örmények és mohamedánok.
„– Ó, kán – mondta Musztafa aga – a te őseid háborút viseltek, de te a Bölcsesség Házában ültél, és tanult ember vagy. Hallottad hát a művészetek hírét. A perzsák büszkék Szádira, Háfizra és Firdauszíra, az oroszok Puskinra, és a távoli nyugaton élt egy Goethe nevezetű költő, aki verset írt az ördögről.
– Ezek a költők is mind Karabahból származnak? – érdeklődtem.
– Nem, nemes uram, de a mi költőink jobbak, még ha nem hajlandók is szavaikat holt betűk börtönébe zárni. Büszkébbek annál, semhogy leírják verseiket – eldalolják őket.”
Qubanin ag almasi (Quba fehér almái), Bayati Shiraz mugham modusban, énekli Miralan Miralanov. Az Azeri szerelmes dalok CD-ről. Karabah, és különösen Şuşa a hagyományos azeri mugham zene központjának számított.
5 megjegyzés:
Tudos, ez szép, de a mostani, megint kitörő háborúban... olyan reménytelen.
izé, elgépelés. tudos = tudod.
Nem is akartam én semmi reménytelit írni, csak megmutatni a pusztulást, amit ott láttam. Egyébként van reményteli dolog is is, sok örmény diaszpóra-befektetés Susában és egész Karabahban, valami fejlődés csírái. Ami meg most kitört, az véleményem szerint nem a háború, hanem csak a szokásos csörte a tűzszüneti határ mentén. Épp egy éve, ápr. 9-én volt hasonló. De erről persze majd a jövő nyilatkozik.
Nincs ott elgépelés, Studiolum megszólítása lehet tudós :) ez a Susa gondolom nem azonos a perzsák híres Súsa-jával?
A kettő majdnem ugyanúgy hangzik, de térben ez a különbség.
Megjegyzés küldése