Minden test fű

Öræfi falujának néhány háza erre a síkságra, s azon túl a tengerre tekint

Ma olyannak látjuk, mint az alábbi fényképeken. De el tudjuk képzelni, milyen lehetett a dél-izlandi Öræfi falucska tőzegtemploma (Hofskirkja) akkor, amikor még egyszerű tanyaház volt, a tenger menti elhagyott mezőkre tekintő menedékhely és az összeszedődés helye. A közösség itt temette el halottait is, a kevéssé barátságos földbe, egy nehéz munkával töltött élet végén. Ez a vidék mindig elkülönült a sziget többi részétől, mert az áradásoknak kitett környező síkságon lehetetlen volt bármilyen utat tartósan fenntartani, s a mögötte emelkedő meredek sziklák minden alternatíva lehetőségét kizárták. Ma, az izlandi körgyűrű megépülésével Öræfi rövid autóútra van csupán Reykjaviktól.


Az élet a Hof farmján nem sokat változott, amióta a mai templom 1883 és 1885 között megépült. Egészen biztosan egy másik templom fölé építették, amelynek legrégebbi írott említése 1343-ból származik. A mai épület strengurból, tőzegből kivágott méter hosszú, 5-10 cm vastag téglákból áll, s amikor épült, ez a típus még általános volt egész Izlandon. A néhány hasonló fennmaradt épület sürgős karbantartásra szorul, ha másért nem, hát egy ma már nagyon távoli múlt tanúiként. És persze arra, hogy bekössék őket a szigetet tápláló turistaipar hálózatába.


Nagyon úgy tűnik azonban, hogy épp az épületeknek mint a világörökség részeinek megóvására tett kísérlet fog elvezetni pusztulásukhoz. Építőanyaguk nagyon labilis – hiszen végső soron élő anyag –, amely állandó gondoskodást és gyors helyreállítást igényel. A jelenlegi konzervatív kulturális politika, amely úgy tekint ezekre az épületekre, mint a középkori festményekre, amelyeken minden áron meg kell őrizni az eredeti festő ecsetvonásait, azt eredményezte, hogy az a néhány hagyományos mester, akik még ezzel a technikával dolgoznak, a helyreállításban való minden részvételt elutasítanak, sérelmezve azt, hogy minden beavatkozáskor meg kell számozniuk az egyes blokkokat, s az eredeti helyükre visszarakni őket. Számukra az épület nem valami egyszer s mindenkorra rögzített struktúra, hanem olyan élő organizmus, amely csakis önmagát regenerálva, s ha kell, teljesen megújítva képes fennmaradni, ahogy a természet újul meg évről évre a téli fagy után ezen a vulkáni szigeten.


hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja hofskirkja


A templom körül névtelen sírok, lágy földhalmok sok-sok generációja. Némelyiken megújították a keresztet, s a táblácskák az elhunyt nevével és évszámaival világosan olvashatóak. És persze van néhány valóban új is. Izland földje a hosszú téli hónapok jégpáncélja alatt minden évben megújul, s tavasszal újra mindenütt a felszínre bukkan a szigetet hordozó vulkáni kőzet. Ebben a temetőben nem nehéz átérezni az uruguayi Juana de Ibarbourou szürrealisztikusan szentimentális versét:

Amante: no me lleves, si muero, al camposanto.

A flor de tierra abre mi fosa, junto al riente
alboroto divino de alguna pajarera
o junto a la encantada charla de alguna fuente.

A flor de tierra, amante. Casi sobre la tierra,
donde el sol me caliente los huesos, y mis ojos,
alargados en tallos, suban a ver de nuevo
la lámpara salvaje de los ocasos rojos.

A flor de tierra, amante. Que el tránsito así sea
más breve. Yo presiento
la lucha de mi carne por volver hacia arriba,
por sentir en sus átomos la frescura del viento.

Yo sé que acaso nunca allá abajo mis manos
podrán estarse quietas.
Que siempre como topos arañarán la tierra
en medio de las sombras estrujadas y prietas.

Arrójame semillas. Yo quiero que se enraícen
en la greda amarilla de mis huesos menguados.
¡Por la parda escalera de las raíces vivas
Yo subiré a mirarte en los lirios morados!
Ne temetőbe vigyél, ha meghalok, szerelmem,
a felszínen áss gödröt nekem, közel
egy madárház vidám, isteni zsongásához,
egy forrás bájos csevegéséhez.

A felszínen, szerelmem. Szinte még afölött,
ahol a nap melegíti csontjaim, és szemem
megnyúlt kocsányon bukkan fel ismét látni
a vörös napnyugták vad villámait.

A felszínen, szerelmem. Hogy az átmenet
rövidebb legyen. Előre érzem, testem
hogy harcol majd, hogy felszínre kerüljön,
hogy atomjai érezzék a friss szelet.

Tudom, hogy odalent kezeim sosem
nyugodhatnak majd: akár a vakond
járnak körbe, a földet kaparászva
összepréselt, szűkös árnyak között.

Szórj rám magot. Hogy gyökeret verjen
bomló csontjaim sárga agyagjában, s az élő
gyökerek barna létráján feljöhessek ismét
téged nézni a bíbor liliomokból.



Az égi nap az óceán fészkére szállt (Iceland’s Folksong Heritage. A Classic Collection albumból, szerk. Bjarni Dorsteinsson)

Nincsenek megjegyzések: