Az örmény ábécé

Andrej Bitov kora ellenére – jövőre lesz nyolcvan – az orosz posztmodern irodalom kiemelkedő figurája. A Дворец без царя (Palota cár nélkül) szürreális elbeszélés-gyűjteményéért kapta meg 2006-ban az Ivan Bunyin díjat. Első jelentős műve azonban az 1978-ban, negyvenkilenc éves korában megjelent Уроки Армении (Leckék Örményországról), amelyben örményországi utazásai során összegyűjtött hétköznapi megfigyeléseit és elmélkedéseit állítja össze szubjektív enciklopédiává. A könyv tavaly nyerte el az egyik legrangosabb orosz irodalmi elismerésnek számító Jasznaja Poljana-díjat. Alább az „Ábécé” szócikkből fordítunk egy részt.


„Ha nem is az első, de a második kérdés, amelyet örmény földre érkezve feltettek nekem, az volt: „Na hogy tetszik az ábécénk? Nagyon, ugye? Mondd meg, de igazán, melyiket találod szebbnek, a tiédet vagy a miénket?”

Nagyszerű ábécé ez, amelyben a hangzás pontosan megfelel a grafikus ábrázolásnak. Az egész egyetlen célra irányul, egyetlen körré zárul össze. Az örmény beszéd konok hangzása („az örmény nyelv – vadmacska”, írta Mandelstam) egybevág az örmény betűk kovácsoltvas formájával, az írásba foglalt szó láncként csörren. Világosan el tudom képzelni, hogyan jöttek létre ezek a betűk a kovácsműhelyben: a fém meghajlik a kalapácsütések alatt, a salak kiég belőle, és csupán az a kékes csillogás marad vissza, amely számomra minden örmény betűben jelen van. Ezekkel a betűkkel eleven lovat lehetne patkolni. Vagy kőből is faraghatnák őket, mert a kő Örményországban éppolyan természetes, mint az ábécé, s az örmény betűknek sem keménysége, sem alakíthatósága nem áll ellentétben a kővel. És az örmény betűk felső íve éppannyira hasonlít a régi örmény templomok vállára vagy boltozatára, amiképpen ez az ív tűnik fel hegyeiknek körvonalában, vagy a női mell kontúrjában. Ennyire egyetemes érvényű az örmények számára a keménységnek és lágyságnak, a merevségnek és hajlékonyságnak, a férfinak és nőinek ez a meglepő összefonódása, a tájban éppúgy, mint a levegőben, az épületekben és az emberekben, az ábécében és a beszéd hangzásában.

Ezt az ábécét egy zseniális ember, aki mélyen átérezte szülőföldje szellemét, egyszer s mindenkorra, máig tökéletes formában alkotta meg. Ez az ember Isten képmása volt a teremtés pillanatában. Az ábécét megalkotván ez volt az első mondat, amelyet írásba foglalt:

Ճանաչել զիմաստութիւն եւ զխրատ, իմանալ զբանս հանճարոյ

Čanačʿel zimastutʿiwn ew zxrat, imanal zbans hančaroy

És a mondat pontosan azt jelentette, amit magában foglalt:

A bölcsesség és tanítás megismerésére; az értelem szavának befogadására.

(Salamon Példabeszédei, 1,1-2)

Amikor ezt a mondatot írásba foglalta – nem leírta, nem papírra vetette –, felfedezte, hogy egy betű még hiányzik. Ekkor ezt a betűt is megalkotta. Ettől az időtől, Krisztus után 405-től fogva „áll” az örmény ábécé.

Számomra nem létezik meggyőzőbb ennél a történetél. Ki lehet találni egy embert, és ki lehet találni egy betűt is, de nem lehet kitalálni egy embert, aki kifelejtett egy betűt. Ez csakis így történhetett. Tehát ez az ember létezett. Nem puszta legenda, éppolyan történelmi tény, mint ez az ábécé. Meszrop Mastoc a neve.

Ha rajtam állna, ennek az utolsó betűnek a szobrával állítanék emléket Mastocnak, mint kőszilárd bizonyítékkal, hogy igaza volt.”

Az örmények számára azonban minden betű egyformán fontos. Ezért ők minden egyes betű khachkar (középkori örmény kőkereszt) formájában megfaragott szobrával állítanak emléket Mastocnak Oshakanban, az általa alapított kolostorban, ahol sírja 440 óta zarándokhely az örmény hívők számára, valamint a közeli „Örmény ábécé mezején”.

A többi kép a ganzasari kolostorból származik, Karabahból, ahol Mastoc elsőként hozott létre kolostori iskolát az örmény írás tanítására