Távol az Araráttól

Az egykori Magyarország sok nemzetisége közül talán az örményekről tudunk a legkevesebbet. Sokunknak van ugyan örmény gyökereket számon tartó ismerőse, s a 90-es évek elején, az új nemzetiségi törvény bevezetésekor meglepetéssel láttuk a frissen alakult örmény nemzetiségi önkormányzatok sokaságát, de hogy pontosan mikor és honnét jöttek az örmények, s milyen jelentős szerepet játszottak a 18-19. századi magyar történelemben, azt csak az utóbbi években mutatta be részletesen néhány olyan kötet, mint Gazdovits Miklóstól Az erdélyi örmények története (2006), Gazda Dezsőtől a Gyergyói örmények könyve (2007), vagy az Őze Sándor és Kovács Bálint szerkesztette Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében (2006-2007). Ezért annyira jelentős a Budapesti Történeti Múzeumnak az a kiállítása, amely Távol az Araráttól – Örmény kultúra a Kárpát-medencében címmel elsőként ad áttekintést a magyarországi örmények történetéről és kultúrájáról.


A kiállítás nem törekszik teljességre, hanem csupán néhány alapvető  téma köré csoportosítva mutatja be azokat az örmény emlékeket, amelyek túlnyomó része most szerepel először nyilvános kiállításon. A témákat néhány soros összefoglalók vezetik be, s az egymás mellé helyezett műtárgyak maguk is sugallnak egy történeti és tematikus fonalat, de azért – s ez itt az egyetlen, de súlyos kritika helye – éppen e történelem ismeretlensége s a kiállítás úttörő jellege miatt nagyon nagy szükség lett volna egy olyan katalógusra, amely részletesen is bemutatná e tárgyak, személyek és helyszínek történelmi és társadalmi kontextusát.

A magyarországi örmények négyszáz éves történelmén át vezető út az Ararát hegyével kezdődik, mint az özönvíz utáni emberiség, s mindenekelőtt az örménység alapvető viszonyítási pontjával, amelytől a 17. században Erdélybe bevándorolt örmények valóban távol kerültek. De hogy az eredetek emlékét mindmáig megőrizték, annak bizonyítéka az a budapesti örmény katolikus lelkészségen őrzött 19. századi, drágakövekkel berakott ezüst öv, amelynek darabjai az ősi örmény városok – Varagavank, Van, Ecsmiadzin, Aghtamar – látképeit ábrázolják (az egyes képek egérrel föléjük menve nagyíthatók).

A kezdetek termének közepén Világosító Szent Gergelynek, az örmények apostolának ikonja fogad, akinek jóvoltából Örményország 301-ben az első keresztény országgá vált. Szép átvezetés az Araráttól a terem másik, erdélyi felébe, hogy a 3. századi püspöknek a szamosújvári örmény templomban őrzött ikonja éppúgy az erdélyi népi barokk jegyeit hordozza, ahogy az iszfaháni örmény negyed főterén álló Világosító Szent Gergely-szobor a perzsa hősi epika figuráiét.



Az erdélyi letelepedést csupán néhány archív fotó és tárgy – kelengyeládák és egy esküvői medaillon-pár az Issekutz családtól – idézi fel, a „négy örmény plébánia” – Szamosújvár (Gherla, Armenopolis, Հայաքաղաք–Hayakaghak), Erzsébetváros (Eppeschdorf, Dumbrăveni), Gyergyószentmiklós (Gheorgheni), Csíkszépvíz (Frumoasa) – közül főként az elsőből, amelynek egyházi gyűjteményeiből a kiállított anyag nagy része is származik.

A következő terem az örmény könyvnyomtatást mutatja be eddig soha ki nem állított könyvekkel kárpát-medencei örmény gyűjteményekből, köztük a világ első nyomtatott örmény bibliájával és örmény nyelvkönyvével. Ez a téma egyszersmind a kiállítás apropója is, amelyet az első nyomtatott örmény könyv – a velencei Hakob Meghapart („a bűnös Jakab”) 1512-13 fordulóján kiadott Urbatagirk, „Pénteki Könyv” című imádságoskönyve – megjelenésének ötszázadik évfordulójára rendeztek.

Az egyes tárlók melletti rövid összefoglalókból kirajzolódik az örmény nyomdászat története. Hakob Meghapart nyomdáját utódja Konstantinápolyba telepítette vissza, ahol a 18. században már több mint 20 örmény nyomdában körülbelül 300 művet adtak ki. A katolikus egyházzal a 17. század végén unióra lépett erdélyi örmények körében azonban elsősorban a római Propaganda Fide Typographia Polyglottájából származó örmény könyvek terjedtek el, a 18. század végéig 44 örmény művet ismerünk innen. Az 1701-ben Konstantinápolyban alapított, majd 1715-től máig a velencei Szent Lázár-szigeten működő mechitarista rend – az „örmény bencések”, az armenológia legnagyobb korabeli művelői – a 18. század végéig olasz nyomdákban adtak ki örmény könyveket, majd 1789-ben saját nyomdát alapítottak, ahol művek százait adták ki közel negyven nyelven: ezek az örmény diaszpóra révén az Oszmán Birodalom legtávolabbi tartományaiba is eljutottak. A velencei mechitaristák egy csoportja 1773-ban Triesztbe, majd 1810-ben Bécsbe települt át, s mindkét helyen fontos könyvkiadói és tudományos tevékenységet folytattak.

Az örmény könyvnyomtatás történetében egy erdélyi magyar nyomdász is meghatározó szerepet játszott. A legnagyobb hatású örmény nyomdász, Voszkan Jerevanci 1660-ban alapított nyomdát Amszterdamban, s minthogy nem volt megelégedve a hozzáférhető örmény betűkészletekkel, az akkoriban ott dolgozó Misztótfalusi Kis Miklóstól rendelte meg egy új örmény betűtípus megtervezését, amely Európa-szerte gyorsan elterjedt, s különféle változatai máig használatban vannak.

Külön termet kaptak, nyilván az anyag bősége folytán, az erdélyi örmény katolikus egyház emlékei, főpapi portrék, egyházi ruhák, fogadalmi és oltárképek. A Szamosújvárról hozott három portré nem föltétlenül az egyház három legnagyobb alakját ábrázolja, választhattak volna mást is, például Zilifdarean Minász (1610-1686) püspököt, akinek vezetésével az örmények Erdélybe vándoroltak. A három életút azonban jól mutatja az örmény értelmiség tágas társadalmi és földrajzi mozgásterét, s választási lehetőségeit különféle kulturális központok között. A moldovai születésű Oxendio Virziresco (Verzár) (1655-1715) a római Propaganda Fide missziós kollégiumában tanult, s 1685-től az erdélyi örményeknek a katolikus egyházzal való unióján dolgozott, először nagy ellenállás közepette, ám végül teljes sikerrel, s 1690-ben, Minasz püspök halála után ő lett az erdélyi örmények egyházi vezetője. Stephano Roska (1670-1739) kamenyec-podolszki örmény családból származott, a Lemberghez közeli Stanislawów (ma Ivano-Frankivszk) örmény prépostja volt, s a lembergi örmény érsek megbízásából látogatta végig a négy erdélyi örmény plébániát, számos vallásos társulatot alapítva. Theodorovicz Mihály (1690-1760) az akkoriban fontos örmény településnek számító Besztercén született, s kereskedősegédből lett főesperes Szamosújváron. Ő építtette az első örmény kőtemplomot, a Salamon-templomot (1723-25), s ő vezette be a gregorián naptárt. Mária Terézia püspökké nevezte ki, ám ez végül nem nyert egyházi jóváhagyást: ettől kezdve tartoznak az erdélyi örmények a gyulafehérvári római katolikus püspök alá.

Az 1770-es évektől Szamosújváron fellendült a Rózsafüzér Királynője kultusza, akinek pártfogását a bajból való megmenekülésért hálából felajánlott számos fogadalmi képen is ábrázolták. Az itt szereplő képek között egy árvízből megmenekült lovas, egy tűzvészt túlélt család, egy betegségből felépült nő köszöni meg Mária közbenjárását.

A 19. század elejére az örmények kapcsolatai egykori krími és anatóliai központjaikkal meglazultak, viszont nyitva állt előttük a felemelkedés a magyarországi nagypolgárság körébe. Nyelvüket ekkorra már magyarra cserélték, s minden nemzetiség közül a legnagyobb számarányban vettek részt az 1848-49-es szabadságharc tisztikarában és finanszírozásában. A tizenhárom aradi vértanú közül kettő, Kiss Ernő altábornagy és Lázár Vilmos ezredes is örmény volt, s az ugyancsak örmény Czetz János tábornok az emigrációban lett az argentin katonai földrajzi intézet alapítójává, amely irányítása alatt egész Argentínát feltérképezte. A kiegyezés után az örmények nagy számban vettek részt a politikai és kulturális életben is. Az utolsó terem kiemelkedő korabeli képviselőik arcképcsarnoka.

Az asszimiláció ellensúlyozására ugyanakkor feltámadt az armenizmus ideológiája, amely az örmény identitás erősítését tűzte ki céljául. Erdélyi örmény helytörténeti kutatások kezdődtek, Armenia címmel folyóirat indult Szamosújváron, s 1905-ben megalakult az Örmény Múzeum (amely éppen idén, 2013 márciusában kapta vissza az 50-es években államosított anyagát). Az armenizmus jeles képviselői, Lukácsy Kristóf és Szongott Kristóf a magyar őstörténeti kutatásba is bekapcsolódtak, és több tanulmányban védelmezték a magyar-örmény nyelvrokonságot. Az utolsó terem irodalmi tárlója a 19-20. századi örmény tárgyú kiadványokból ad válogatást.

A kiállításról kivezető folyosó falát századfordulós örmény családi fotók borítják, a mindennapi történelem dokumentumai. Életek és történetek százai, amelyek világosan mutatják, milyen sok feltárnivaló van még ebből a történelemből. S ilyen értelemben a fotógyűjtemény Tükördarabok címe valójában az egész kiállításra érvényes.