A Gyeribaszovszkaján, a Riseljevszkaja sarkán…

Vjacseszlav Kruk és Valentyin Kuba: Раз на Дерибасовской, угол Ришельевской (Egyszer a De Ribas utcán, a Richelieu utca sarkán). Előadja az Одесский Дворик (Odesszai Udvarocska) együttes

Így kezdődik az egyik legismertebb odesszai kocsmadal, amelyet Szosznov, Jadov és Jampolszkij, az odesszai varieté nagy triumvirátusa írtak, s amellyel a fiatal Leonyid Utyeszov első nagy sikerét aratta 1917-ben a Riseljevszkaja 47 alatti Bolsoj Riseljevszkoj színházban. A sikamlós dal, amelyben az említett helyszínen járó betörő, egyebet nem találván, a százéves dáma becsületét veszi el, s ettől fogva az utca összes öregasszonya nyitva hagyja éjszakára az ajtót, nemcsak az odesszai alvilág és életvágy hangsúlyozása miatt emblematikus. Hanem azért is, mert az említett színhely kicsiben összefoglalja Odessza egész történetét. Nem véletlen, hogy Valerij Szmirnov, a népszerű helytörténész épp ezt a címet adta a huszadik századi odesszai anekdoták összefoglalójának, vagy hogy a város zsidó kulturális egyesülete már évek óta ezzel a címmel jelenteti meg irodalmi-kulturális folyóiratát.

„Odessza. A Gyeribaszovszkaja és Riseljevszkaja utca sarka madártávlatból nézve.” 1900 körül

Ahogy ez a két utca meghatározza Odessza belvárosának két fő tengelyét, úgy örökítik meg neveik is a város történelmének kezdeteit. Oszip Mihajlovics Gyeribasz, azaz José de Ribas katalán admirális az 1772-es orosz-török háború kezdetén csatlakozott az orosz hadsereghez, majd Katalin cárnő kegyét elnyerve az udvarba került. 1789-ben ő foglalta el Hadzsibejt, a mai Odessza helyén álló oszmán erődöt, s néhány év múlva ő javasolta a cárnőnek, hogy alapítsa meg ezen a helyen a birodalom első meleg vizű, télen is hajózható kikötőjét. A cárnő viszonzásul őt kérte fel 1795-ben e város megalapítására, mégpedig – mintegy nászajándékként – éppen ama nap évfordulóján, amelyen egy évvel korábban hozzáadta kegyence, Patyomkin herceg lányát. De Ribas 1800-ban bekövetkezett haláláig volt Odessza katonai kormányzója, s neki köszönhető mindaz, amit Odessza óvárosában, azaz éppen a Deribaszovszkajától a tengerpartig terjedő belvárosban látunk: a Primorszkij sétány és klasszicista épületei a városházától a kormányzói palotáig, a tér Katalin cárnő szobrával s a róla elnevezett utca, a mai odesszai korzó végén az elegáns Városi Park, a polgárság esti találkozóhelye.

A Riseljevszkaja névadójának, Armand-Emmanuel de Vignerot du Plessis Richelieu hercegnek még hozzánk, magyarokhoz is köze van, hiszen 1789-ig a francia király Esterházy-huszárezredében szolgált. A forradalom kitörésekor Bécsbe ment, hogy segítséget kérjen a királyi ház számára, majd amikor küldetése kudarcba fulladt, más francia emigránsokkal – így Langeron gróffal, Odessza majdani népszerű strandjának névadójával – együtt az orosz hadseregbe lépett. Számos törökellenes ütközetben tüntette ki magát, s I. Sándor cár 1803-ban Odessza kormányzójának nevezte ki. További két év múlva ő lett a kormányzója a töröktől elfoglalt területekből alakított új kormányzóságnak, a Moldovától a Volgáig terjedő termékeny Új-Oroszországnak, a birodalom későbbi éléskamrájának is. Odessza neki köszönheti nemcsak új, franciás, sakktábla-szerű belvárosát, hanem dinamikus fejlődését is, amelynek során két évtizeden belül Oroszország harmadik legnagyobb városává vált – s egyszersmind az akkori világ legnagyobb zsidó városává is, minthogy az itt letelepülő zsidók mentességet kaptak minden korlátozás alól, amely a birodalom más helyein sújtotta őket: itt nyertek először teljes egyenjogúságot Oroszországban. Odessza hálás lakossága 1828-ban emelt szobrot Richelieu hercegnek ama híres lépcsősor tetején, amelyet ő építtetett a tengerparti sétánytól a kikötőhöz, s amely csak Eizenstein világhírű filmje óta viseli a Patyomkin-lépcső nevet.

A Richelieu-szobor a tenger felől nézve, 1900 körül.

A Richelieu-szobor és a Primorszkij sétány kezdete, 1903.

A Richelieu-szobor és a tenger egy 1901 júniusában Budapestre küldött képeslapon:
„Arrol nevezetes, hogy 50 kopekért nagyszerü beefsteaket lehet kapni.
Különben itt sétálnak a hölgyek este kifeszitett napernyövel.
Kismamának és a pipiknek sok csokot küld a Kispapa.”

De a Riseljevszkaja még holta után is további dicsőséget szerzett a hercegnek. Utóda, Voroncov herceg, akinek feleségét Puskin „négy nagy múzsája” között tartják számon, s aki a tengermelléki nagyvárosok nemesi kultúrájának emelésére a versenylovaglás intézményét bevezette, ezen a sugárúton rendezte meg az évenkénti lófuttatást, a társasági élet nagy eseményét, amelyre az odesszai aranyifjak egész éven át készültek, s amelynek szükségleteit a Lópiac, a Sztaraja Konnaja elégítette ki. Mint sok más történelmi színhely, ez is működik még Odesszában, noha megváltozott, izgalmasabb funkcióval, hétvégenkénti régiség- kisállat- és ócskapiacként.

A Puskin-szobor a Primorszkij sétány végén, a Városi Duma klasszicista épülete előtt

A Szonykát alakító Nyina Gofman az Aranykezű Szonyka című első orosz krimifilm-sorozatban (1914-15)

A Gyeribaszovszkaján, a Riseljevszkaja sarkán megállva körülnézünk: vajon melyik lehetett az a ház? Kifelé a jobbra eső biztosan nem: ez ugyanis, amely ma a Nemzeti Bank épülete, akkoriban a Puritz ékszerház volt, Odessza legelegánsabb divatüzlete, amelyről az odesszai nyelv – mert ilyen is van – a legfényűzőbben öltözködő ficsúrokra a bolsoj puric elnevezést megalkotta. Az áruház azonban nemcsak ennek köszönheti hírnevét, hanem annak is, hogy ez volt Szofia Bljuvstejn, azaz Aranykezű Szonyka, a zsidó alvilág legendásan szép és veszélyes betörője első nagy sikerének színhelye. 1883-ban egy híres odesszai pszichiáter feleségének kiadva magát harmincezer rubel értékben válogatott össze ékszereket, majd megkérte az ékszerészt, vigye ezeket lakásukra, ahol férje kifizeti őket. Az ékszerész a nagy üzlettől megrészegülve a lakásra sietett, ahol Szonyka nyitott ajtót, s az ékszereket átvéve megkérte, üljön le egy percre férje dolgozószobájában.

Szofija Bljuvstejn, azaz Aranykezű Szonyka

Rövid időn belül megérkezett a „férj” is négy ápolóval, akik rávetették magukat az ékszerészre, és elmegyógyintézetbe cipelték. Hosszú időbe telt, míg kiderült, hogy Szonyka nem sokkal korábban érkezett a pszichiáterhez, ahol az ékszerész feleségének adta ki magát, s arra kérte az orvost, kezdjen vele valamit, mert megbolondult, és egyfolytában nem létező ékszereket kínál eladásra a legkülönbözőbb embereknek. A történet emblematikusságát jelzi, hogy még Enyedi Ildikó is beleépítette Az én huszadik századom c. filmjébe.

Az egykori Puritz házzal szemközt, ahol ma az UniCredit Bank nyílik, állt Utyeszov idejében Odessza egyik legelegánsabb kávéháza, a Fanconi (névutóda ma egy sarokkal arrébb, a Jekatyerinszkaján nyitott meg újra). Ez volt az odesszai zsidó üzletemberek egyik bevett találkozóhelye, csupán két sarokra a központi zsinagógától, s nem is lett volna igazán jelentős intézmény, ha Aranykezű Szonyka ezt is meg nem vágja negyvenháromezer rubellel, csupán egy évvel a Puritz után. Hosszú virágzásának végére 1920-ban került pont, amikor legjobb kuncsaftjai elmenekültek a városból, s a Vörös Hadsereg az utolsó ezüst kiskanálig kifosztotta. Pontosabban mégsem. Az utolsó ezüst kiskanalat az egyik kuncsaft vitte magával Amerikába, s innen küldte haza örököse 2005-ben az odesszai zsidó közösség felhívására emléktárgyakért az újonnan alakuló zsidó múzeum számára. Ma ott függ a közelben megnyílt zsidó múzeum egyik falán, az egykori Fanconi kávézó életnagyságúra kinagyított archív fotójának előterében.


A harmadik, a belváros felé eső sarkon egy 1886-ban épült kétemeletes ház áll, amelyet egykori toronyórájáról „Órás-háznak” neveztek. Valódi nevezetessége azonban az volt, hogy itt működött a Pathé fivérek, a legnagyobb oroszországi mozifilm-forgalmazó cég odesszai irodája. A négy Pathé fivér 1896 végén, egy évvel a Lumière testvérek találmánya, a mozgófilm után alapította meg párizsi társaságukat, amely a 20. század első felében a világ legnagyobb mozigépgyártó és filmforgalmazó, s az egyik legnagyobb hanglemezgyártó cégévé lett. Ők vezették be a filmhíradót is 1908-ban. A századforduló után nem sokkal már hét oroszországi leányvállalatuk volt, kezdve Odesszával, ahol egyébként már 1896 júniusában megnyitotta az első oroszországi mozit – illjuziont – a Lumière testvérek ügynöke, s ahol a század elején már komoly helyi filmgyártás folyt.

A behavazott Moszkva, 1908. A Pathé fivérek egyik első oroszországi felvétele.

Az épület Riseljevszkaja felőli földszintjét a Kajander & Co. üzletház foglalta el, Berngard Gotlibovics Kajandernek, a Városi Duma tanácsnokának cége. A tanácsnok Londonban rendelt fényűző porcelán étkészletének darabjai néha még ma is felbukkannak aukciókon.


Ma mindhárom saroképületben egy-egy bank működik, ám a kereszteződés már a századfordulón is a mindennapok pénzügyi központjának számított. Ahogy Vlagyimir Zeev Zsabotyinszkij leírja párizsi emigrációban írt Öten (Пятеро) című visszaemlékezésében, a legodesszaibb regényben:

„A következő sarok a Riseljevszkaja utca volt, s az első jel, amely előrevetítette az utca sajátos jellegét, a pénzváltók asztalai voltak, mindjárt ott, a járdán, az akácfák alatt. Az üveggel fedett asztalokon az ember egyaránt gyönyörködhetett az arany és a naprendszer valamennyi bolygójáról származó váltók látványában. A fonott karosszékben ülő, keménykalapot vagy szőrmesapkát viselő pofaszakállas bankár pedig az érdeklődést látván készségesen elszakadt tengerentúli újságjától, s tetszőleges nyelven kiszolgálta illetve átverte az embert. Az újonnan érkező itt tapinthatta ki a fekete-tengeri kereskedelem legfőbb ütőerét. Itt elhaladva mindig sóvár pillantást vetettem balra, ahol mindkét sarkon fényesen ragyogtak a bankházak, a megközelíthetetlen üzletházak, és az olümposzi fodrászüzletek arany cégtáblái…”

Pénzváltók a Riseljevszkaja sarkán, a Kajander üzletház előtt

A Gyeribaszovszkajáról a belváros felé tekintve a Színház tér nyílik meg előttünk. A tér a közepén álló Opera- és Balettszínházról kapta nevét, amelyet 1887-ben épített a bécsi sztárépítész-páros, Fellner és Helmer. Az épület ilyenformán a mi Vígszínházunkkal tart rokonságot, amelyet ugyanők terveztek, s amelynek két emeletet átfogó homlokzati íve a bécsi építészek egyik ismertetőjegye volt Európa-szerte épült több mint negyven reprezentatív középületén. A színház elődje azonban még Richelieu herceg idejére nyúlik vissza. Odessza kozmopolita kultúráját és annak európai színvonalát jelzi, hogy alig tizenöt évvel alapítása után, 1810-ben már hatalmas igény volt operaház építésére. Voroncov herceg a kikötő karanténjának az ott állomásozó hajók által fizetendő bevételét rendelte az opera fenntartására, s minthogy a karantén főorvosa egyszersmind a színház részvényese és szenvedélyes operabolond is volt, ezért amikor szükségét látta, hosszan tartó járványzárlatot rendelt el a kikötőben. Az extra bevételből minden évben sikerült fellépésre meghívni néhány európai nagyságot, s az odesszai opera mindmáig megőrizte világhírét.



Fényűzés és alvilág, kávéházak, kuplék, életöröm, színház és iljuzion, katalán, francia, olasz, zsidó kultúra a Gyeribaszovszkaján, a Riseljevszkaja sarkán, Odessza emblematikus pontján. Innen indul sétánk a város egykori és mai kultúrájának és történelmének felfedezésére.

Idén április 4-től 11-ig a Mazsikével, április 25-től május 1-ig pedig a Wang folyó olvasóival szervezünk utat Odesszába. Az első busz nagyjából betelt, az április végire van még néhány szabad hely. Jelentkezési határidő holnap, csütörtök estig.

A Passzázs, a város leghíresebb üzletháza a Gyeribaszovszkaja utca végén, a Városi Parkkal szemben