„…de nem vagyok boldog”

A liébanai völgy térképe, 1900 k. 1:200.000. Nagyítható, a teljes szelvény itt látható.

A Casar de Aliezo erkélyéről, ahol az éjszakákat töltjük, látni, amint Ojedo fényei lassan kúsznak a völgyben Potes felé, amelyet már elrejt a hegy hajlata.

A Bullón folyócska által kettészelt Ojedo (Cillorigo de Liébana) a másik oldalról nézve egy
1950-es évekbeli fényképen. Aliezo, ahonnét az előző fotó készült, a jobboldali
fenti házcsoport. Távolabb már Tama házai látszanak.

Liébanába úgy érkezik az ember, akár egy szigetre, s az idősebb helybéliek is így beszélnek róla. A vidék mindig menedéket jelentett a szeszélyes és meredek hegyvonulatok és mély szurdokok védelmében, amelyeken átkelve már szelíd  táj, termékeny föld, s növénynek és állatnak egyaránt kellemes éghajlat várta az ide menekülőt. A fizikai védelemnek ez az eleven és intenzív benyomása és a szépség mindennapos tapasztalata minden másnál erősebb és áthatóbb itt a völgyben. Liébana, amely egyszerre robusztus és törékeny – ilyenek a szigetek – lassanként tárja fel finom részleteit a benne utazó előtt, ahogy egyre inkább bonyolult szigettengerré alakul át. Minden egyes völgynek, amelyeken a Deva, Quiviesa és Bullón folyócskák ereszkednek le Potes felé, megvan a maga sajátos atmoszférája. A völgyekben szétszórva kis falvak termeszvárai állnak, amelyek mindegyike féltékenyen jelzi saját identitását harangtornyával, kőből faragott címerével, házaival, pajtáival, istállóival, cserényeivel és történelmével, amely az utóbbi időkben szinte kizárólag az öregedés és a veszteség története.

Aliezo

Faluról falura haladva gyakran megállunk beszélgetni a kint dolgozó emberekkel, akik világosan értésünkre adják, büszkék rá, hogy itt élhetnek, noha elismerik a mindennapos munka nehézségeit. Beletörődő csodálattal mutatnak körbe, mint aki szeszélyes szeretőjéről beszél: „annak való ez, akinek tetszik”, mindjárt hozzátéve: „én nem tudnék máshol élni”. Nagyon fáj nekik, hogy szinte alig maradtak fiatalok a falvakban. „Ez itt egy kész csoda. De nem vagyok boldog. Hat fiam közül csak egy maradt a faluban, s ezért az egyért is hálát kell adnom”, panaszkodik – noha mosollyal az arcán – egy szépen öltözött idős asszony, ezen az esős nyári délutánon is a háza előtt üldögélve. „Pedig munka, az van”, teszi hozzá. Szeretne még beszélgetni egy kicsit, behív egy kávéra. Tiszta, világos, tájszólás nélküli spanyolt beszél. A helybeliek egy része a szervezett falusi turizmusból él, s egyre inkább felhagynak a földműveléssel.

Lon

Liébana spirituális központja, legalábbis hivatalosan, Santo Toribio a két falusi remeteséggel, San Miguellel és Santa Catalinával, s a feljebb fekvő kicsi Cueva Santával, a szent barlanggal. Santo Toribio a világ legnagyobb egyben megőrzött Szent Kereszt-ereklyéjével büszkélkedik. A völgy benépesülésének legelső idejétől kezdve maradtak fenn dokumentumok a kolostorról. A hagyomány szeirnt alapítása még I. Alfonzra megy vissza, aki a 8. században felismerte, hogy ezek a völgyek kitűnő menedéket nyújtanak a muszlimok által szorongatott keresztények számára. A Szent Mártonnak szentelt kolostor a Deva folyó mentén feljebb fekvő Turieno falucskáról kapta melléknevét. A kolostor épületén 1959 tájékán igen rosszul sikerült felújítást végeztek amely szinte teljesen eltörölte a legősibb építmény minden emlékét.

A felújítás előtt minden bizonnyal az egész kolostor olyan romos volt,
ahogy itt még látszik a falakon.

Balra a templom két kapuja, a főkapu és a Bűnbocsánat kapuja,
amelyet csak a jubileumi években nyitnak ki.

Liébanaiak hazatérőben a Santo Toribio kolostorból a hagyományos „őrségváltás” után:
április 16-tól október 5-ig a völgy minden falvából két-két szomszéd megy fel
naponta, s a nagy ünnepeken egy-egy személy minden családból.

A völgy nagy ünnepe a Szent Kereszt felmagasztalása szeptember 14-én. Erre a még
szinte nyár végi ünnepre feldíszített szekereken, ki-ki a legjobb
ruhájában érkezett a kolostorba.

PAISAJE Vi montes sin una flor, lápidas rojas, pueblos vacíos y la sombra que baja. Pero hierve la luz en los espinos. No comprendo. Sólo veo belleza.          Desconfío

TÁJKÉP Láttam hegyeket egy szál virág nélkül, vörös köveket falvakat üresen az árnyékot, ahogy leszáll. De forr a fény a bozótban. Nem értem. Csak szépséget látok.          Még nem hiszem el

(Antonio Gamoneda, Blues castellano —1961-66—, részlet)

A következő liébanai bejegyzésben a Santo Toribio és a remeteségek felé vezető úton haladunk tovább, fel a Deva folyó forrásához.