Amikor elmegyek

Pollença

Carlos Di Fulvio (*1939): A chacarera, kecsua dallamra. Sebastiano Solis előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.

Hace tiempo y buscando por ahi una chacarera entre los montes que hay en el pago campo afuera campo de la rudita, monte adentro 'e Tulumba la he de encontrar linda su bata de percal baila Doña Dominga la chacarera. Abajito de un tala la vi por ser montaraza y unos tizones de leña manza la aromaban La aromaban con su olor unos gajos de tala que supo cortar mi amigo Don Vivas al caer el invierno pasado para su corral. Y en la tierrita suelta al barrer de las alpargatas entre los montes subió la luna pa alumbrarla. Como nube en el alma quedó un polvaderal ojito 'i tala, flecos de luna, la chacarera. Con su bata de puro percal va Doña Dominga todas las flores que hay en el monte se la envidian. Se la envidian porque no hay color más hermoso que el de su percal, ni moza que sepa regalar el donaire que tiene su buen zarandear. Y las niñas quisieran bailar como lo hace ella la trenza al viento y una manito en la cadera. Su cadera es un vaivén parecido al del mimbre y al sauce también, esa es mi abuela se saben decir los changos del monte en cuantito la ven. Si a los setenta la baila asi lo que ha sido en antes una corzuela, lujosa de ágil deje nomás. Como nube en alma quedó un polvaderal ojito 'i tala, flecos de luna, la chacarera.

Jó ideje már, hogy keresek egy chacarerát itt a hegyek között, az irtáson túl a földeken, túl a parlagföldeken, a hegyen, Tulumba fölött, ott találtam rá, ahogy perkál köntösében szépen járta Doña Dominga a chacarerát. Az irtás fái alatt láttam, hiszen erdei lány ő és almafaágak adták illatukat neki. Illatukat neki adták az almafaágak, melyeket barátom, Don Vivas vágott még a múlt tél elején az udvarán. És a vászoncipők által tisztára sepert földön, a hegyek között felkelt a hold hogy fénybe borítsa őt. Lélek felhője, könnyű por szállt fel az ágak fölött: a hold rojtjai: a chacarera! Tiszta perkál köntösében járja Doña Dominga, minden virág, ami csak van a hegyekben irigyli őt. Irigylik őt, mert nincs szebb szín, mint perkálja színe, sem lány, ki kecsesebben tudná járni, mint ahogy ő ring. Hogy szeretnék úgy járni a lányok, ahogy ő, copfjai a szélben, és csípőjén tartva egyik kezét. Csípője ring, akár a fűzfa, akár a fűzfavessző, ez az én nagyanyám, megmondja minden hegyi csángó :) amint meglátja! Ha hetven évesen így táncol, micsoda őzsuta volt azelőtt, milyen kecses, fürgébb mindenkinél! Lélek felhője, könnyű por szállt fel az ágak fölött: a hold rojtjai: a chacarera!

Pollença. Carrer de Montision, 1900 körül

Facundo Cabral: Amikor elmegyek. Sebastiano Solis zenéje és előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.

Facundo Cabral argentin költő (*1937) nevelőintézetben nőtt föl. „Kilenc éves koromig nem beszéltem, tizennégy éves koromig analfabéta voltam, negyvenhat évesen ismertem meg apámat. A nevelőintézetből megszökve parasztoktól tanultam énekelni. 1954. február 24-én egy csavargó elszavalta nekem a Hegyi Beszédet, és én úgy éreztem, hogy újjászülettem. Ekkor írtam meg a Vuele bajo bölcsődalt. Ezzel kezdődött minden.”

Una milonga sureña un par de botas tejanas, una esperanza infinita y una flor en la ventana. Una canción inconclusa y un jorongo mexicano, amores en todo el mundo y nada preso en la mano. Un amigo en el desierto y un maestro en la montaña, la libertad más hermosa y la idea más extraña. Esas cosas dejaré el día que yo me vaya, querida perdóname si a ti no te dejo nada. Una cerveza en Holanda un pintor en Salamanca, una hoguera junto al Nilo, un poema en Casablanca. Una pregunta en el aire y una respuesta en el alma, las noches en el mar Rojo, y los veranos de España. La voluntad y el delirio, una vieja gorra griega un turbante del Neguev, dos máscaras, una quena. Esas cosas dejaré el día que yo me muera, querida perdóname si a ti no te dejo nada. La lluvia sobre Marruecos, en el bolso, pan y queso, y la Biblia liberando a mis sueños y a mis huesos. La locura satisfecha y la conciencia tranquila, los temores que perdí en París o Alejandría. Amo y señor de mí mismo sin bandera y sin espada, al viento devolveré las maravillas prestadas. Las alegrías de ser y hacer lo que uno ama, querida perdóname, si a ti no te dejo nada.

Egy déli milongát egy pár texasi csizmát egy végtelen reményt az ablakban egy virágot egy éneket befejezetlen egy poncsót Mexikóból szerelmeket szerte a világon és semmit sem a kezemben tartva egy barátot a sivatagban a hegyek között egy mestert a legszebb szabadságot a legfurcsább gondolatot – ezeket hagyom hátra azon a napon, amikor elmegyek. Kedvesem, bocsásd meg ha neked semmit sem hagyok. Egy sört Hollandiában egy festőt Salamancában egy tábortüzet a Nílusnál egy verset Casablancában egy kérdést a szélben és a lélekben egy választ a Vörös-tenger éjszakáit és Spanyolország tavaszát az akaratot és az álmot egy régi görög sapkát, egy turbánt a Negev-sivatagból, két maszkot, egy kecsua sípot – ezeket hagyom hátra azon a napon, amikor meghalok. Kedvesem, bocsásd meg, ha neked semmit sem hagyok. Az esőt Marokkó fölött a tarisznyát kenyérrel és sajttal, a Bibliát, amely felszabadítja álmaimat és csontjaimat, az elégedett bolondságot és a nyugodt lelkiismeretet a félelmeket, melyek elmaradtak Párizsban vagy Alexandriában. Zászló és kard nélkül is magam gazdája és ura, a szélnek eresztem majd a kölcsönzött csodákat, a létezés vidámságát és hogy azt teszem, amit szeretek. Kedvesem, bocsásd meg, ha neked semmit sem hagyok.