Ad astra


Mélységes mély a múltnak kútja, alig győzi kiszedegetni belőle az ember a sok utólag beledobált kacatot. A középkori és reneszánsz kerékpárokról szóló iménti bejegyzésünkre mindenekelőtt maga az eredeti orosz „fordító” Borisz Indrikov írt megtisztelő kommentárt, mellékelve Van Gogh Önarckép kerékpárral, a művész bal füle és minden egyebe nélkül című posztumusz festményének reprodukcióját.


Azután nagyra becsült görög barátnőnk, Poly Hatzimanolaki gratulált rajtunk keresztül Borisznak, egyszersmind emlékeztetve minket Paco Ignacio Taibo II. abszurd krimijére, a Leonardo kerékpárjá-ra. Az az ötlet, hogy a nagy reneszánsz mester sok egyéb mellett a kerékpárnak is feltalálója volt, mások fantáziáját is megmozgatta, Guy Davenport is írt róla novellát.


Nem is véletlenül. Ugye látják a könyvborítókon a járgányok feltűnő hasonlóságát? Mindegyik azon a rajzon alapul, amelyet Augusto Marinoni fedezett fel a Leonardo rajzait tartalmazó milánói Codex Atlanticus-ban. Felfedezését 1974-ben tette közzé, stílszerűen egy Leonardo szülőhelyén, Vinciben tartott előadáson. Leonardo kerékpárja ezt követően fényes pályát futott be, még életnagyságban is megmodellezték az egész világot bejáró ezredfordulós firenzei vándorkiállításon. Épp csak kormányozni nem lehet, az már nem izgatta a mestert.


Csupán 1997-ben mutatta ki Dr. Hans-Erhard Lessing egy részletes tanulmányban, hogy a rajz hamisítvány, mégpedig igen friss hamisítvány, amelyet az 1960-as évekbeli restaurálás után, egészen pontosan 1967 és 1974 között rajzoltak bele (!) a kódexbe. A restaurálás előtti s alatti fotókon nyoma sincsen, illetve a túloldalról rajzolódik át néhány kör és vonal, amelyeket a hamisító kerékpárrá egészített ki. Figyelemreméltó, írja Lessing, hogy az egész kerékpártörténeti szakirodalomban nem is veszi át senki más ezt az attribúciót, csak Marinoni és olasz követői.

Ez a Leonardo-rajz tényleg nem eredeti: a Worth1000 fotosop-pályázatára készült.

A tét ugyanis, írja Lessing, nem volt csekély: be kellett bizonyítani, hogy a modern kerékpár 1817-es szabadalmaztatása előtti első ős-kerékpár nem Comte de Sivrac 1791-es célérifère-jevolt, mint ahogyan azt a franciák egy évszázada hangoztatták. A kerékpár igenis olasz találmány. Hiszen már 1949-ben megírta Malaparte:

Itáliában a kerékpár a nemzeti örökség része, akárcsak Leonardo Mona Lisája, a Szent Péter kupolája, vagy az Isteni Színjáték. Teljesen meglepő, hogy nem Botticelli, Michelangelo vagy Raffaello fedezte fel. Ha véletlenül azt találják mondani Olaszországban, hogy nem olasz találta fel a biciklit, figyeljék csak meg: minden arcon a dac vagy a gyász kifejezése válik uralkodóvá. Igen, ha Itáliában kimondják, ha hangosan és félreérthetetlenül kijelentik a bárban vagy az utcán, hogy a bicikli – éppúgy, mint a ló, a kutya, a sas, a virágok, a fák, a felhők – nem olasz találmány (hiszen természetesen a lovat, a kutyát, a sast, a virágokat, a fákat és a felhőket is olasz ember találta fel), akkor hosszú, vésztjósló borzongás fut végig a félsziget gerincén az Alpoktól az Etnáig.

A célérifère rekonstrukciója.

Pedig kár volt ennyire igyekezni. Comte de Sivrac ugyanis sosem létezett, következésképpen a célérifère sem. Mindkettőt Louis Baudry de Saunier újságíró találta ki 1891-ben, aki a maga francia nemzeti büszkeségében a német Karl Drais bárótól – a kerékpár tényleges feltalálójától – kívánta elvitatni az elsőbbséget.

De a meglepő felfedezések sora ezzel még nem ért véget. A Syr Wullam által kommentben küldött dokumentum gyökerében fojt el minden kisszerű tyúkpört az újkori európai nemzetek között. Már a régi görögök is! Sőt, írja kékvérű szakértőnk,

a görögök ráadásul nem pedáloztak, mint a szegény nyomingerek a középkorban és a kora újkorban, de nem ám, hanem nyomták, mint paraszt a Berváját (© nagymamám).


A művész, Robert Weigand képeinek utána is néztünk. Legtöbb munkája olyan Reader’s Digest stílusú illusztráció, amelyek érdekes módon a kora újkori allegorikus-emblematikus képi nyelvet hozzák vissza a 20. század végi grafikába – de ez a probléma külön posztot érdemel és kap is majd. Amit azonban meglepve fedeztünk fel – mért mindig csak mások tegyék a valószínűtlen felfedezéseket? – az az volt, hogy a művész más képeinek témái is mennyire összecsengenek az Indrikov-cikkel. Ott van a bicikli, több képnek is főszereplője a Nap és a Hold, valamint a közöttük – mintha csak két keréken – egyensúlyozó modern lovagjuk. Nem lehet, hogy a mester titokban a Nap és Hold máig fennmaradt lovagrendjének tagja?




A legnagyobb, lélegzetelállító coming outra azonban csak ezután került sor. Nem másról hullt le a lepel, mint magáról Wang Weiről, blogunk társszerzőjéről, a Studiolum alapító atyjáról, akiről sok-sok év testi-lelki jó barátság után azt hittük, úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Az előző poszt elolvasása után ugyanis ezt írta nekünk:

Te mando un documento único. Que en realidad es una confesión secreta: yo pertenezco a la venerable «Order of the Sun and of the Moon». Una de las pruebas que tenemos que pasar es subir al Tourmalet intentando pasar completamente desapercibidos entre la masa de absurdos deportistas plebeyos que, ataviados con ropajes ridículos, exhiben su vanidad y se pavonean ante las damas. La hazaña no es pequeña, pues los aspirantes a caballeros de la Orden pueden ser requeridos por el Gran Maestre para pasar la prueba en cualquier momento del día o de la noche, en cualquier época del año, llueva o truene, con luna o bajo un sol de justicia. Cuando esa llamada ocurre, tenemos que dejar nuestra casa inmediatamente, coger la primera bicicleta que encontremos en la calle y, vestidos tal como estábamos en nuestros aposentos, lanzarnos a la carretera y subir la mítica montaña. Ello exige un permanente estado de vigilia física y espiritual que muchos no pueden soportar. Otros fracasan repetidas veces en sus intentos de escalada de las durísimas rampas y van repitiendo la prueba cada vez que son requeridos hasta que, convencidos de su inferioridad, deben abandonar sus pretensiones de entrar en la Orden. En fin, esta es una de las pruebas que mandó mi escudero al Gran Consejo de la Orden y que ahora te revelo en primicia.

Egyedülálló dokumentumot küldök most neked, amely valójában titkos beismerés: igen, én is a Nap és a Hold tiszteletreméltó Rendjének tagja vagyok. A beavatásunkhoz tartozó próbák egyikeként fel kell tekernünk a Tourmalet-re, mégpedig észrevétlenül elvegyülve a plebejus származású botcsinálta sportolók között, akik nevetséges ruháikban hiú módon csak a hölgyek előtt kívánnak páváskodni. Nem csekély feladat ez, ha azt is hozzászámítjuk, hogy a Nagymester az év bármely szakában, az éjszaka bármely órájában, esőben vagy fagyban, a hold sápadt derengésében vagy az igazság napjának ragyogásában megkövetelheti a rendbe való felvételükre sóvárgó jelöltektől a próba teljesítését. Amikor a hívó szó elhangzik, azonnal el kell szakadnunk otthonunk melegétől, meg kell ragadnunk az első kerékpárt, amely az utcán elénk kerül, s abban az öltözékben, amelyben éppen vagyunk, neki kell vágnunk az ösvénynek, s fel kell hágnunk a misztikus hegy csúcsára. Ez a feladat a szüntelen testi és spirituális ébren- és erőnlétnek oly magas fokát követeli meg, amelyet csak kevesen tudnak elviselni. A legtöbben újra meg újra elbuknak a meredek emelkedőkkel vívott harcban, s újra meg újra meg kell ismételniük a próbát, míg csak alkalmatlanságukról teljesen meggyőződve fel nem adják hiú törekvésüket, hogy a Rend tagjaivá váljanak. Ez tehát ama próbák egyike, amelynek véghezvitelét fegyverhordozóm az alábbi formában dokumentálta a Rend Nagytanácsa számára, s amelyet a Rend tagjain kívül most veled osztok meg legelsőként.



A jó néhány évvel korábbra, úgyszólván a középkorra datálható páratlan dokumentum nem csak azt tanúsítja, milyen régen tagja már Wang Wei a Nap és Hold Rendjének. Hanem arra is rávilágít, amiről pedig még csak néhány bejegyzéssel korábban is hallgatott: hogy mallorcai katalán honfi- és rendtársai miért is olyan szenvedélyes harcosai Erdély függetlenségének.

In velox libertas!

Az idő relatív. Különösen a történelmi idő, és különösen erre mifelénk Kelet-Európában, ahol csont nélkül megtörténhet, hogy a magyaroktól 600 és 900 között ellopnak háromszáz évet, miközben az oroszoknál pont az ellopott 800-ban kezdődik a világtörténelem, amelynek során Krisztust Krisztus után 1200-ban, a trójai háború után néhány évvel feszítik meg Isztambulban.

Nem véletlen tehát, hogy éppen az ilyenfajta relativitás iránt érzékeny orosz grafikus, Borisz Indrikov fedezte fel és fordította le oroszra a Scientific Archevelogy legfrissebb, 2009 májusi számának pillanatnyilag egyetlen hozzáférhető példányából Sandy Collins beszámolóját, amelyben a brit tudós az alsó-normandiai Château-Gaillard ásatásai során tett szenzációs felfedezését teszi közzé. Az orosz fordítás csak két nappal ezelőtt jelent meg. Alább közöljük rövid magyar nyelvű összefoglalóját, amely – biztosak vagyunk benne – jóval előbb jut el az érdeklődőkhöz, mint az eredeti angol publikáció.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Château-Gaillard Oroszlánszívű Richard (1188-1199) angol király és normann herceg kedvenc vára volt Alsó-Normandiában. Nevét is onnan kapta, hogy amikor a király először pillantotta meg a parancsára épült várat ragyogó fehér kőfalával, kettős erődgyűrűjével, felvonóhídjával és tizenhárom tornyával, így kiáltott fel: „Quel château gaillard!” – „Micsoda vidám vár!” Így írja legalábbis Maurice Druon A Château-Gaillard börtöné-ben.

2008. májusában a bristoli egyetemnek a vár körül ásató régészei meglepő felfedezésre bukkantak. Két sírt tártak fel egymás mellett. Mindkettőben páncélos lovag testének maradványait találták, s fölöttük az egyikben egy ló jó állapotban megmaradt csontvázát, míg a másikban vastárgyak töredékeit, amelyek felülről nézve leginkább is… egy biciklire hasonlítottak.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
A brit tudósok gondosan megtisztították az egyes töredékeket,

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
kiemelték

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
és leltárba vették őket,

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
s a legnagyobb megdöbbenéssel látták, hogy valóban kerékpárról van szó, amelynek vas alkatrészei azért maradhattak meg ilyen viszonylag jó állapotban, mert sírbatétel előtt viaszréteggel vonták be őket.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
„Amikor felhívtak az ásatásról, hogy minden valószínűség szerint egy 12. századi kerékpárt tártak fel”, nyilatkozta Steve Berkeley, a cambridge-i egyetem Scientific and Technical Center mérnök-konstruktőre, aki kollégájával, Andrew Hopkinsszal együtt állította össze az alkatrészeket, „ha nem maga John Williams professzor, az ásatás vezetője mondja, minden bizonnyal április elsejei tréfára gyanakszom. S ahogy a megmaradt töredékeket fokozatosan egymáshoz illesztettük, egyre nagyobbra nőtt csodálatunk az ismeretlen középkori konstruktőr iránt.”

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
De vajon valóban középkori-e a szerkezet? A szakértők véleménye megoszlik a kérdésben.

„A középkori lovagi páncélzat szakértőjeként azt kell mondanom”, nyilatkozta Justin Pierre régészprofesszor, a Francia Tudományos Akadémiának a château-gaillardi ásatásokon részt vevő képviselője, „hogy a felhasznált ötvözet, a kidolgozásmód és a röntgenvizsgálatok inkább a 15. századra, ezen belül is a milánói és velencei fegyverkészítő céhek, elsősorban a hírneves Missaglia dinasztia munkamódszerére utalnak.”

Ezek szerint lehetséges, hogy a középkor már ismerte a kerékpárt?

„A kerékpár az emberi civilizáció jóval régebbi találmánya, mint azt gondolnánk”, mondja Peter Godward, a cardiffi történeti és régészeti tanszék professzora. „A szenzációs château-gaillardi felfedezés csupán megerősíti egyetemünk kutatóinak korábbi eredményeit. Már 1962-ben bejárta a világ tudományos köreit a hír, hogy egy versailles-i régészeti feltárás során elzárt pincére bukkantak, ahol egyéb tárgyak mellett egy Napkirály korabeli kerékpárt is találtak.”

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
„A hír nagy port vert fel és heves vitát váltott ki. Egyetemünk a versailles-i ásatási eredmények nyomán úgy határozott, nemzetközi kutatási központot hoz létre a kérdés alaposabb vizsgálatára. Éveken át gyűjtöttük az adatokat, konzultáltunk régészekkel és gyűjtőkkel, átvizsgáltuk a világ legnagyobb múzeumainak anyagát és kéziratos irodalmát.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Végül 1986-ban sikerült kapcsolatba kerülnünk Andrea Castilles műgyűjtővel, a Sotbyes aukciós ház társalapítójával, aki maga is szenvedélyes kerékpáros volt fiatalabb korában. 1951-ben részt vett a Giro d’Italián, 1955-ben pedig a Tour de France-on. Világhírű gyűjteményében külön szekciót szentelt a kerékpárral kapcsolatos tárgyaknak. Készségesen felajánlotta, hogy tekintsük meg ezeket. A látottak a legmerészebb elképzeléseinket is fölülmúlták.

Sandro Botticelli (1445-1510) 1492 és 1500 között készítette el illusztráció-sorozatát Dante Isteni színjáték-ához. A Purgatórium XXXI. énekéhez készült illusztráció egyik vázlatát Castilles úr gyűjteménye őrzi. Ezen azt a csodálatos égi felvonulást látjuk, amely egy griffek vontatta szekéren hozza el Beatricét Dante elé:

zengett felém a Négyek énekébül;
s hol Beatrice állt felénk fordulva,
a Griff elé vont táncuk sodra végül.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
»Nézzék csak meg jobban a figurát, amely az előtérben üdvözli a menetet!« mondta Castilles úr. »Látják, mi áll az oldalán?«

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Majd jelzésére egy masszív, légmentesen lezárt üvegkalickát toltak be a terembe. A kalicka egy táblakép védelmére készült. A képet közelebbről megvizsgálva ugyanaz a szerkezet volt látható rajta, amely az iménti vázlaton.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból»Ez Botticelli egyik legkevésbé ismert képe«, mondta Castilles úr. »Felépítésében és részleteiben teljesen megegyezik 1495-ös Szent Ágoston-portréjával. A két képet valószínűleg egy időben készítette. Az a tény, hogy ezen a festményen a kerékpár női változatát ábrázolta, egyszersmind a mester főművéhez, a Vénusz születésé-hez is köti a művet. A művészettörténeti kutatás kimutatta, hogy Botticelli e Kerékpár-portré-ja nem aratott sikert a mester életében. Amennyire megállapítható, a kortársak egyáltalán nem értették, mit ábrázol. Számomra is rejtély, miért vállalkozott Botticelli erre a szokatlan feladatra. Miért ábrázolta nyilvánvalóan nőinek a kerékpárt? És hogy jön mindehhez az Isteni színjáték? Vajon a kerékpár Beatrice szimbóluma lenne? Maguk, maguk a tudósok, maguknak kell választ találniuk ezekre a kérdésekre.

A képet a művész halála után hamarosan el is feledték. A berlini Állami Múzeumban őrizték, ahonnan a második világháború során nyoma veszett, míg egy véletlen során hozzám került… de ez már egy teljesen másik történet.«

Majd Castilles úr felkért minket, hogy kövessük őt kastélyának kiállítótermébe, amelyet a középkori torony második emeletén alakítottak ki a modern technika minden vívmányával ellátva.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból»Itt látják ifjabb Hans Holbein, VIII. Henrik udvari festője, a nagy reneszánsz portretista egy kisebb képét«, kalauzolt egy fülke elé. »1540-ben festette, ugyanabban az évben, amikor a római Nemzeti Múzeumban őrzött híres VIII. Henrik-képmást is. Számos részletben megegyeznek egymással…«

»És ugyanezt a szerkezetet láthatjuk már Holbein egy korábbi vázlatán is. Lehetséges, hogy a mester itt magát a feltalálót ábrázolta. Ám a körülötte állók gesztusaiból és elforduló tekintetéből ítélve meg nem értésre volt kárhoztatva. Minden korban féltek az újtól, a szokatlantól…«

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Majd újabb csoda következett.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból»Ezt a képet Jan van Eyck (1385-1441), a flamand korai reneszánsz nagy mestere festette«, mutatott rá Castilles úr a következő fülkére. »Az Arnolfini házaspár című képét mindenki ismeri, ám szinte senki nem tud erről az ugyanabban az évben készült mesterművéről.«

Castilles úr azt is elmondta nekünk, hogy a Botticelli-kép hátoldalán, a Holbein-festmény röntgenvizsgálata során, és a Van Eyck-kép táblájába vésve ugyanazt az ábrát találták: egy koronás oroszlánt két keréken, amint a nap és a hold felé tekint. »Ez vajon mire utalhat? A Kerékpáros Lovagrendre?« Jót mulattunk a felvetésen, nem is sejtve, mennyire közel járunk az igazsághoz.

»A kerékpár nem csupán közlekedési eszköz«, mondta búcsúzóul Castilles úr, »hanem a művészi önkifejezés egy formája, életforma és világnézet. Vajon miért festették meg mindezek a nagy mesterek a kerékpárt? Minthogy az alkotás során a korlátlan szabadság élményét élték át, nyilvánvalóan mélyen megérintette őket eme egyszerűségében is csodálatos kétkerekű „szabadság-generátor”. A kerékpár mint a világ megismeréséhez és a szabadsághoz vezető út. Ezt az utat kövessék önök is kutatásuk során!«”

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château GaillardbólValóban létezett volna a Kerékpárosok Lovagrendje?

„1962 óta kutatóközpontunk igen nagy mennyiségű tényanyagot gyűjtött össze, s ennek alapján ma már biztosan állíthatjuk, hogy a 12-15. századi Európában valóban létezett »a Nap és a Hold Lovagrendje«. Ennek lovagjai a források szerint »vasparipán« ültek, s a hagyományos lovassággal együtt vettek részt a harcban. Gyorsaságuk, könnyű manőverezésük és »lovaik« sebezhetetlensége folytán komoly fenyegetést jelentettek, szokatlan, az Apokalipszis lovasait idéző megjelenésük pedig bénító erővel hatott az ellenségre. Igen hosszú utakat is képesek voltak egy huzamban megtenni, mert »lovaik« számára nem volt szükségük takarmányra. Kései utódaik, például az 1885-ben felállított angol Brighton Rifles komoly haderőt jelentettek az 1899-1902-es búr háborúban, s a 20. században a világ valamennyi hadseregében rendszeresítették őket.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
A Nap és Hold Lovagjainak első írásos említését A Rómaiak Tettei című népszerű római történelmi kompiláció egy 1230-40 körüli kéziratában találjuk. A kéziratot díszítő miniatúrán a sereg élén egy kerékpárhoz igen hasonló szerkezeten ülő lovag halad. A lovag pajzsán pedig a két keréken ágaskodó koronás oroszlánt látjuk. Ez egyszersmind a lovagrend címerének első ismert ábrázolása.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
A 14. századi ún. Bellenville-kéziratban, amely az angol király és vazallusai címereit gyűjti össze, ugyancsak találkozunk a címerrel.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Akárcsak az alábbi, 15. századi francia címerkönyvben.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
A címer teljes formáján azonban a nap és a hold egyesített figurája is szerepel, valamint a két kötelező címertartó alak: az ugyancsak keréken álló ezüst griff és oroszlán. A címerhez tartozó mottó: «IN VELOX LIBERTAS», amelyet többféleképpen is fordíthatunk: «Sebességben a szabadság», «A gyorsaság felszabadít», vagy «Sebesen a szabadságba».

(A magyar fordító megjegyzése a latin mottóíró és az orosz fordító leleményéhez: Laudátorok, irgalom!)

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château GaillardbólAz oroszlán a Nap, az erő, a tűz jelképe. A szárnyas oroszlán egyszerre képviseli az erőt és a könnyedséget. A griff ugyancsak a Nap állata, királyi állat, a levegő ura.

A Nap és a Hold, e két kerék, mely örökké forog az égen, örökké egymás nyomában és egymást soha el nem érve, nyilvánvalóan a rend tagjaira utalnak, amelyek örökké forgó két kerekükön haladnak az egyre tágasabb szabadság felé.

A szárnyas oroszlánt a reneszánsz óta megtaláljuk Velence címerében, míg a Napnak és a Holdnak a fentihez hasonló együttes ábrázolását Milánóéban.”

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
De miért éppen Velence és Milánó?

„Nem véletlen Velence és Milánó jelképeinek szerepeltetése a Nap és Hold Lovagjainak címerében”, állítja Pierre Justin. „E két város volt a 14-15. századi fegyverművesség európai központja, s a feltárt kerékpárok felépítése és részletei pontosan az itteni mesterek technikai megoldásait tükrözik.”

Ám a château-gaillardi felfedezés még egy további meglepetést is tartogatott.

Steve Berkeley és Andrew Hopkins, a cambridge-i Scientific and Technical Centernek a feltárt töredékeket összeállító mérnök-konstruktőrei elhatározták, hogy megépítik az ős-kerékpár egy működő példányát. A szerkezet felépítésében még a leletek mintáját követték. De a részletek kidolgozásában már nem állt rendelkezésükre semmilyen modell. 2008 nyarán bejárták Észak-Itália nagy fegyvergyűjteményeit, azt remélve, hogy az egykori milánói és velencei mesterek, elsősorban a Missaglia dinasztia munkáiból ihletet meríthetnek, ám mindhiába.

Ekkor fordult ismét segítségért Peter Godward régi ismerőséhez, az ekkor már nyolcvankét éves Andrea Castilleshez. És nem hiába. Castilles évtizedek óta kapcsolatban állt egy észak-itáliai fegyverművessel, akiknek ősei már a 9. században kovácsmesterek voltak Milánóban. Több ízben 14-15. századi rajzokat is vásárolt tőle, és mindig számíthatott rá szakmai kérdésekben.

„Amikor megmutattam a rekonstrukciós rajzokat Giovanni Ferrellinek”, idézte fel később a jelenetet Castilles, „az égre emelt szemmel kiáltott fel: »Santa Madonna! Impossibile!« És feltörő könnyeivel küszködve kezdte előszedni titkos családi levéltárából a különféle rajzokat.”

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
A Missaglia-dinasztia féltve őrzött rajzai részletesen bemutattak minden technikai megoldást, felületkidolgozást, méreteket, az összeerősítés módját, ellátva magyarázatokkal, műveleti leírásokkal, még a fém lágyításának titkaival is… És minden rajzon ott szerepelt a Missaglia-család monogramja mellett a két keréken ágaskodó koronás oroszlán.

Giovanni Ferrelli ezenfelül kijelentette, hogy megtiszteltetés lenne számára, ha részt vehetne a szerkezet rekonstrukciójában. Így aztán az ő vezetésével állt össze az a brigád, amely hat hónap alatt végzett a munkával. Steve Berkeley és Andrew Hopkins álma megvalósult. Az eredmény az alábbi képen látható. A mű az „Oroszlánszívű Richard” nevet kapta Château-Gaillard egykori urának tiszteletére, akinek földje évszázadokon át megőrizte számunkra a rend titkát.

Borisz Indrikov középkori kerékpárja Château Gaillardból
Boris Indrikov workingBorisz Indrikov, a tanulmány eredeti orosz fordítója
Velikie Veliki – www.indrikov.com/richard.html
www.indrikov.com
Folytatás: Ad astra

Wang Wei alkonyi töprengései

Hát legyen. Az iménti két bejegyzés után a határok nélküli világról, ahol a katalánok szabadságot követelnek Erdélynek, az európai értelemben vett radikális magyar pártok elhagyott palmai bérházakban szövögetik szálaikat, a diaszpóraukránok által még szabadon hagyott templomok kapuzatára kínaiak vésik titokzatos jeleiket, s mindez együttesen a prágai óvárosi temetőben gyökerező homályos zsidó összeesküvésre vezethető vissza, én is közzéteszem a magam abszolút időszerűtlen, maximálisan személyes és bárki másra nézve érvénytelen kinyilatkoztatását a világ állapotáról.


Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, bár abszolút nem ide tartozik, hogy nincs ínyemre Franciaország. Spanyolországban, Itáliában vagy Portugáliában úgy érzem magam, akár otthon. De Franciaországban nem és nem, és ez engem is meglep, hiszen katalán létemre a franciának kéne a legközelebb állnia hozzám. De hát ez a helyzet, Franciaország nem jön be nekem, mit csináljak. Ez van. Már Michel de Montaigne is azt írja Itáliai napló-jában Rómába érkezve (ama különös harmadik személy nevében, akinek szívesen kölcsönzi saját szavait): „M. de Montaigne se faschoit d’y trouver si grand nombre de François qu’il ne trouvoit en la rue quasi personne qui ne saluast en sa langue” (Montaigne urat rendkívül nyomasztotta, hogy oly nagy számú franciára lelt itt, hogy szinte mindenki, aki az utcán szembejött, anyanyelvén köszöntötte őt).

Néhány hónapja Rómában járva jómagam is ugyanezt a nyomasztást éreztem. Mindenki spanyolul beszélt körülöttem. No ez a másik, amit el akarok mondani, noha ez sem tartozik ide. Képzeljék el, ahogy ama megszentelt római helyek fölött borongva, a legnagyobb emelkedettség és áhítatos elmélkedés közepette hirtelen valami durva és parlagi spanyol frázis üti meg a fülemet, többnyire valami nagy hangon előadott vaskos vicc vagy sületlen szellemesség, ami egy csapásra véget vet bármiféle elragadtatásnak. Ilyenkor a Sacco di Roma jut eszembe, 1527 májusának az a gyászos napja, amikor V. Károly zsoldosai mérhetetlen mennyiségű műalkotást elpusztítva, nőt megerőszakolva és lakóházat kifosztva gyakorlatilag egyetlen nap alatt sírba tették az egész dicsőséges római reneszánszt. Ilyenkor egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, ahogy Rómát betölti a spanyol zsoldosok tombolása és üvöltése (noha nagy megkönnyebbüléssel tudtam meg nemrég, hogy a seregnek csak a kisebbik része volt spanyol). A Gianicolón sétálva már messziről látom a domb tetején, az Academia Española homlokzatán lobogó vörös-sárga zászlót, és megint elfog ez a rossz érzés. Talán mert jól ismerem azt a fensőbbséges érzést, amely külföldön járva azonnal eltölt minket spanyolokat, mihelyst a legcsekélyebb okot találjuk rá, sőt anélkül. És ezek a vaskos poénok, amelyekről már két mérföldről megismerszik a spanyol…

És arra gondolok – és tulajdonképpen kezdettől fogva erre akartam kilyukadni –: nem lehet, hogy ez a szinte kényszeres igyekezet, hogy felleljük a külvilág nyomait a saját házunk táján, s másfelől az a kínos érzés, amely olyankor fog el, ha saját nyomainkra lelünk a külvilágban, egyaránt valami saját magunkkal való mélységes elégedetlenségből fakad, még ha a tudásvágy, az egészséges kíváncsiság vagy bármi más leple alá rejtjük is ezt az érzést?

Sötétedésig gondolkodom még ezen, hátha megtalálom a választ. Közben meg is nézem, mit mond erről Zhuang Zi.

Róma panorámája az Academia Española erkélyéről, a Gianicolóról.
Igyekeztem, hogy a látványt uraló spanyol zászló ne látsszék a képen.

--------------------------
Pei Di megjegyzése:

Nem tudom, olvasóink hogy vannak ezzel – örülnénk, ha megírnák –, de nagyon sokszor bennem is hasonló érzések kelnek külföldön magyarokat észlelve. Nem látom még, bennem van-e a hiba, a tömegturizmus színvonalában, vagy pusztán abban, amit Julia írt a blog spanyol változatán, ugyanilyen érzésről panaszkodva az argentin csoportok láttán: „Nyilvánvaló, hogy az otthonról jól ismert hibák gigantikusra nőnek a szemünkben, miközben a másfajta népek hibáit szívesen söpörjük a tolerancia, a szimpátia vagy a festőiség leple alá.”

Tény, hogy éppen Mallorcáról hazafelé tartva, s a barcelonai repülőtéren átszállásra várva telepedett a mellettem lévő asztalhoz négy nagyhangú magyar menedzser, s a munkával és befogadással töltött két hét után először csapott meg a a magyar ugar szele. A melankolikus nyugtázás után visszasüppedtem Kapuściński Lapidárium-ába, ahol azt olvastam:

Reggel 8.30-kor indul a gépem Brüsszelbe. Meleg, napos idő van, az égen egyetlen felhőt sem látni. A varsói Okęcie repülőtér. Négy hazánkfia repül a nagyvilágba. Fiatalok, de már testesek, pocakosak, öltözékük hanyag (rendetlen orkándzseki, gyűrött, kockás flaneling, elképesztően koszos sportcipő, kopott farmernadrág – az embernek az az érzése, hogy az átlaglengyelnek 1989-ben egyetlen öltözéke van). Ahogy belépnek a váróba, már mennek is a bárba – mindegyikük iszik egy-egy deci vodkát. Isznak, ülnek, néha motyognak egy-két szót, de leginkább hallgatnak. Nincs mit mondaniuk egymásnak, lehet, hogy egyáltalán nincs mondanivalójuk – senki számára sem. A vodka teremtette közösség hamar szétesik. Mind a négyen némán, mozdulatlanul, dermedten ülnek. Mit csináljanak, mit lehet itt csinálni? Végre egyikük (arcán halványan, de azért tükröződik némi intelligencia), kacsint a többieknek. A kacsintást azonnal megértik. Az üres, tompa feszültség, amely a következő vodkára várva eltöltötte őket, múlik, eltűnik és – végre! – felcsillan valamiféle szikra, fényecske, villogás a szemükben, emberi melegség kezdi elönteni arcukat. Na! Naaa!! Fölugrálnak az alacsony, öblös fotelokból, futnak, hasuk csak úgy reng, kiáltoznak, rikoltoznak: a kurva… – láthatóan jobban érzik magukat, örülnek, örülnek, hogy hamarosan érezni fogják a torkukon lecsorgó tüzes megkönnyebbülést.

És arra gondoltam: milyen különös, hogy Kapuściński, aki mindig pontosan, és mindig szeretettel ír megfigyeléseiről, ezúttal honfitársai láttán csak pontos volt.