Hallgatni a harangokat

Tizenkilencedik század vége, háromnegyed tizenkettő, Róma. Meleg.


Bár a Trasteverén, szemben a Santa Mariával. Késő februári vasárnap, délelőtt háromnegyed tíz. A bárban csak egy római család van kicsi gyerekekkel, reggelizni jöttek le. Narancslé, kávéillat. A bejárati falon két kép, nem túl figyelemfelkeltő.


Marco, te recordamos.
Eras el viejo amigo,
la plaza, los rumores
de la fuente, el pacífico
sonido de las horas,
el lento, el pensativo
Marco de mirar triste,
tierno y casi perdido,
gruñidor y orgulloso,
a veces, pero digno.
Las noches de verano
eran bellas contigo.
Escuchabas la música
o dormías tranquilo.
Marco, estás con nosotros,
sigues aquí, estas vivo.

Con las campanas de Santa María,
los que no te olvidamos y quisimos
te llamaremos y veremos siempre
en el aire y la luz trasteverinos.
Marco, nem felejtünk.
Öreg barátunk voltál,
a tér maga, a szökőkút
csobogása, az órák
nyugodt kondulása,
a lassú, tűnődő, a gyengéd,
szomorú, szinte elveszett
tekintetű Marco,
a morgós, a gőgös olykor,
de mindig méltóságteljes.
Szépek voltak a nyári
esték veled.
Hallgattad a zenét
vagy aludtál nyugodtan.
Marco, velünk vagy
itt vagy, itt élsz velünk.

A Santa Maria harangszavára
mi, akik szeretünk és nem felejtünk
hívni fogunk és mindig látni fogunk
a trasteverei párában és fényben.

Az a római reggel, és a vers Marcóról, amelyet Alberti a Roma, peligro para caminantes (1968) kötetbe is felvett, Ahmatovát olvasva jutott ma eszembe, akit éppen Alberti és María Teresa León fordítottak gyönyörűen spanyolra. Én persze inkább csak játékból fordítom magyarra.

Но я предупреждаю вас,
Что живу в последний раз.
Ни ласточкой, ни кленом,
Ни тростником и ни звездой,
Ни родниковою водой,
Ни колокольным звоном -
Не стану я людей смущать
И сны чужие навещать
Неутоленным стоном.
Már most figyelmeztetnélek
hogy ezúttal utoljára élek.
Sem mint fecske, sem mint nyárfa,
sem mint csillag, nád susogása,
sem mint forrásvíz csobogása,
sem mint a harang zúgása
nem fog senkit megzavarni,
idegenek álmát háborgatni
valaha-voltam sóvárgása.

És minden alkalommal, amikor kerek órakor felhangzik a környékbeli templomok harangja, arra gondolok, hogy a harangok is olyasvalami maradványai, ami éppen csak hogy létezik még, vagy inkább egy olyan Atlantisz visszhangjai, amely már rég megszűnt létezni. És az is eszembe jut, hogy azon a napon – és eljön az a nap –, amikor a harangok nem szólnak többé, már nekem sem lesz sok kedvem élni.

3 megjegyzés:

ÉvaZsuzsanna írta...

Szívszorítóan gyönyörű, köszönöm!

Studiolum írta...

Julia kommentje az angol változatban:

John Donne, Devotions Upon Emergent Occasions, Meditation XVII.
http://www.luminarium.org/sevenlit/donne/meditation17.php

"No man is an island, entire of itself; every man is a piece of the continent, a part of the main; if a clod be washed away by the sea, Europe is the less, as well as if a promontory were, as well as if a manor of thy friend's or of thine own were; any man's death diminishes me, because I am involved in mankind, and therefore never send to know for whom the bell tolls; it tolls for thee."

Senki sem sziget, önmagában egész; minden ember egy kontinens darabja, része az egésznek. Ha egy rögöt elmos a tenger, egész Európa lesz szegényebb, mintha egy egész hegyfokot mosott volna el, mintha barátod birtoka, vagy a te tulajdon birtokod lett volna. Minden ember halálával én leszek kevesebb, mert az emberiség része vagyok. Így hát sose akard megtudni, kiért szól a harang: teérted szól."

Studiolum írta...

Rokonposzt az említett harangokról: http://mallorcaphotoblog.wordpress.com/2010/03/03/for-whom-the-bell-tolls/