Az isztambuli bazár

De mielőtt még felszállnánk a perzsiai vonatra, hadd mutassak néhány képet Isztambulról. Már csak azért is, mert Perzsiáról nem sok képet fogok tudni mutatni, majd elmondom, miért. De még inkább azért, hogy kipiszkáljam velük szigetéről Wang Weit (vagy Pei Dit), hogy ő is felkeresse a Város csodáit.

E csodák között pedig az első helyen a bazár áll.


A bazár volt a 80-as évek nagy legendája. Autóbuszok százai indultak Magyarországról az akkor elérhető legkeletibb Kelet, az isztambuli bazár felé, fedélzetükön sok ezer hétköznapi Marco Polóval, akik diadalmasan hozták a török, bolgár, szerb, román, magyar határon átmentett kincseket, az olcsó aranyat, fehérneműt és bőrkabátot. Mindezeken a határokon sápot kellett adni a vámosoknak, a Balkán rettenetes útjain gyakoriak voltak a balesetek, és nem volt ritka, hogy heroincsempészt fogtak a buszon: ilyenkor az egész busz napokig állt a határon. De mindez nem számított. Amikor megkérdeztem ácsunk feleségét, Cinegénét, aki könyvelői fizetésének kiegészítésére havonta egyszer indult isztambuli bevásárlókörútra egy kis borsodi faluból, hogy mit lehet kapni a bazárban, sokdioptriás szemüvegét áhítatosan az égre emelte, és azt mondta: „Mindent.”


A bazár a kelet-nyugati főutcától, a Millet Caddesitől északra kezdődik a kis kupolák sokaságával fedett voltaképpeni Nagy Bazárral (Kapaliçarşi, azaz Fedett Bazár, a korábban beszúrt térkép bal szélén), de innen a szövevényes utcácskák boltjain és standjain át megszakítás nélkül tart egészen a nagy fallal körülvett Egyiptomi vagy Fűszerbazárig a Galata-híd lábánál, Eminönü kikötőjében, ahová egykor az indiai fűszerekkel megrakodott hajók befutottak. A Nagy Bazártól nyugatra pedig a Könyvbazár kezdődik, amelynek apró boltjaiban egyaránt kaphatók egyetemi kiadványok és középkori kéziratok. Hosszan tanulmányoztam itt egy lapokra szedett reneszánsz kori perzsa orvosi kézirat aranyozott miniatúráit: egy párnán ülő aga ujjával követte a kávé útját kitárt bélrendszerén keresztül, s egy teljes lapot betöltő zápfog koronájában tüzes dzsinnek ütötték a pokoli üllőt.


Perzsiába menet egy délutánt töltöttünk a bazárban. Az orosz, német, spanyol feliratokkal bőven ellátott nagy folyosókon, az ékszerészek, bőrösök, régiségkereskedők turistacsalogató utcáin túljutva sok órát időztünk a hátsó folyosók, egykori karavánszerájokból lett belső udvarok, kegyes alapítványként létrehozott kutak és benyílókba szorított teázók labirintusában. Az egyik keresztutcában egy francia pár tanácstalanul vizsgálta a bazár hatalmas kihajtható térképét. Megkérdeztem, hol vették, de azt mondták, egy kereskedőtől kapták ajándékba a szőnyeg mellé. Vigasztalásul hozzátették, hogy egyáltalán nem könnyebb vele eligazodni.


De a bazárt igazából csak a második alkalommal derítettük fel, amikor Perzsiából hazafelé jövet ismét megálltunk egy délutánra. Ekkorra már túl voltunk öt nagy perzsa város bazárain, ismertük az árukat és árakat, tudtuk, hol nem érdemes megállni és hol igen, s a jóval olcsóbb perzsiai kínálat eleve feleslegessé tette, hogy egy sor boltba betérjünk.

Ekkor fedeztük fel a bazár északnyugati sarkában, a Yorgancilar kapu közelében az afgán negyedet. Itt találtuk meg azokat a robusztus nomád ékszereket, amelyeket annyira kerestünk Perzsiában, az afgán lantot, a rubábot, amelyet oly régóta szeretnék venni, és az északkeleti perzsa határvidék nomádjainak színpompás szőtteseit. S mindezt olyan alacsony áron, ami ugyancsak inkább Perzsiára emlékeztetett, semmint Törökországra. Bónuszként pedig perzsául beszélhettünk a kereskedőkkel, akik meglepett örömmel fogadták, hogy hazájuktól sok ezer kilométerre anyanyelvükön beszélgethetnek egy rúmi idegennel. A közös nyelv azonnal otthonosságot teremtett, s ekkor éreztem át igazán, hogy ennek a hatalmas, Isztambultól Kasmírig, s a Volga-deltától és a türkmén sztyeppétől a Perzsa-öbölig terjedő régiónak éppúgy közös kultúrnyelve a perzsa, mint ahogy Európáé volt száz évvel ezelőtt a francia.

Öztürk kis boltjában szép modern táskákat látunk: kelimjüket gyönyörű cseresznyepiros bőrrel dolgozták össze. Itt azonban már megkérik az árát, kb. 100 euró magasságában. A perzsa árak után szinte tékozlásnak tűnik ez az összeg, noha később ehhez hasonlót, bár messze nem ilyen szépet látunk Pesten háromszor ennyiért. Katát úgy kell rábeszélni, hogy vegyen egyet, hiszen épp most ment tönkre a táskája. Többször is visszajövünk mérlegelni, a magas, kenetteljes eladó fiú már jó ismerősként, válogatott udvariassági formulákkal üdvözöl. Almateát hozat nekünk, s megállapítja, úgy vagyok öltözve, mint egy szúfi. Kiderül, ő is szúfi tanonc, s amikor megemlítem, hogy szeretem Rúmit, elismerően bólogat. Ahogy a táskával távozunk, hallom, hogy részletesen informálja származásunkról és foglalkozásunkról a boltban időközben összegyűlt barátait.

Ali baba hangszerboltjában (amely sokkal kellemesebb hely, mint amit névjegyük dizájnja sejtet) hosszan nézelődünk a török lantok között, kipróbálom a hosszú nyakú sazt és az arabnál kisebb török udot. Az elárusító fiú egy török népzenei együttesben játszik, s azért vállalta ezt a munkát, hogy délutánonként nyugodtan tudjon gyakorolni. Azt mondja, minden egyes hangszert személyesen tesztel átvételkor, és valóban, nagyon gondosan készített, szép hangzású lantjaik vannak. Nem is drágán: a sazok 70 és 300 líra (kb. 40-170 euro) között, a legjobb udok pedig 400 líra (kb. 220 euro) alatt. Felváltva játszunk a hangszereken, én az ő török dallamait igyekszem követni, ő pedig a sazon török népdalból bluesba majd ragtime-ba vált át. Közben a szemközti hangszerkereskedőnél egy bikanyakú kopasz vevő angolul hadonász: „Hogyé’ ez a kis gitár? Hogyé’ adod?” A fiú mosolyogva figyeli a harsány alkudozást. „Amerikai?” kérdezem tőle. „Nem” mondja. „Izraeli.” „Nem rossz vevők,” teszi hozzá, „többnyire vásárolnak, csak sokat beszélnek előtte.” Közben egy francia nő tőle is vesz egy gitárt, és gyanakodva firtatja, vajon új-e a gitár tokja (noha szemmel láthatóan az). Sok türelem kell ehhez a mesterséghez. Például én sem veszek hangszert, miután annyit kipróbáltam. Legalábbis most nem. Majd ha legközelebb jövök, insallah, hiszen a bazárba visszajár az ember.