Magas falak mögött

Mielőtt búcsút mondtunk volna Iránnak, meghívást kaptunk vacsorára egy gazdag textilkereskedő házába valahol Teherán északi hegyvidékén.

Lánya, csellista, barátaink barátja, részletesen leírta nekünk Teherán pezsgő zenei életét, ahol egymás mellett él a nyugati és keleti klasszikus zene, a jazz és a hagyományos vokál, a férfi és női szólóének, s a nyilvános előadások és a titkos koncertek.

Ahogy lassan araszoltunk a szokásos esti csúcsforgalomban, egymás után rakta fel nekünk az autóban kedvenc darabjait, míg meg nem érkeztünk a hatalmas, párizsi stílusú, szürke manzárdtetős, fehér spalettás épület elé. A smaragdzöld kertet Versailles-hoz méltó kovácsoltvas kapu zárta. Odabent hatalmas szalonban, zárt spaletták, leeresztett függönyök mellett, félhomályba merülve, egymástól több méterre ülve banális mondatokat váltottunk a lánnyal és anyjával. Aztán vacsora a családfővel, újabb banális mondatok, egymástól ugyancsak több méterre ülve a hatalmas asztal körül.

A színhely kísérteties volt: sehol egy személyes tárgy, sehol az élet jele a hatalmas termekben, csak az üresség, a magukba forduló bútorok. A katari tévé távolból átszűrődő hangja – a kereskedőház örököse síoktatással tölti szabad óráit, s a hó visszatértére vár.

Később, mikor már indulni készültünk, a textilkereskedő megmutatta nekünk szőnyeggyűjteményét. Csak a legfinomabb iszfaháni szőnyegek, a legselymesebbek, a legsimábbak. Sok tucatnyi szőnyeg, szemmel láthatólag egyformák, fehérek, krémszínűek.

Hosszan ecsetelte a csomók finomságát, sokaságát, minőségét, szabályosságát – teljesen más, mondta, száját lenézően elhúzva, teljesen más, mint a tabrizi szőnyegek. Azok fém kötőtűkkel dolgoznak, de ezek a szőnyegek teljes egészében kézzel készültek, az egészet kézzel szőtték. Nagyon vékony ujjak kellenek ám hozzá, a lehető legvékonyabbak, hogy semmilyen szabálytalanság se látsszék rajtuk. – Megállt, s kezével egy egészen kicsi kezet rajzolt a levegőbe, aztán megsimogatott egy láthatatlan kicsi fejet valahol egész mélyen alattunk.

Ilyen magasak.


Kayhan Kalhor & Madjid Khaladj, Endless Endearments (Har Saayeh, Khaasti…). A Voices of the Shades (2011) CD-ről.

Éreztem, hogy valami idegen világba kerültem.


Egy-másfél évszázaddal ezelőtt, a Qajar dinasztia (1785-1925) idején a gazdag perzsa vagy örmény kereskedők által építtetett házak éppolyan fényűzőek voltak, mint az arisztokrácia palotái. Minden bizonnyal ők is csendre intették a legfinomabb szőnyegeiken ülő feleségeiket, fiaikat és lányaikat, amikor messziről jött vendégeiket szórakoztatták.

Palotáik azonban nem tárták fel magukat kovácsoltvas kapukon keresztül, s kertjeik láthatatlanok voltak a járókelők számára. Kashanban, Iszfahánban vagy Sirázban ezek a büszke házak mindig magas falak mögé rejtőznek. Kashanban a falak alacsonyabbak és minden nyílás nélküliek, mintha csupán szerény agyagkockák lennének, miközben odabent az épületek több emelet mélységben veszik körül a belső udvart, mindig valamivel alacsonyabban az udvari víztükör oldalán. Sirázban a magas falak csupán a pompás kertek legmagasabb fáinak koronáit engedik látni.

Az Abbasi-ház a legnagyobb Kashan hagyományos Qajar-kori házai közül, amelyek valamennyien egyazon negyedben tömörülnek, csak néhány száz méterre az agyagkupolás, süllyesztett belső udvaros Âghâ Bozorg-mecsettől.

A 18. század végi Abbasi-ház a hagyományos perzsa rezidenciák fényűző példája. Végtelen labirintusa számos belső udvart köt össze, amelyek egyszerre hasonlóak és mégis különböznek egymástól. A házat eredetileg egy klerikus család számára építették, de elég tágas ahhoz, hogy több tucat lakót is kényelmesen befogadjon. Erődített ház, teljesen magába zárkózik magas falai mögött, s azt mondják, több titkos földalatti járata is van, amelyek menekülési útvonalat kínáltak támadás esetén.

Ahogy más házakban, itt is találunk egy olyan szobát, amelynek mennyezetét tükörcserepek borítják, hogy éjszaka, gyertyák fényénél a csillagos ég benyomását keltse.


Kayhan Kalhor & Madjid Khaladj, Separating Shades (Saayeh-Roshan). A Voices of the Shades (2011) CD-ről.

A Tabâtabâei-ház

Az Abbasi-ház Kashan legrégebbi és kétségtelenül legszebb háza, de nem ez a legrendkívülibb a város történelmi rezidenciái között. Ezek közül hármat ugyanaz az építész, Ustad Ali Maryam épített a 19. században: 1840 körül a fenti Tabâtabâei-házat, 1857-ben a rendkívüli Borujerdi-házat, s 1863 a Timcheh-ye Amin od-Dowleh-et.

Az első, a Tabâtabâei-ház (Khâneh-ye Tabâtabâeihâ) egy, az egész Selyemút mentén tevékeny szőnyegkereskedő család számára épült. A rendkívül szép és harmonikus épület négy belső udvar köré szerveződik. Falait festették és faragták, ablakait színes üvegekkel rakták be. Az épület központi szervező eleme a főudvar hosszú medencéje. A családfő és a ház ura a négy udvar találkozásánál emelt központi pavilonban fogadta vendégeit, ahonnét jó rálátása nyílt a ház mindennapi életére – annál is inkább, mivel családos fiai az oldalszárnyakban laktak.


Kayhan Kalhor & Madjid Khaladj, Devotion of the Unveiled (Paaybandi-e Oryaan). A Voices of the Shades (2011) CD-ről.

A Borujerdi-ház

A Borujerdi-ház (Khâneh-ye Borujerdi) kétségkívül a legmeglepőbb Kashan történelmi rezidenciái között. Az épületet a gazdag Haji Mehdi Borujerdi kereskedő ajándékozta 1857-ben házassági adományként feleségének, aki a fent látott Tabâtabâei-házból való volt.

Az épület egyetlen hosszú központi udvar köré szerveződik. Főbb szobáit Kamal al-Molk festményei díszítik. Három, 40 méter magas badgir (széltorony) biztosítja a ház friss levegőjét hőség idején: ez az Iránban elterjedt természetes légkondicionálás a külső és belső hőmérséklet közötti különbségen alapul. Az alaprajz és a dekoráció egyaránt jellemzőek a hagyományos perzsa építészetre: stukkó-domborművek a főhomlokzaton; a három bejárat olyan elrendezése, hogy a belépőnek mindjárt irányt kelljen változtatni a külsőhöz képest, minthogy egy Mekka felé tájolt térbe lép be; az épületek szimmetrikus szerveződése a középtengelyre, amelyet a központi vízmedence tesz láthatóvá egy gránátalma- és fügefákkal megelevenített belső udvaron.

Az épületegyüttes legfurcsább része azonban csak kívülről látható. A szomszédos hammam tetejére kell felmásznunk, hogy megpillanthassuk a Borujerdi-ház kupoláit.

Siráz építészete egészen más: gazdagabb, még ha nem is eredetibb. Két ház áll egymással szemben egy szűk, sárga, száraz utcán, a Helytartó-bazár közelében. A magas falak fölött csupán a pálmafák legfelső ágait látni. A falak mögött virágzik a Bagh-e Eram, a Paradicsomkert, amelyet a 19. század végén alakítottak ki a szeldzsuk uralkodók által hét-nyolc évszázaddal korábban megalkotott perzsa kertek mintájára.

A kert mélyén áll a Qavam-ház, vagy inkább palota, amely 1879 és 1886 között épült Mirza Ibrahim Khan számára. A Qavam család qazvini kereskedő-dinasztia volt, akik a Zand hercegek sirázi megtelepedése után, a 18. század végén kerültek ide, s mindig magas tisztségeket töltöttek be. Mirza Ibrahim Khan Fars tartomány kormányzója volt. A Qavam-ház csupán a családi rezidencia egyik fele, amely a vendégek fogadására szolgál, s ezért kifelé forduló épület (biruni).

Az utca másik oldalán, ám az előbbi házzal föld alatti átjáróval összekötve találjuk a Zinat al-Mulk-házat, amely a Qavamok saját családi rezidenciája volt, tehát befelé fordult (andaruni).

A kis idegenvezető

Üdvözlet Kőrösmezőről! Német tábori posta, 1917. július 27.

Legjobb lett volna mindjárt a kőrösmezei emléktáblák bejegyzése után közölni az alábbi szöveget, annyi közös szál van bennük: a hely, az idő, sőt részben a szereplők és sorsok is, mint látni fogjuk. Török Sándor (1904-1985) erdélyi zsidó származású, református vallású, kalandos életű, Baumgarten-díjas író, a Kököjszi és Bobojsza, a Csilicsala csodái és gyerekkorunk sok más könyvének szerzője, aki majd 1944-ben az Auschwitz-jegyzőkönyvet eljuttatja Horthynak, nem sokkal Kárpátalja 1939-es visszacsatolása után járta be a vidéket. Az 1941-es A szemtanú naplójá-ban közzétett útijegyzete egyedülálló beszámoló többek között e különös, kevert nemzetiségű vidék sokféle bizonytalan és kialakulóban lévő etnikai identitásairól. Egy korábbi posztban már bejártuk vele Husztot a ruszin-nagyorosz-magyar hovatartozás között ingadozó helyi idegenvezetője társaságában. Alább az író Kőrösmezőn töltött napját idézzük, kirándulását az 1918 előtti, majd 1939-1944 közötti magyar-lengyel határhoz, s találkozásait a határvidék sajátos átmeneti kultúráival.

Teljes Máramaros-térképhez kattints

…Még tegnap este közölte az utas a ház gazdáival, hogy reggelre szerezzenek neki egy értelmes és magyarul tudó gyereket, aki felkísérné őt a lengyel határra. Most reggel öt óra van, az utas áll a kapu előtt – nem tudva, kit s mit csodáljon inkább: ezt a tiszta szép reggelt itt, a havasok alatt, vagy azt, hogy ő reggel öt órakor fent van és itt van – s várja a gyereket Hiszen értelmes gyerek egészen biztosan sok van Kőrösmezőn; olyan szegény gyerek is van, akinek jól fog egy-két pengő, de az egész kvalifikációs összetételből – szegény gyerek legyen, aki azért a néhány pengőért hajlandó megtenni az odavissza körülbelül 25-26 kilométeres utat; értelmes is legyen és magyarul is tudjon –, végül is ebből egy zsidó gyereknek kell előkerülni. Elő is kerül s az utasnak ismét alkalmat ad a táj asszimiláló erejének megbámulására.

Ez a kìs zsidó fiú 1924-ben született, tehát már cseh megszállás alatt. – Hogy hívnak? – Blutreich Artúr – azt mondja – de… tessék csak Nyumi-nak szólítani. Az iskolában is így szólítottak, Artúr az… az olyan csúnya.
Az utas egy csöppet sem lepődik meg azon, hogy Blutreich Artúr zsidó fiú, Kőrösmezőn, körülbelül olyanszerű kiejtéssel beszél magyarul, mint a huszti legény, Kovács József, aki magát reformátusnak vallja és kisorosznak. Az utas ilyesmin már nem csodálkozik, abbahagyta. Tudomásul veszi, hogy ha behúnyja a szemét, akkor azt hiheti, hogy ez a fiú is – kisorosz. Visszafordítva a dolgot, éppúgy hiheti a huszti Kovácsról, hogy – zsidó. Nyuminak a magánhangzói talán kedvesebben puhábbak, vagyis ruszinabbak, mert hiszen ő ruszinok között él. Kifejezéseinek okos, paraszti ereje is körülbelül rokon a huszti orosz vagy az itteni nép kifejezéseivel, de a huszti fiú és közte van egy igen lényeges különbség, amit a tárgyilagos utas nem hallgathat el. A huszti fiú a kérdezősködésre, hogy voltaképpen mi ő, büszkén vallotta magát nagyorosznak, aki „szereti a magyarokat”, s azt mondta, hogy őreá kóborlásaiban úgy ráragadt a magyar nyelv, a többi testvérei és rokonai nem tudnak, csak oroszul. Nyumi viszont magyarnak tudja magát, orosz iskolába járt, hozzáteszi: nem volt itt más! – s a kérdésre, hogy akkor honnan tud ilyen jól magyarul, azt mondja: hát hazulról! Otthon ti magyarul beszéltek? – S hát nem kérdéssel felel a kérdésre? – Ej, zsidó zsidó marad. Széttárja a karját és azt mondja: – Hát hogyan beszélnénk?!


• Az ismerkedés első formaságaì után Nyumi – mintegy végleges formába öntve az elvégzendő feladatot –, azt mondja: szóval, átmegyünk Lengyelbe! – Ez az itteni határmenti vasutas-, postás-argot: átmegyünk Lengyelbe! – Tehát Nyumi is így mondja.
Dícséri Nyumi az úton a bocit, így dícséri: igen helyes kis boci. – Vizsgálja a szembejövő katonaszekér lovait, megáll és hosszan utána bámulva azt mondja: remek szép lovaik vannak maguknak. – Gondolom, nem kell ehhez a nyelvvel, a szavakkal különösebben foglalkozó embernek lenni, ebből az egy-két példából is kitetszik, hogy ez a kőrösmezei zsidó fiú – aki orosz iskolába járt, úgy-e – otthon hogyan tanult meg magyarul, pontosabban: milyen magyar nyelvet tanult. Hát bizony, igen szép magyar nyelv ez. Ahogy Pesten bizonyos nagyjából azonos és elég alacsony kultúrfokon álló osztályok, zsidók vagy nem-zsidók, egyformán az úgynevezett „körúti” argót beszélìk, úgy itt Kőrösmezőn Blutreich Nyumi tìszta magyar nyelven beszél, melynek gondolati alapelemei azonosak a ruszin parasztokéval.
Például: már jövünk visszafelé, mikor kiderül, hogy ha előbb értünk volna a lengyel határra, úgy a magyar parancsnok felültetett volna egy katonaszekérre s azzal kényelmesen visszatérhettünk volna. Az utas ezen sajnálkozik. Mire Nyumi így vígasztalja: nem baj, hiszen jobb menni, mint utazni. És megnyugtatja az utast: elérjük a vonatot egészen biztosan, hazafelé gyorsabban megyünk. A ló is gyorsabban megy, ha érzi az istállója szagát.
Fák, füvek, hegyek, állatok dolgait ismeri ez a Nyumi, úgy mászik a hegyen fölfelé, mint a huszti orosz és mint általában az idevalók. A Tisza-hídon fellép a kis betónjárdára – mert az nagyon imponál neki –, azt mondja: a városokban mindenütt ilyen járda van? Rahón sokszor jártam, ott ilyen van! – Fellép a járdára a kis zsidó fiú, de három-négy lépés után leugrik ismét az útra és azt mondja: nem jó menni rajta, nagyon kemény.

Kőrösmező. Vasúti híd a galíciai (elbeszélésünk idején magyar-lengyel) határon

• Ilyen fiú Nyumi, akivel az utas egyezséget köt erre a délelőttre. Az utas mire Nyumival megismerkedik, már eléggé jól sejti a hegyek, vizek és emberek összefüggéseit, már végigutazott hányféle nyelvű, összevisszakevert falvakon s megismerkedett – amint később elmondja – a drága öreg ruszinnal, Frickon bácsival, aki sírva esküdött hűséget a magyar hazának és így fejezte be: „éljen az egész osztrák nemzet!” – lévén, hogy ő 15-ös tüzér volt Miskolcon: kanonier Frickon. – Előfordult az útján az utassal, hogy megszólított Szlatinán egy kávéházi szolgálót: van már reggeli? – S mert annak akadozó feleletéből ráérzett román nyelvére, így folytatta az utas: stii mai bine romuneste? Jobban tudsz románul? – Da, domnule, da! – Igen, uram, igen – s románul beszéltek. Tíz perc mulva aztán egy öreg szolgalegény került elő s ugyanazzal a kiejtéssel kínozta a magyar szavakat, mint az imént a lány. Stii mai bine romuneste? – kérdezte most már egészen otthonosan az utas, de ez széttárta tenyerét és sajnálkozva válaszolta: ném tudom románul, urám, én mágyár vágyom… […] Viszont egy kis városka vasútállomás melletti vendéglőjében is ült egy este az utas, és elmondhatatlanul élvezte a következő jelenetet: az anyaországból – itt úgy hívják – az anyaországból érkezett urak egy hosszú asztalnál kegyetlenül szidták a kiszolgálást, az ételt, az italt, mindent. Természetesen bőven és fesztelenül zsidózva. A kocsmáros és családjától viszont felfordulhatott az egész konyha és az egész mindenség, ők a rádió körül kuporogtak, mert hogy a Turul-várban Ady-est van. Mit törődnek ők azzal a néhány rongy bécsiszelettel? Móricz Zsigmond beszél Ady Endréről, Budapesten!
Ezeken már mind túl van az utas, már meghallgatta annak a huszti tanárnak a történetét is, aki nagyorosznak vallotta magát, mire az ukránok forró gombostűvel kiszurkálták a szemét, már ezt mind tudja, ismeri az utas, mikor összekerül Blutreich Nyumival, aki az ukrán uralomról való véleményét így fogalmazza meg: tudja, ez olyan volt, mint mikor a tyúk kacsát akar csinálni.

Kőrösmező, a Tisza forrása. Magyar képeslap románul megírva, feladva a Torontál megyei, ma szerbiai Keviszőllősre 1913. július 30-án.

• Ha az előbbieket meggondolja az olvasó, úgy könnyen megértheti az utas örömét Nyumi magyar beszéde fölött.
De nem volna teljes Nyumi képe, ha az utas elhallgatná, hogy a fiú főként miket kérdezett tőle az úton. Hát – még ez is klappol –, először is megkérdezte körülbelül ugyanazt, amit a huszti orosz fiú is. Hogy tudnillik: Budapest nagyobb-e, mint Prága? Ez természetes. Bármely más ilyen egyszerű lélek ezt kérdezte volna az utastól egy teljes délelőttnyi barátkozás után. Mindketten megkérdezték azt is, hogy a budai Vár van-e olyan, mint a Hradzsin? – Ők ebből mérik meg, hogy vajjon most ők – ők maguk személyesen! – mennyivel többek? Hogy ők hová kerültek s mit tiszteljenek az „új uralom”-ban. Nekik új, hiszen a „régi”-ben születtek s erről a csakugyan régiről csak hallottak. Az orosz megkérdezte azt is, hogy Brünn nagyobb-e, vagy Debrecen?! Ő tehát járt Brünnben és hallott Debrecenről. Viszont Nyumi meg azt kérdezte, hogy Kecskemét van-e akkora, mint Rahó? Ő viszont Rahón túl még nem volt és Kecskemétről hallott. Az utas feleleteiből, leírásából értették meg ők ketten, hogy milyen és mekkora országba kerültek, miféle hatalomnak az árnyékába.
Az általuk már ismert kör körülbelül azonos terjedelmű, legfeljebb más minőségű: az orosz magától tanult meg mindent kóborlásain, Nyumi meg otthon tanulta meg, amit lehetett. De a vágyuk is ugyanaz: városba kerülni.
Nyumi még egy érdeklődési felületéről rántja le a leplet később. Azt mondja: van-e ára most a bélyegnek? Hát ezt az utas nem tudja. Még a fényképezőgép s film és kerékpár áráról érdeklődik Nyumi, de csakhamar kiderül, hogy nem mint zsidó, hanem mint kisfiú. Bélyeggyűjteménye van, kerékpárja volt és fényképezőgépet szeretne.
Na már most mindent egybevetve, kiderül, hogy a huszti orosz fiú és a kőrösmezői zsidó fiú között az utas nyelvi, észjárásbeli s testi tulajdonságbeli lényeges különbséget nem talált.

Az utas és vezetője ezen a ragyogó reggelen, úgy öt óra után indulnak fel a Jablonicára. Az utas most már lemond arról, hogy a tájat is próbálgassa ismertetni az olvasóval s a napnak a hegyipatakok vizével űzött pajkos játékait, a fényeket és árnyakat… s akkor hoI vannak még az illatok!
Elég az hozzá, hogy amint kiérnek Kőrösmezőről, a hirtelen kanyargású Lazestina-patak mentén ballagnak fölfelé, egyre sűrűsödő, sötétedő fenyőerdők között. A nap körülbelül a Hoverla-havas mögül nyomul feljebb, feljebb pályáján, csak itt-ott bukkan a végtelen kékségben egy-egy fidres-fodros fehér felhőcskére, éppen hogy ez is legyen, – s Nyumi bemutatja az utasnak a körülöttük csillogó hófödte csúcsokat: ott van a Pietros, a Sesza, jobbra a Csorna Kleva – és elfulladó tisztelettel mutat a hátuk mögé: amott a Bliznica!
A Bliznica – ikret jelent magyarul – két szép, méltóságteljes, hatalmas havas hegycsúcs, a Nyumi kedvence. Úgy látszik, körülbelül az neki a Bliznica, ami a huszti Kovács Józsefnek a pósta. Nyumi negyedóránként megáll, megfordul és rámutat: Na, most szép a Bliznica! – Na, most innen látni jól a Bliznicát! – Most majd amonnan, a kanyarból!

Kőrösmező, a Bliznica. A képeslapot nem sokkal Török Sándor máramarosi útja után, és a „hontalan zsidók” tragikus útjával egy időben, 1941. augusztusában egy, az orosz frontra vonuló magyar katona adta fel Máramarosszigetről: „Édes jó Anyám és Apám. Ma reggel érkeztünk Máramarosszigetre, és délelőtt megyünk tovább. Talán már ma este orosz földön alszunk…”

Itt már csak a vizek mocorognak… egy-egy madár… vagy csöppnyi szél végigsimít az erdőn… Lent, messze, aprószarvú hegyitehénkék kolompja… egy-egy báránycsengő… – s a saját lépésének dobaját hallgatja az utas.
– Ott fönt – mutat rá Nyumi egy kibukkanó pirostetőre –, az már a celnyica, a vámház. Úgy-e szép piros?
– Szép.
– Ott fönt már nem is olyan piros. Csak innen, a sok sötétzöld között látszik pirosabbnak. – Ez a Nyumi miket tud! S minden füvet, fát ismer, állatok nyomait, mindent, ami idetartozik az erdőkre. Kánya! – mutat föl –, vadászik. Szarka… tetszik hallani ?
De már keveset beszélnek az utas és vezetője. Az utat rég elhagyták, vízmosásokon, ösvényeken kapaszkodnak följebb-följebb… már a tehénkolomp és a báránycsengő sem hallatszik, csak a vizek és fák susogása. Valami kis surranás… s az utas orra előtt a lábához bukfencezik egy szép, kövér fenyőtoboz. Nyumi nem föl, hanem le, a tobozra mutat s megállapítja: mókus! Egy mókus dobta le! – Az utas lehajlik a tobozért, aztán fölpillant, s csakugyan, amott oson a mókus, most elugrik… lombos farkával búcsút int és eltűnik a rengetegben. Az utas elteszi a tobozt kabátja zsebébe, a makkok, kavicsok s egyéb ilyen holmija közé. Köszönöm – szól a mókus után –, köszönöm, fiatal úr ! – és tessék csak figyelni – sem a mókus, sem az utas nem tudják még akkor, hogy erre a tobozra micsoda tisztesség 'vár, messze, Kassán.

Kőrösmező, vámhivatal a magyar határon, 1939-1944

Kőrösmező, 1939. március 16-tól szeptember 17-ig magyar-lengyel, Lengyelország felosztása után magyar-szovjet határ

Kőrösmező, máig ottfelejtett lengyel határkő (a tisza-forras.hu oldalról)

• A Jablonicán vagyunk. Túl az akkori Lengyelország. Sok teketória itt nincsen. A magyar parancsnok megnézi az utas iratait, de kérni nem kérte. Az utas vette elő magától. Közben két kőrösmezei pénzügyőr érkezik motorkerékpáron. Nincs hivatalos elintéznivalójuk, ők is csak azért jöttek, amiért az utas: szeretnének egy kicsit átmenni Lengyelbe. – Hát jó, menjünk át Lengyelbe. A pénzügyőrök leteszik a puskát és a parancsnok úrral együtt a sorompó mellett átsétálunk. Amott már jön a lengyel parancsnok. De csak így szivélyesen, nem hivatalosan, inkább mint házigazda a kedves vendégek elé.
A határt – mint határt – nem érzi az ember egy csöppet sem. Az utas erőszakoskodik a lengyel parancsnok úrral, hogy tessék, itt vannak a papírjaim, tessék megnézni. De gavallérosan elhárítja. Ők szószerint… illetve nem is – lélek szerint veszik azt, hogy: magyar testvér, lengyel testvér. Tárt karokkal fogadnak minden magyart.

Magyar és lengyel katonák találkozása az újra Magyarországhoz csatolt vereckei határon, 1939. március 16. A Life fotótárából. Lásd a korabeli magyar-lengyel filmhíradót is.

Tárt karokkal és tört németséggel. S mivel az utas sem tud németül, a társalgás inkább mutogatásból áll, melynek értelme : köszönöm… itt minden nagyon szép ! – Ó, tessék csak, tessék ! – S a takaros túristaházba kalauzolják az utast, ahol a falakon fenyőlombokkal díszítve, a főhelyen, Horthy Miklós kormányzó fényképe, szemben Moscicky. Mellettük Pilsudszky és Ridz-Smigly.



Az utas itt lengyel Mewa-cigarettát vásárol, – a pénzügyőrök elkoccintanak egy-két pohár lengyel bort – a túristaház vezetője, egyben postamester, ad képeslevelezőlapokat és bélyeget s vállalja, hogy lengyel földön át juttatja haza az üdvözleteket. A lengyelektől búcsúzkodva áll az utas azután a Jablonicán. Amott a Hoverla – ott ered a Lazestina, – mutatja körben a csúcsokat a lengyel tiszt, – a Pietros, a Bliznica. Emitt meg a mi hegyeink, a Svinyica, a Chomniak, a Gorgon…

A Lazestina napkeltekor. A Wang folyó máramarosi túrája, 2013

A Hoverla napkeltekor. A Wang folyó máramarosi túrája, 2013

– Köszönöm… – mondja az utas s ez nemcsak a lengyel tisztnek szólt.

• Lefelé menet az erdőben egy temetőbe térnek be az utas és vezetője. Két sor apró betonkeresztre vigyáz itt egy óriási fenyő. A névnélküli keresztek alatt ismeretlen katonák alusznak immár több mint húsz esztendeje. Itt estek el, a Tatár-hágón, a viláháború első éveiben. Az ösvény felé eső első kereszten egy szál tövig égett gyertya. A nagyobb közös keresztre fölvésve: Valaji K Vam: „Zachorejte mir”. Az utasnak azóta lett volna alkalma megtudni, hogy ez pontosan mit jelent – az ilyesmit kötelességének is szokta tartani – de ezúttal ezt nem tette meg. Nyumi szerint ez egyszerűen azt jelenti, hogy: legyen béke… – S az utas elfogadja és továbbítja ezt a fordítást.

Kőrösmező, elesett katonák temetője.

Kőrösmező, zsidó temető

Nyumi – Blutreich Artúr – kartotékja a mauthauseni koncentrációs tábor halotti nyilvántartásában

Válaszút

Nyakunkon a háború, legalábbis a centenáriuma. A számtalan kiállítás, rendezvény és projekt közül is kiemelkedik az a berlini központú, tucatnyi vezető európai közgyűjtemény összefogásából született Europeana 1914-1918 projekt, amely korabeli dokumentumok, fotók, filmek, visszaemlékezések százezreit gyűjtötte be, rendszerezte, és teszi most beszkennelve a nagyközönség számára elérhetővé az interneten. A gyűjtemény részét alkotja mintegy 650 órás filmanyag is, amelyben olyan különlegességeket is találni, mint az Allenby angol tábornok csapatainak nagy 1918. szeptemberi palesztinai előnyomulását megörökítő több mint fél órás filmfelvétel.

A film nyitó képei a szeptember 20-án elfoglalt Názáret panorámájával indítanak, majd a 4. ausztrál könnyűlovas ezred katonáit látjuk bevonulni szeptember 25-én a Galileai tó nyugati partján fekvő festői Tibériásba, a palesztinai zsidóság négy szent városának egyikébe. A végeláthatatlan sorokban vonuló ausztrál lovasokat a helyi lakosság, köztük kaftános, strájmlis zsidók (2:04 – 2:42) kíváncsi tekintete kíséri.

Majd 3:50-nél feltűnik egy útjelző tábla.


Felül szerényebben arabul, alatta jól kivehető nagyobb betűkkel németül mutatja észak felé az utat: Nach Damaskus. Világos, aki Tibériás szent városáig már eljutott, annak már csak tudnia kell, merre fekszik a legközelebbi, vele egy napon említhető világváros. No de nézzük csak, melyik az a másik – nyilván hasonló jelentőségű helység –, amely felé a tábla a másik irányba mutat.


Samach. Ezt a várost ma hiába keresnénk a modern Izrael térképén. 1948 márciusában elnéptelenedett, miután mintegy 3300 arab lakosa elmenekült a várost elfoglaló Hagana zsidó katonái elől. Egykori területén ma az idők során lassan ránőtt Deganja Alef kibbucot találjuk. 1918-ban viszont jelentős városka volt a Galileai tó déli partján, fontos vasútállomással a hedzsázi vasutat Haifával összekötő Jezreel völgyi vasútvonalon. Az első világháború idején ráadásul német katonai bázis is volt itt repülőtérrel, és 1918. szeptember 25-én itt zajlott Allenby előrenyomulásának egyik legelkeseredettebb csatája. Méltán megérdemli az útjelző táblát.

No de mi lehet az a harmadik közel-keleti metropolisz, amelynek a nevét Samach alatt találjuk?


Nem könnyű kiolvasni, a betűk kisebbek és elmosódottak. És a német szó alatt egy szám is áll: 505. Talán 505 km-t jelenthet? Nem. Mert a felette álló szó sem városnév. A német felirat szövege:

Zum Kraftwagenpark 505.

De ne induljanak el arra. Már nincsenek ott.