Brutalista cirkusz Albániában

A Cirku képét először egy olasz urbex-oldalon láttam. Ahogy az urbex-oldalakon szokás, semmi pontos információ nem volt róla, csupán annyi: „Brutalista cirkusz Albániában.” De nem tellett sokba rátalálni, hogy a betonváz a dél-albániai Patos városkában áll, Apollonia ókori város romjaitól nem messze. Minthogy albániai utunk amúgy is arra vezetett, megbeszéltük, hogy tartunk egy megállót Patosban.

Patos az albán olajmezők fővárosa. Az 1928-ban felfedezett Patos-Marinëz olajmezőn fekszik, amely Európa legnagyobb szárazföldi (tehát nem-tengeralatti) olajmezeje. Ahogy a város felé haladunk, mindenütt kicsi bólogató olajkutakat és hatalmas, rozsdás olajtartályokat látunk. A levegőt betölti a kőolaj nehéz szaga.

A városban semmi sem mutat a gigantikus cirkusz felé. Szerencsére Google Views-n már végigböngésztem az utcákat a jellegzetes sokszögű szürke formát keresve, s meg is találtam egy mellékutcában, a Rruga Çamërián.

És tényleg ott van. A főutcáról blokkházak közé leágazó utca néhány száz méter után villásan kettéágazik, s egyik ága félkörívben megkerüli a Cirku roppant vasbeton vázát.

A sokszögű épületen körben nagy vasbeton rácsos ablakok futnak végig, belátni a belsejében dúsan tenyésző fügefákra. A kör alakú tetőnyíláson vasszerkezet tart egy harmonikásan hajtogatott, csillag formájú tetőt. Az épületet az utca felső része felől alacsony egykori belépő csarnok veszi körül, míg a lefelé lejtő alsó utca felől nagy vasbeton pillérek támasztják alá.

A cirkusz az 1980-as évek végén épült, a kommunista rezsim hangulatjavító próbálkozásaként a nyilvánvaló gazdasági csőd és társadalmi elégedetlenség láttán. A helyszín kiválasztásához Patos olajváros akkori súlya mellett az is hozzájárult, hogy innen származott a híres Balla cirkuszi család, Arnold és Artan Balla, a Balla Brothers. De a rezsim előbb ért véget, mint az építkezés. A Cirku soha nem működött, s azóta is folyamatosan pusztul.

Az egyik albán TV-csatorna nemrég készített videót a cirkuszról, fel is rakták YouTube-ra. Vizuálisan elég jó, de a kísérőszöveg persze csak albánul van. Most készítem a magyar és angol nyelvű feliratot alája, ha meglesz, újra felrakom azzal együtt. Nézzenek vissza.

A cirkusz mellett egy ugyancsak monumentális nagy négyszögű épület áll, kiugró felső szintjét ugyancsak vasbeton pillérek támasztják alá. Mintha valahogy összefüggésben lett volna a cirkusszal. A külső lépcsőn néhány fokot felmenve belátunk az ablakon a bent működő nyugdíjasklubra. Férfiak sakkoznak, dominóznak, ahogy meglátnak, vidáman üdvözölnek. De bemenni nem tudunk; mint később kiderül, a klub bejárata teljesen az ellenkező oldalon nyílik.

Az épület földszintjéről szőke hölgy jön ki. Bemutatkozik: ő a földszinten működő ifjúsági klub vezetője. Röviden elmondja, mit is látunk. Az épület a szocialista olajipar virágzásának idején a város művelődési háza volt, nagy előadó- és moziteremmel, könyvtárral, klubtermekkel, szakkörökkel. A város a környék intellektuális központja is volt, sok ide költözött mérnökkel („laktak itt orosz mérnökök, lengyelek…”) tanárokkal, pezsgő kulturális élettel.

Aztán a szocializmussal együtt a virágzás is elmúlt. Az olajipart külföldi kézbe adták, a helyi értelmiség jórészt eltűnt. A művelődési ház felét privatizálták, benne a könyvtárral; a könyvek sorsáról senki sem tud. Ő és néhány kollégája nagy odaadással működtetnek szakköröket a helyi gyerekek számára. Behív, körbevezet. Rajzszoba, zeneszoba, táncterem ruhatárral, varróterem. „Körülbelül ötven gyerek jár ide. Épp most volt fellépésünk a nagyszínpadon”, mutatja a telefonján a fotót a népviseletes táncos csoportról.

Átvezet a nagyszínpadra is, amely a túlsó oldalról nyílik, a művelődési ház főbejáratán át kell felmennünk két emeletet. Az emeletek falain nosztalgikus fotótablók az olajipar és a hozzá kapcsolódó kulturális élet múltjából (illetve hát amikor a tablókat felrakták, valószínűleg még jelenéből). Előjönnek a kollégák is, ránk mosolyognak, kezet fognak, nagyon örülnek nekünk.

S aztán a nagyszínpad: szebb napokat látott moziterem, hatalmas színpaddal, ahol több réteg függöny elhúzásával lehet mélységet teremteni. A mozi már nem működik.

Kimegyünk a ház tetejére, onnan nézünk le a cirkuszra. Innen látszik a belső udvar is, nem működő beton szökőkúttal, körben padokkal. Ez a nyugdíjasklub bejárata és udvara.

Itt ér utol minket az önkormányzat fotósa. Hogy ugye szabad csoportfényképet készíteni rólunk az önkormányzati kiadvány számára. Merthogy olyan ritkán járnak erre idegenek, akik kíváncsiak a városra.

Visszamegyünk a művelődési házba, benyitunk egy szomszédos terembe, ahol egy iskolai osztály énekórája zajlik. Albán népdalokat tanulnak öreg olajbányászoktól. Egy fiúcska recitálja a ballada szövegét, az öregek tercelős refrént énekelnek rá.

A gyerekeket energikus tanárnő szervezi és igazgatja, mint egy pásztorkutya. A mi jó tanárnőinkre emlékeztet az általános iskolában. Köszöntő dalt énekeltet számunkra a gyerekekkel, jólesik neki, hogy tetszik nekünk. Nem magát állítja előtérbe, hanem a gyerekek teljesítményét. Amikor le akarom fényképezni velük, őket tolja előre, ő maga eltűnik mögöttük.

Nagy köszönetet mondunk a tanárnőnek és az igazgatónőnek is azért a hihetetlen munkáért, amit itt, az elfelejtett olajváros gyerekeivel művelnek. Látszik rajtuk, mennyit ad nekik ez a törődés. Ha ki tudnak törni ebből a közegből, azt nagy részben nekik köszönhetik majd.

Nagyon örülünk annak, amit láttunk. Hogy pusztulást jöttünk nézni és életet találtunk.