Vér és tej. Orestia Kapidani shkodrai kiállítása

A shkodrai Marubi-fotómúzeum a város talán legfontosabb kulturális intézménye. A főutcáról nyíló fotóműtermet az Itáliából menekülő garibaldista Pietro Marubbi alapította 1856-ban, s az ő fogadott fia majd annak a fia alatt virágzott száz éven át, az 1950-es években bekövetkezett államosításig. Az itt felgyűlt közel félmillió felvétel a legfontosabb albán történelmi fotóanyag.

A múzeum kortárs albán fotográfusoktól is rendez kiállításokat. Most éppen a shkodrai Orestia Kapidani 2004-es „Vér és tej” című sorozatát mutatják be, amely a várostól északkeletre fekvő Mes falu lakóit ábrázolja egyenként vagy családjaikkal a Kir folyó fölötti magaslaton, háttérben a régi oszmán Mesi-híddal.

A többnyire hagyományos viseletbe öltözött figurák a fényképezéshez felvett rituális tartásban, zárt arccal, szoborszerűen állnak, mint aki tudja, hogy emléket hagy maga után. A képek alapján úgy képzeljük, hogy életüket is hasonlóan rituális hagyományos szerepek szerint élik. Az idősebbek arcán világosan látszik az átélt nehéz évek súlya, és megint csak az a zártság, amellyel sikerült azt elviselniük.

A híd mindehhez nemcsak vizuális hátteret, hanem történelmi asszociációkat is szolgáltat. Ez a híd volt a modellje a Nobel-díjas Ismail Kadare „A háromlyukú híd” című regényének. A hidat a közösség építi fel saját erőből, azt remélve, hogy ezáltal megnyitják az utat a külvilág és a fejlődés számára, de végül az oszmán sereg vonul be rajta. A közös építés az erőfeszítés és kitartás, hűség és árulás számos példájával szolgál, köztük azzal a megrázó esettel, hogy a Balkán-szerte elterjedt Kőműves Kelemenné-motívumot követve egy embert falaznak a hídba, hogy az szilárdan megálljon.

A fényképeken a közösség tagjai egyenként vagy legszűkebb családjukkal együtt állnak, de a híd mindegyiken felidézi a közösséget is, ahová tartoznak, s amelynek megmaradásához voltaképpen önmagukat kell zárt hagyományos szerepeikbe befalazniuk.