Nem mind a három kapuzatot fogja egységbe ilyen tágas koncepció. A nyugati főhomlokzatnak, amelyet a legkorábban, még 1200 körül kezdtek el, mind a három kapuja más-más tematikát bont ki: a baloldali – amelyről nemrég írtam – a két Szent János halálát, azaz szentté válását, a középső Jessze fáját, azaz a székesegyház névadó szentje, Szűz Mária nemzetségfáját, s a jobboldali egy másik mártírhalált, Szent Istvánét. A három kaput pedig a homlokzaton elosztott próféták, apostolok és szentek szobrai fogják össze.
A székesegyház építése nagyjából az 1250-es évekre befejeződik. Ekkor kezdik el az egymást követő érsekek kidolgozni az épület részleteit: a kereszthajókat, mellékkápolnákat, a kanonok-szárnyat, a kerengőt. Ezek sorában az 1200-as évek végén készül el a déli és az északi kereszthajó-kapu. A déli már egységes narratívává foglalja össze az Ó- és Újszövetség történeteit, középpontban Krisztus megváltó művével és dicsőségével. Ez is tágas koncepció, az emberiség legfontosabb történeti ciklusa, amely sok ezer évet fog át sok tucatnyi képben. De az északi kereszthajó-kapu a világ teremtésétől a végéig feltáruló perspektívájával felülmúlja ezt.
Ennek a monumentalitásnak oka volt. 1204-ben II. Fülöp francia király elfoglalja és a francia korona alá rendeli az addig nagy mértékben független – illetve az 1066-os angol hódítás után a normann-angol koronától függő – normand hercegséget. A roueni érsekség Franciaországon belül háttérbe szorul a párizsi Notre-Dame mögött. Ezt igyekeznek ellensúlyozni a roueni érsekek többféle politikai reprezentáció, egyebek mellett politikai építészet révén. A párizsi Sainte-Chapelle mintájára megépítik a Szűz Kápolnáját az érsekek temetkezőhelyeként, s az ekkor már régiesnek, darabosnak érzett főhomlokzat helyett a Notre-Dame nagyvonalú kereszthajó-homlokzatait imitálják az új roueni kereszthajó-kapuzatokon.
A Könyves-kaput 1280 körül kezdte építtetni Rouen 1278-ban beiktatott érseke, Guillaume de Flavacourt a székesegyház akkori építőmesterével, Jean Davyval. Az építés előtt meg kellett tisztítani a székesegyház és a párhuzamos Rue Saint Romain – a kanonoksor – közötti területet, amellyel az érseknek egyéb tervei is voltak. Valamikor 1300 után a kaputól jobbra és balra egy-egy épületszárnyat építtetett, amelyek összekötötték a székesegyházat az utcával. A bal oldali lett az érsek palotája, a hozzá csatlakozó Szűz Kápolnájával, a jobb oldali pedig a könyvtár. Erről kapta a nevét a kapu és az előtte, a két szárny között kialakult udvar is, illetve azokról a könyvárusokról, akik az udvaron kínálták portékájukat a könyvtárba járó kanonokoknak. Az utóbbiak egyébként a templomból is visszasiethettek jegyzeteikhez mindjárt a három óránként elmondott közös zsolozsma után a kapu belső oldalához tapadó pompás lépcsősoron.
A 13. század első felében már fokozatosan kialakult a gótikus homlokzatok jellegzetes, egységes szerkezete. A kapuzat középpontjában, a timpanonon a homlokzat központi témáját ábrázolják, itt az Utolsó Ítéletet, amely három sávból áll. A legalsón a holtak támadnak fel sírjaikból, s a középsőn felsorakoznak bírájuk előtt. A legfelsőn lett volna maga az ítélő Krisztus, de ez a sáv hiányzik. Egyes szerzők szerint elpusztult, de a legvalószínűbb, hogy soha el sem készült.
A timpanon körül a bélleteken a huszonnégy apokaliptikus vén, próféták, apostolok és angyalok adnak átfogó mennyei dimenziót a jelenetnek. Fent, a rózsaablak előtt pedig Szent Mihály arkangyal taszítja le Lucifert a mennyből. Ez ugyan a világ teremtésekor történt, de Szent Mihály a holtakat védelmező, s az Utolsó Ítéletkor lélekmérlegelő és az ördögöket távol tartó szerepben jelenik meg, így kötődik a központi témához.
A timpanon-dombormű alatti kapuosztón, a trumeau-n a város 7. századi szent püspökének és védőszentjének, Szent Romainnek a szobra áll, az általa láncra vert Gargouille nevű szörnyeteggel. A gótikus kapuzatok trumeau-szobrai általában a timpanon témájához kötődtek, úgyhogy Szent Romain itt kakukktojás. De ha tudjuk, hogy a szobrot csak a 19. századi restauráláskor faragták ide, a Rue Saint Romain felőli homlokzatra, akkor már érthetőbb az oka. A 13. századi források „Szűz Mária új kapuja” néven említik a kapuzatot, úgyhogy valószínűbb, hogy egy Madonna állt itt gyermekkel, mint mennyei közbenjárónk az ítélet napján.
De a legérdekesebb a kapu lábazata, az a kapu két oldalán harmonikaszerűen sorakozó félpillér-sorozat, amelyeken keskeny szoborfülkék állnak, azok tetejéről pedig a timpanon bélleteinek ívei indulnak. Ezeknek a félpilléreknek a homlokzatát felülről lefelé öt-öt négykaréjos keretbe írt figurák díszítik, négyzetrácsszerűen beborítva az egész felületet, mintha hímzett kárpitot simítottak volna a kapubélletek lábazatára.
A lábazat legfelső négykaréjos sorában a Teremtés jelenetei futnak végig, a kaputól jobbra a „legyen világosság”-tól a tudás fájáig, a kaputól balra pedig a kiűzetéstől Káin gyilkosságáig.
A Teremtés hét napján a teremtő Isten Krisztus keresztes glóriáját viseli. Minthogy Isten puszta szavával teremtett, s Krisztus a János-evangélium szerint Isten igéje, ezért a korabeli felfogás szerint helyénvaló, hogy ő végezze el a teremtés egyes lépéseit. E lépéseket szokatlan módon egy-egy kör alakú diagramban összefoglalva látjuk. Csupán az ember teremtésekor látunk három férfifejet, a Szentháromság szimbólumát, minthogy itt a Biblia is többes számra vált: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” (Ter 1:26)
A Teremtés és az első emberek történetének egyes jelenetei alatt viszont négy-négy különös, groteszk lény van, mind a kétszer tíz pillérhomlokzaton, ilyen módon:
Hogy a világ és az emberi történelem kezdetei mit keresnek egy Utolsó Ítélet-portál lábazatán, az még érthető. A világ kezdete szükségszerű előfeltétele a világ végének, s az ember bűnbeesése az Utolsó Ítéletnek. De hogy kerülnek ide a csudalények?
A szakirodalom nem egységes ebben a kérdésben. De néhány elrugaszkodott értelmezéstől eltekintve, amelyektől én is eltekintek itt, többé-kevésbé megegyeznek abban, hogy egyfajta bestiáriumról van szó.
A középkori bestiáriumoknak, azaz az állatok tulajdonságait bemutató gyűjteményeknek kétféle fő tanítása volt: egyfelől a Teremtés gazdagságát illusztrálták, másfelől az egyes állatok különféle morális tanításokat is hordoztak. Mindkettőnek helye van itt, a Teremtés és a morális döntéseket számon kérő Utolsó Ítélet alatt.
Azon kívül ennek a „lábazati szőnyegnek” a kialakulása is szorosan kötődik a bestiáriumokhoz. A roueni lábazat előzményei ugyanis azok a dombormű-sorozatok a korábbi gótikus székesegyházak kapubélleteiben, amelyek nem kötődtek a timpanon tematikájához, hanem egy-egy önmagukban megálló szetet alkottak: hónapábrázolásokat, a hét erény és hét főbűn harcát, a szabad művészeteket, vagy éppen állatokat. Ezek nagyon gyorsan a romanikából megörökölt négykaréjos keret-sorozatokba rendeződnek, s először épp itt, Rouenben lehúzódnak a kapuk lábazatára, a déli kapun bibliai történet-sort, az északi kapun bestiárium-enciklopédiát alkotva.
De miért csupa csodás állat alkotja ezt az enciklopédiát?
Egyfelől a korban megélénkült az érdeklődés a távoli országok csodás lényei iránt, amelyeket az indiai útleírások,
Másfelől a korabeli kéziratfestők – akik a díszítőszobrászat számos motívumát is tervezték – szenvedélyesen töltötték meg groteszk és hibrid lényekkel éppen a kéziratok margóit, ahogy itt is a margókra kerülnek ezek a lények.
Harmadfelől a lábazat legfelső, narratív sora nemcsak a Teremtést, hanem a bűnbeesést, az ember elsötétülését és gyilkossá válását is ábrázolja, s ehhez is jó illusztrációt szolgáltatnak ezek a torz és állati vonásokat és testrészeket is felöltő lények.
De a teremtett lények számlálhatatlan sokasága valószínűleg mindenekelőtt a Teremtés és a Teremtő kifogyhatatlan gazdagságát illusztrálja. Ahogy a Teremtő mondja, hogy „mindenfajta élőlény nyüzsögjön” (Ter 1:20), úgy nyüzsög itt a lábazaton mindenfajta elképzelhető és elképzelhetetlen élőlény. Nemcsak a négykaréjos keretekben látható nyolcvannyolc, hanem még azokon kívül is: a négykaréjos keret és az azt befoglaló négyzet sarka közötti négy-négy háromszögben is egy-egy lény húzódik meg, sárkányok, hibrid lények, bárányok, rókára vadászó ember, madarak, halak és minden más, összesen kétszáznyolcvan.
És ezek a kicsi, sarokba szorult lények nem jelentéktelenebbek a nagyoknál. Hiszen éppen ők ihletik meg, ahogy Salome tánca Flaubert-t, a roueni katedrálist meglátogató Ruskint, majd az ő nyomán Proustot is, tovább folytatva a Teremtés láncát a huszadik századig és azon túl.
„Nem szólok most az általános tervezésről, a szárnyak és pikkelyek vonalairól, amelyek – kivéve talán a középső sárkányét – nemigen haladják meg a jó díszítőmunka szokásos közhelyeit; de a vonásokban olyan elmélkedés és képzelet jelei mutatkoznak, amelyek ritkák, legalábbis manapság. A bal oldali felső teremtmény valamit harap – alakja a megkopott kövön alig kivehető, de az bizonyos, hogy harap; s az olvasó kénytelen felismerni a különösen visszafordított szemben azt a kifejezést, amelyet – úgy vélem – soha máskor nem látni, csak egy kutya szemében, mikor játékosan rágcsál valamit, és már kész is eliramodni vele. A pillantás jelentése, amennyire azt a véső puszta bevágása jelezni képes, akkor érződik igazán, ha összehasonlítjuk a jobb oldali fekvő alak szemével, amely komoran és haragosan mereng. Ennek a fejnek a felépítése, s a sapka bólintása a homlok fölött szép; de van egy apró mozzanat a kéz fölött, amely különösen jól sikerült: az alak rosszindulatában bosszankodik és tanácstalan; erősen a járomcsontjára nyomja a kezét, s az arc húsa a nyomástól a szem alatt ráncba szalad. Az egész, igaz, nyomorúságosan durvának hat, ha olyan léptékben látjuk, ahol óhatatlanul finom rézkarcfigurákkal vetjük össze; de ha úgy tekintjük, mint egy katedráliskapu külső oldalán egy köztes mező kitöltését – s ráadásul egy a több mint háromszáz közül (hiszen becslésembe nem számítottam bele a külső talapzatokat) –, akkor az adott kor művészetének nagyon is nemes életerejéről tanúskodik.”
John Ruskin, The Seven Lamps of Architecture
„Végül Ruskin középkori tanulmányai a hit jóságába vetett hitével együtt megerősítették benne azt a meggyőződést is, hogy a munka legyen szabad, örömteli és személyes, mindenféle gépi beavatkozás nélkül. Hogy ezt teljesen átérezzük, a legjobb átvenni ide egyik legjellemzőbbnek mondható oldalát, ahol egy apró, néhány centiméteres figuráról beszél, amely elvész a roueni katedrális Könyves-kapujának több száz kis alakja között:
«Az alak, akit látunk, rosszindulatában bosszankodik és tanácstalan; kezét erősen az arccsontjára nyomja, s az arc húsa a szem alatt a nyomástól ráncot vet. Az egész rettenetesen durvának tűnhet finom metszetekkel összehasonlítva, de ha csupán egy katedráliskapunak egy külső mezejét kell kitöltenie, s egy a több mint háromszáz hasonló figura közül, úgy a kor művészetének legnemesebb életerejéről tanúskodik.»
«Van olyan munka, amelyet megélhetésünkért kell végeznünk, s azt odaadással kell végeznünk; van olyan munka, amely örömünkre szolgál, s azt szívvel kell végeznünk; egyik sem végezhető félgőzzel vagy ügyeskedéssel, hanem csupán teljes akarattal; s ami nem méltó e fáradozásra, azt egyáltalán nem szabad tennünk. Talán mindaz, amit itt a földön végeznünk kell, nem szolgál másra, mint a szív és az akarat edzésére, s önmagában haszontalan. De akárhogy is, eltekinthetünk tőle, ha nem méltó arra, hogy beleadjuk a kezünket és a szívünket. Halhatatlanságunkhoz nem illik olyan eszközökhöz folyamodnunk, amelyek ellentmondanak rangjának, s nem szabad engednünk, hogy olyasmi álljon közé és az általa irányított dolgok közé, amire nincs szüksége. Van elég üres ábránd, elég durvaság és érzékiség az emberi létben anélkül, hogy azt a néhány ragyogó pillanatot gépiessé változtatnánk; s mivel életünk – hogy a dolgokat a lehető legjobban rendbe tegyük – csupán pára, amely egy ideig látszik, majd elillan, legalább hagyjuk úgy megjelenni, mint felhőt az ég boltozatán, ne pedig, mint a a kemencéből kitóduló és a kerék forgása körül gyülekező sötét gőzt.»
Bevallom, hogy amikor Ruskin halálakor újraolvastam ezt az oldalt, vágy fogott el, hogy lássam a kis emberkét, akiről beszél. És elmentem Rouenbe, mintha egy végrendelet szavának engedelmeskedtem volna, mintha Ruskin halálakor ránk, olvasókra bízta volna ezt a szerencsétlen teremtményt, akinek életet adott szavával, és aki, tudtán kívül, örökre elveszítette azt, aki éppannyit tett érte, mint első szobrásza. De amikor a hatalmas katedrális elé értem, a kapu elé, ahol a szentek sütkéreztek a napon, feljebb a galériák, ahol a királyok ragyogtak, egészen azokig a kőcsúcsokig, amelyeket lakatlannak képzeltem, de ahol egy faragott remetét láttam magányosan élni, engedve, hogy a madarak nyugodhassanak homlokán, miközben ott egy apostoli kör hallgatja az angyal üzenetét, szárnyait összecsukva, galambok röptével körülöttük, és nem messze egy alakot, aki egy gyermeket vesz a hátára, fejét hirtelen gesztussal hátrafordítva; amikor láttam, hogy e misztikus város kapui előtt sorakozó, vagy tornyainak erkélyeiről letekintő kőlakók mind élvezik a napot vagy a reggeli árnyékot, megértettem, hogy lehetetlen lesz megtalálni e néhány centiméteres figurát a természetfeletti nép között.
Mégis elmentem a Könyves-kapuhoz. De hogyan ismerjek fel egy kis figurát a több száz között? Hirtelen egy fiatal és tehetséges szobrász, Mme L. Yeatman, így szólt hozzám: «Itt van egy, ami hasonlít rá.» Lehajoltunk egy kicsit, és ott volt. Nem érte el a tíz centimétert. Megkopott, de tekintete mégis megmaradt; a kő megőrizte a pupilla mélyedését, azt a kifejezést, amely azonosította számomra. Az évszázadok óta halott művész hagyta ott, a több ezer között, ezt a kis lényt, amely naponta meghal egy kicsit, és amely rég halott volt már, elveszve a többi között, örökre; de ő tette oda.
Egy napon jött egy ember, aki számára nincs halál, nincs anyagi végtelen, nincs feledés, egy ember, aki elvetette magától a mindannyiunkat nyomasztó ürességet, hogy elérje céljait, amelyek uralják életét, oly sokat, hogy nem érheti el mindet, miközben mi híján vagyunk ezeknek; jött ez az ember, s e kőhullámok között, ahol minden fogazott hab a többihez hasonlónak tűnik, látva bennük az élet minden törvényét, a lélek minden gondolatát, nevükön nevezve őket, így szólt: «Nézzétek, itt van, az az.» Mintegy az Ítélet napján, amelyet onnan nem messze ábrázoltak, szavai mint az arkangyal trombitája szóltak:
«Akik éltek, élni fognak, az anyag semmi.»
És valóban, ahogy a timpanonon ábrázolt halottak fölkeltek az angyal trombitájára, felemelkedtek, visszanyerték alakjukat, felismerhetők, élőnek látszanak, úgy a kis figura is újra életre kelt, visszanyerte tekintetét, és a Bíró így szólt: «Éltél, élni fogsz.» Az ő bírája nem halhatatlan, teste meghal; de mindez nem számít! Mintha nem kellene meghalnia, halhatatlan feladatát teljesíti, nem törődve azzal, mekkora dolog tölti ki idejét, és mivel csak egy emberi élet áll rendelkezésére, napokat tölt a templom ezernyi figurája közül való egyetlenegy előtt. Lerajzolta. Az alak megfelelt az őt izgató gondolatnak, amely nem törődött a közelgő öregedéssel. Lerajzolta, beszélt róla. És a kicsi, ártalmatlan és groteszk figura, minden remény ellenére feltámadt abból a halálból, amely látszólag teljesebb volt a többinél, az elveszésből a számok és hasonlóságok végtelenében, de ahonnan a géniusznak sikerült kiemelni őt. Amikor ott megtaláltam, nem tudtam ellenállni a meghatottságnak. Mintha élne és nézne, vagy mintha inkább a halál ragadta volna meg tekintetét, mint a pompeiek félbemaradt gesztusait. És valóban, itt a szobrász gondolata merevült meg meg a kő mozdulatlanságában. Megérintett, hogy ott újra láttam; semmi sem hal meg hát, ami élt, sem a szobrász, sem Ruskin gondolata.”
Marcel Proust, „Jean Ruskin”, La Chronique des arts et de la curiosité, 1900. január 1.
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése