Salome tánca

A normandiai Rouen székesegyházának homlokzata legtöbbünk számára onnan ismerős, hogy Monet erről festette 1892-94 között híres sorozatát, harminchárom képen bemutatva, mennyire másnak látjuk különböző napszakokban és időjárási viszonyok között, ilyenformán szinte tudományos kísérlettel igazolva az impresszionizmus elvi alapvetését.

A homlokzat a 12. században épült, a bal oldali toronnyal kezdve. Elsőnek elkészült, bal oldali mellékkapuját, a Szent János-kaput díszítő timpanon-domborművet 1270-80 között faraghatták. A dombormű Keresztelő Szent János életének legfontosabb mozzanatait foglalja össze: tanítását és szentté válását, azaz vértanúhalálát. A felső regiszterben János egy asztal mellett ülve tanít, körötte tanítványai és két hosszú klepetusba öltözött figura, valószínűleg a farizeusok, akiket olyan keresetlen szavakkal bélyegzett meg. Az alsó regiszterben pedig Heródes és vendégei ülnek ugyancsak egy asztalnál, s mellettük Salome járja táncát, majd jobbra a hóhér a börtönben fejét veszi Jánosnak, s a kép közepén Salome átadja azt anyjának. Ahogy Máté (14:6-11) és Márk (6:21-28) egybehangzóan leírják:

„Heródes elfogatta Jánost, bilincsbe verette, és börtönbe vetette fivére, Fülöp felesége, Heródiás miatt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem lehet a tiéd!” Meg is akarta ölni, de félt a néptől, mert prófétának tartották. Heródes születése napján történt, hogy Heródiás lánya táncolt a vendégeknek. Annyira megtetszett Heródesnek, hogy esküvel ígérte, bármit kér is, megadja neki. Az – minthogy anyja előre kitanította – így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király elszomorodott, de az esküre és a vendégekre való tekintettel megparancsolta, hogy adják neki oda. Lefejeztette hát Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, odaadták a lánynak, az meg elvitte az anyjának.” (Mt 14,6-11)

Salome úgy kerül be potyautasként az evangéliumba és Keresztelő Szent János vértanúságának középpontjába, mint Pilátus a krédóba. Az evangéliumok még csak nevét sem említik – azt majd Josephus Flaviustól kell megtudnunk –, csupán „Heródiás lányaként” utalnak rá, mint ahogy szerepe szerint is csak eszköz anyja kezében. Heródiás Nagy Heródes király unokája volt, akit a király trónörökös fiához, II. Heródeshez, a nő fél-nagybátyjához adott feleségül. Amikor azonban II. Heródes – akit az evangéliumok valamiért Fülöp néven említenek – Kr.e. 4-ben kegyvesztetté válik apjánál, Heródiás otthagyja, és öccséhez, a trón örököséhez, Heródes Antipashoz megy feleségül. Ezt kifogásolta János, s ezért tökélte el Heródiás, hogy örökre elhallgattatja őt.

A roueni ábrázolás azonban szokatlan számunkra. Salome tánca nem így él kulturális emlékezetünkben. Salomét szép fiatal lánynak képzeljük, aki kecses tánccal nyűgözi le a vén kecskét, Heródes Antipast. Mint ahogy reneszánsz képeken, például Filippo Lippi vagy Benozzo Gozzoli Szent János vértanúságain látjuk:

A roueni Salomé azonban nem ilyen, hanem inkább egy gumitestű akrobata nő, amilyenek a kínai történelmi filmekben szórakoztatják a fogadó népét.

Az ábrázolás valószínűleg pontosan ilyen hatást akart kelteni. A páros és körtáncokhoz szokott középkori nézők számára a magányos tánc ugyanis alapvetően az akrobata-mutatványosok vásárokon és fogadókban  tartott előadását jelentette.

De nem csak erről van szó. Hiszen Salome táncának legkorábbi ábrázolásán, egy 9. század eleji chartres-i evangeliáriumban még nem mutatványos, hanem „rendes” táncot látunk. Valami utána történt, mert a 12. századtól Salomét szinte mindenütt vásári mutatványosként ábrázolják.

A középkori egyház mélyen elítélte a vásári mulatságokat – sőt általában a táncot – éppúgy, mint Salomét, s összekapcsolásukkal a kettő kölcsönösen dehonesztálta egymást. Ahogy Aranyszájú Szent János kijelenti a Máté 14-ről, Heródes vacsorájáról szóló homíliájában (PG 58:485-486):

Ὅπου γὰρ χοροί, ἐκεῖ καὶ δαίμονες· ὅπου δὲ πολλὴ κρότος, ἐκεῖ καὶ τὰ πονηρὰ πνεύματα· ὅπου δὲ αὐλοὶ καὶ κιθάραι, ἐκεῖ χοροὶ τῶν ἀκαθάρτων δαιμόνων.

„Mert ahol tánc van, ott démonok is vannak; ahol nagy zaj és taps, ott gonosz lelkek is vannak; ahol sípok és citerák, ott a tisztátalan démonok kórusa.”

Καίτοιγε οὐ παρεῖσα τὴν τοῦ Ἡρῳδιάδος θυγατέρα, ἀλλ’ ὁ διάβολος, ὁ τότε δι’ ἐκείνης ὀρχούμενος, καὶ νῦν δι’ αὐτῶν τοὺς χοροὺς ἄγει.

„Még ha Heródiás leánya nincs is jelen, de az ördög, aki akkor az ő személyében táncolt, most is rajtuk keresztül vezeti a kórusokat.”

Salome személyében tehát maga az ördög táncolt. Ezért kell őt kifacsart, természetellenes pózokban ábrázolni, mint egy ördög által megszállottat. Ahogy számos kéziratban, például ebben az 1323 körüli amiens-i misekönyvben (Hágai Királyi Könyvtár 78 D 40, fol. 108r):

vagy ezen az oszlopfőn a Rouen melletti St. George de Bascherville apátságból, amelyen ugyan koronás zenészek zenélnek, mint az Apokalipszis jelenetein, de a kézen állva táncoló nőt az irodalom Salomének tartja:

vagy a veronai San Zeno bronzkapujának ezen a végsőkig leegyszerűsödött és épp ettől nagy erejű ábrázolásán:

Salome nagy korszaka azonban a 19. század végén jött el. Oscar Wilde az irodalomban, Gustave Moreau a festészetben, Richard Strauss a zenében emelte piedesztálra, mint a femme fatale, az érzéki táncával ellenállhatatlanul csábító amorális nő archetípusát. Ami végül is éppúgy az ördöggel való cimborálást jelenti, csak másként fogalmazva és másképpen értékelve.

Gustave Moreau: Salome, kettő a három változatból, 1876

Franz von Stuck: Salome, 1906, szemmel láthatólag a vele egykorú Lilith nővére

A 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben több ezer Salome születik képen és írásban. Mindegyik femme fatale, aki rafináltan buja táncával csábítja el Heródest és a nézőt/olvasót. De van egy jeles kivétel, Flaubert, aki Heródiás című elbeszélésében másként írja le Salome táncát:

„Aztán Antipas asztala körül fordult meg a leány, őrült sebesen, mint a boszorkányok pörgettyűje; és az a gyönyör zokogásától elcsukló hangon szólt hozzá:- Jöjj! Jöjj!

Forgott folyton-folyvást; és a cimbalmok húrszakadtáig zúgtak, a tömeg ordítozott. A tetrarcha azonban túlkiabált minden hangot:- Jöjj! Jöjj! Tiéd lesz Kafarnaum! a Tiberiás síksága! a fellegváraim! a fele királyságom!

A leány a tenyerére vetette magát és a talpát a levegőbe emelve végigszaladt így az emelvényen, mint valami nagy szkarabeusz; aztán hirtelen megállott.

A nyaka és a gerince derékszöget formált. Combjairól a színes takarók a vállaira hullottak és - mint a szivárványív - körülövezték az arcát, egy könyöknyire a földtől. Az ajka festve volt, a szemöldöke koromfekete, a szeme csaknem rettenetes és a homlokának verejtékcseppjei úgy tetszettek, mint fehér márványon a pára.”

Noha Flaubert jegyzeteiből tudjuk, hogy látta Moreau híres képét az 1876-os Szalon kiállításán, ennek a Saloménak nem az a modellje. Hanem az az ábrázolás, amelyet a Rouenben született és felnőtt Flaubert egész gyerek- és fiatalkorában látott, s amely számára Salome archetípusa kellett legyen. A rouen-i székesegyház Szent János-kapujának táncos lánya.