Hosszú út Ushguliba

Hajnal előtt kelünk a mestiai vendégházban. Havazott az éjjel. A levegő tiszta és nyugodt, s a derengő fényben minden háztetőt, kerítést és fát kristálytiszta, törékeny fehér bevonat borít. A póznától póznáig ívelő villanyvezetékek vaskos fehér szalagokká híztak, tenyérnyi szélesen rakódtak köréjük a hópelyhek, amelyeknek finom csipkemintázatát az első reggeli szél lefújja majd.

Ushguliba indulunk vendégházunk gazdájának terepjáró kisbuszával. Az utcák még üresek ezen a korai órán. A reflektorok fénye a kátyúkban meggyűlt tócsákban tükröződik, remegő rózsaszínű fénnyel borítva be az aszfaltot. A terepjáró brummogása vicsorgó őrületbe kergeti a pásztorkutyákat, amelyek hosszan üldöznek minket a városon kívülre, addig ugatva utánunk, míg meg nem győződnek róla, hogy nem fordulunk vissza.


A várost elhagyva keskeny és hófödte úton haladunk tovább, amelyet olykor sötét, sáros tócsák tarkítanak. Az Inguri völgyében felfelé kanyargó utat csupán autónyomok jelzik, amelyeken időről időre olvadékvíz-patakok szaladnak át. Ezek a vízmosások és bukkanók olykor csupán lelassítják a haladást, máskor megállunk, amíg a sofőr végiggondolja az akadály természetét és az átkelés legjobb módszerét. Aztán a sebességváltóval és a kormánnyal ügyesen manőverezve átviszi rajta az autót: egy huppanás, egy rázkódás, és megyünk tovább. Ilyen módon három vagy négy óra alatt tesszük meg majd a negyven kilométeres utat Ushguliba. Néha, egy-egy különlegesen rázós helyen mi is kiszállunk és megtoljuk a kocsit, mélyre süppedünk a nedves hóban, izmaink megfeszülnek, hogy besegítsünk az autókerekek futófelületének, amelyek akadálytalanul forognak, mint gumigalaxisok a jég univerzumában, míg végül friss felületbe harapnak, és fogást találnak rajta.

A kanyarból már látjuk, hogy előttünk kis patak keresztezi az utat, mélyen belehasítva az útfelületbe, néhány kiálló, éles követ körbefolyva. Autónk óvatosan araszol előre, már-már átjutottunk, s a sofőr most gázt ad, hogy kilendüljünk a bevágásból. Ám az első kerék hirtelen lesiklik a kőről, s a futómű felől éles hangot hallunk, a fémhez súrlódó kő nyugtalanító csikorgását. Még néhány métert haladunk, s a motor leáll. A sofőr újra meg újra próbálkozik vele, de nem sikerül beindítani. Minden bizonnyal az üzemanyag-vezeték csípődött be a sziklához ütközve.

Telefonál a következő faluba. Tíz percen belül dzsip érkezik három férfival, akiket egy negyedik követ barna lovon. A nyitott motorház fölötti hosszas tanácskozás és fejcsóválás után a sofőr az autó alá bújik, hogy szemrevételezze a kárt.

Újabb telefon, ezúttal a sofőr unokaöccsének Mestiába, hogy jöjjön fel és vigyen el minket Ushguliba. Közben végignézzük a nem mindennapos látványosságot, ahogy lerobbant autónkat négyökrös fogat vontatja fel a hegyi úton a következő faluba, Kalába, ahol majd az új sofőr beér bennünket.

Az ökrök előtt ballagunk. Elhagyott házak előtt haladunk el, ásító roncsok félrecsúszott redőnyökkel és málló vakolattal. Az egykori lakók a modern élet csábítását követve, jobb életkörülményeket keresve leereszkedtek a völgyekbe. Nem nehéz elképzelni, milyen lehet a tél elszigeteltsége, a hó fogsága egy ilyen megközelíthetetlen helyen. Az egyik elhagyott ház falába valaki búcsúzóul gyakorlott kézzel karcolta bele Sztálin arcvonásait.

Aztán búcsút mondunk első sofőrünknek, s beszállunk a második dzsipjébe. Mintha a kaland új fejezete kezdődne, néhány kanyar után az út is megváltozik, még keskenyebbé, még hepehupásabbá, még alattomosabbá válik. Még kevésbé kitaposott, mint odáig, s baloldalt nyers sziklafal, jobboldalt szédítő mélység határolja. Amikor a nap olykor-olykor előbukkan a vastag felhők közül, nem evilági látvány tárul ki előttünk, hegyek szaggatott kontúrjai a hó kísértetleplével takarva, tüskés fekete fákkal telehintve a legmélyebb kék ég előterében.




Késő délután érünk Ushguliba, a magasan fekvő völgybe, amelyet 1930 előtt semmilyen út nem kötött össze a túlvilággal, s látszólag még ma is kívül áll az idő folyásán. A hármas falut szelíd dombok veszik körbe, most hó borította legelőkkel, amelyek fokozatosan emelkednek a völgyet szegélyező csúcsokig. Alig egy óránk van már csak alkonyatig, hogy felfedezzük a szvan erődtornyokat, a falu emblematikus épületeit, és átlássuk a rendkívüli település struktúráját. A világörökség listájára felvett falu Európa legmagasabban fekvő lakott települése.


Az alsó falu évezredes épületei között sétálunk – némelyikük a nyolcadik században épült –, olykor egy-egy sovány tehén vagy szomorú ló jön szembe, de sehol egy ember. Lapos szürke kőből rakott falak labirintusában járunk, réseikben narancssárga zuzmó és a finom fű száraz csomói vertek gyökeret. A csöndet csak olykor töri meg egy-egy kakas kukorékolása, kutyaugatás, elégedetlen tehén bőgése. Egy idő után a helyi félvad pásztorkutyák felfedezik jelenlétünket, a kerítésből kirántott karót feltartva hátrálunk, közben igyekszünk annyi fotót begyűjteni még, amennyit csak tudunk a szürkülő délutánban.

Visszatérünk a főutcára, a sofőrhöz, aki a hármas falu főterén vár ránk. Fázunk és éhesek vagyunk, utoljára reggel ettünk sebtében valami keveset. Felajánlja, hogy elvisz minket egy ismerős családhoz. Felfelé kaptatunk a kövekkel durván kirakott ösvényen, amely itt a falu utcájának számít. Útközben kis csoport gyerekkel találkozunk, hazafelé tartanak az iskolából, hatalmas kaukázusi pásztorkutya kíséri őket. Büszkén üdvözölnek minket angolul. Visszaköszönünk, gratulálunk nekik, nevetve szaladnak tovább az ösvényen le az alsó faluba.

Odaérünk a házhoz, kiáltásunkra egy nő nyit ajtót, előtte szemrevételez minket az ablakból. A meleg, párás konyhába invitál minket, ahol már készíti a hacsapurit, a húsos lepényt a családnak vacsorára. Mi is helyet kapunk az asztalnál.


Apósa közel hetven éves, a vendégek zajára kijön a konyhába – „a vendég Isten ajándéka”, tartja a grúz közmondás – egy üveg maga főzte borpárlatot hoz. A szovjet időkben katonai pilóta volt Kijevben, ma oroszt tanít a gyerekeknek a helyi iskolában. A kései ebéd közben háromszor mond tósztot, ugyanennyiszer kell fenékig üríteni a poharat – három a grúz igazság, mondja –: a családra, a barátságra, s hogy ne legyen háború Donyeckben, Abháziában és Dél-Oszétiában.


Késő este találkozunk újra első sofőrünkkel és házigazdánkkal Mestiában, a vendégházban. A háziasszony és lánya rendkívül finom vacsorát szolgálnak fel, behűtött fehér borral. Az elkerülhetetlen, de szívből jövő tósztok és fenékig ürített poharak között büszkén mondja: „Milyen szerencse, hogy volt ez a baleset. Így legalább látjátok, mennyire tisztelnek engem itt környéken, és milyen készségesen segítenek, amikor szükség van rá.”

Fehér húsvét

(Ennél boldogabb) Húsvétot! (Fellner János gyűjteményéből, a Tábori Posta FB-oldalról)

Az elfelejtett dalok földje

Lovasok álombeli tájban, férfiak bikát vezetnek a templomkapu elé, szarván égő gyertyákkal, fiatal lányok énekelnek ősi dalokat, befelé tekintő pillantással. És tornyok mindenütt, csoportosan vagy magányosan magasodó, zárt, sötét tornyok. Aaron Huey tizenhat éve jár vissza Szvanetibe, tizenhárom éve fotózza ezt a vidéket. Tíz képét a National Geographic 2014. októberi száma is közölte Brook Larmernek a Szvanetiről szóló szép esszéjében, de portfóliójában ötször annyi található.


Chanters of St. Panteleimon: Aslanuri Mravaljmier. Köszöntő

„A történelem során sok hatalmas birodalom – arabok, mongolok, perzsák, törökök – hadseregei özönlötték el Grúziát, Európa és Ázsia határvidékét. De a szvanok földjét, ezt a Kaukázus szurdokaiban megbúvó keskeny földdarabot mindaddig senki nem hódította meg, amíg az oroszok a 19. század közepétől kezdve ki nem terjesztették rá fennhatóságukat. Ebből az elszigeteltségből fakad Szvaneti identitása és történelmi értéke is. Veszély idején a lejjebb fekvő grúz területekről ide, a hegyi templomokba és tornyokba menekítették az ikonokat, ékszereket és kéziratokat, ami a korai grúz kultúra kincseskamrájává tette Szvanetit.

Hegyeik védelmében Szvaneti népének egy másik, még ősibb kultúrát is sikerült megőriznie: a sajátjukat. A szvanoknak, akiket többen egykori sumér rabszolgák leszármazottainak tekintenek, már a Kr. e. 1. században félelmetes harcos híre volt, amiről a görög geográfus, Sztrabón írásai tanúskodnak. Amikor a kereszténység a hatodik század táján ide érkezett, a szvan kultúrának már saját nyelve, saját gazdagon tagolt zenéje, s bonyolult lovagiassági, vérbosszú- és közösségi jogi kódexe volt.

Ha ennek az ősi társadalomnak az egyetlen emléke a szvan falvak fölé magasodó sok száz kőtorony volna, már az is elég lenyűgöző lenne. De ezek a jórészt a 9. és 13. század között épült erődtornyok nem egy eltűnt civilizáció jeképei, hanem egy olyan kultúra látványos jelei, amely szinte csodás módon élt túl sok évszázadot. A szvanok, akik Felső-Szvanetiben, a Kaukázus legmagasabban fekvő és legelszigeteltebb falvaiban élnek, szilárdan ragaszkodnak hagyományaikhoz, dalaikhoz, gyász- és örömünnepeikhez, és ádázul védik a család becsületét. »Szvaneti élő néprajzi múzeum«, mondja Richard Bærug norvég akadémikus és itteni vendégház-tulajdonos, aki azon igyekszik, hogy segítsen a szvan nyelv fennmaradásában: erről az íratlan nyelvről számos szakértő úgy véli, jóval öregebb a grúznál, szélesebb körben beszélt unokatestvérénél. »Sehol másutt nem találni olyan helyet, amely az európai középkor ennyi szokását és rítusát őrizné.«


Zedashe Ensemble: Raidio. Dal bikaáldozatra

„Kaldani, aki hagyományos gyapjúsapkájában végzi a ház körüli teendőket, egyszerre testesíti meg a szvan kultúra szívósságát, és a rá leselkedő veszélyeket. Ő az egyik utolsó helybéli, aki még folyékonyan beszéli a szvan nyelvet. Egyszersmind ő az egyik utolsó falusi közvetítő is, akik feladata évszázadokon át az volt, hogy elsimítsák a vitákat, a tyúklopástól a vérbosszúig. A család becsületének védelme, noha ma már valamelyest enyhébbé vált, olyan sok vérbosszúhoz vezetett a korai szvan társadalomban, hogy a kutatók szerint a kőtornyok nemcsak a hódítóktól és a lavináktól védték a családokat, hanem egymástól is.

A Szovjetunió összeomlása utáni káoszban a vérbosszú nagy erővel tért vissza. »Egy perc nyugtom sem volt«, mondja Kaldani. Amikor sikerült kialkudni a vérdíjat (többnyire 20 tehenet egy gyilkosságért), a templomba vitte a két viszálykodó családot, ahol esküt tettek az ikonokra, és megkeresztelték egymást. Ez a rítus, mondja, biztosítja, hogy a családok között »nem lesz vérbosszú tizenkét nemzedéken át«.”


Mzetamze Ensemble: Iavnana. Gyógyító dal

„A szerelem és a vérbosszú dala lágyan kezdődik, egy magányos hang követi az ősi dallam vonalát. Hamarosan más hangok is csatlakoznak hozzá a fűtetlen szobában, egy sarokra Mestia főterétől, harmóniák és ellenpontok követik egymást egyre nagyobb feszültségben, míg végül egyetlen tiszta hangban egyesülnek és oldódnak fel. Ez a világ egyik legrégebbi polifón zenéje, olyan komplex zenei forma, amelyet két vagy több egymással párhuzamos dallamvonal alkot. Évszázadokkal megelőzi a kereszténység érkezését Szvanetibe. Ezen az őszi napon a teremben ülő énekesek közül azonban egyik sem idősebb huszonötnél.

A próba után a fiúk és lányok kiözönlenek a térre, csevegnek, nevetnek, csókot hintenek egymásnak – és a mobiltelefont nyomkodják. »Mindannyian fent vagyunk a Facebookon«, mondja a tizennégy éves Mariam Arghvliani, aki ifjúsági együttesében, a Lagushedában három húros hangszeren játszik, többek között az L alakú szvan hárfán. »De ez nem jelenti azt, hogy elfeledkeznénk örökségünkről«. Tehetsége azonban valószínűleg elveszett volna a szvan zenei hagyománnyal együtt, ha Szvaneti karizmatikus kulturális motorja, Giorgi Chartolani atya tizenhárom évvel ezelőtt el nem indítja ifjúsági programját.

A templomkerben ülve Chartolani feleleveníti a Szovjetunió bukása utáni zűrzavaros időket, amelyek végső pusztulással fenyegették a kommunista elnyomás hét évtizede alatt már amúgy is meggyengült helyi kultúrát. »Az élet brutális volt akkoriban«, mondja, hosszú szakállát simogatva. A sírkövek felé biccent, amelyek némelyikére vérbosszúban megölt fiatal férfiak képét gravírozták. »A falvak ürültek ki, kultúránk eltűnőben volt,« s elmondja, hogy a százhúsz ismert szvan dalból nyolcvan tűnt el az elmúlt két nemzedék alatt. »Valamit tenni kellett.« Programja, amely hagyományos zenét és táncokat tanít sok száz Arghvlianihoz hasonló diáknak, »egy fénysugár a sötétben«.”

A Lagusheda együttes fellépése Ószandecben (Stary Sącz, Lengyelország) 2014. június 1-én

A National Geographic által készített videón Aaron Huey arról beszél, hogyan került egyetemista hátizsákos turistaként Szvanetibe, hogyan maradt ott egy családnál, amely „örökbe fogadta”, s hogyan szerette meg ezt a tájat és ezeket az embereket, hogy ilyen bensőséges képeket tudjon készíteni róluk.


„Amikor először jöttem Szvanetibe, még nem terveztem Szvanetibe jönni. Nem is voltam még fotós, csak backpacker. De ez volt az a történet, amely fotóssá tett. Egy német nyelvésszel találkoztam, ő mesélt nekem egy olyan helyről, ahol az emberek olyan nyelven beszélnek, amelyet még soha nem írtak le, s amelyet 4-5 ezer méter magas hegyek vesznek körül. Ez a nyelvész rajzolt nekem egy térképet egy szalvétára, amelyet átvezettem a naplómba, s a következő napon útnak indultam. A hegyek között, a hosszú buszúton körülbelül két óra után az egyik asszony hátrafordult, és megkérdezte: »Hová mégy?« Azt mondtam neki, hogy ahol a busz az út végére ér, ott majd letáborozok. »Nem, fiam, az Isten szerelmére, ne tedd ezt.« És magával vitt, elvitt egy esküvőre.

Ezek a történetek nem csak arról szólnak, hogy szép felvételeket készítünk. Egy egész nép történeteit igyekszünk elmondani. Úgy, hogy ha jól mondjuk el a történetet, azzal megőrizzük ezeket a dolgokat. Ez a munkánk. Hogy megőrizzük ezt a költészetet. Annyian vannak, akik sosem hallottak még Szvanetiről, Grúziának erről a vidékéről, és erről a népről, a szvanokról. Valószinű, hogy ez lesz az egyetlen írás, amelyet valaha is olvasnak róluk. És azt hiszem, erre törekszem minden projektemben.”

Rítus és színház között: a berikaoba

Keenoba/berikaoba Szuram városában, amelyet rendszerint a nagyhét első napján rendeznek. 20. század eleji képeslap Grúziából

A Wang folyó két felfedezőjének autóját februári grúziai körútjuk során különös, színes ruhákat és maszkokat viselő figurák állították meg az úton Kaheti tartományban, az Alazani folyó mentén. Ezek a maskarások a grúz népszokások egyik leghíresebb és legrégibb hagyományát elevenítették fel: a berikaobát (ბერიკაობა).

A név a kartveli ber (ბერ), „gyerek” szóból ered, közvetlenül pedig a grúz színházi maszkot jelentő berika (ბერიკა) kifejezésből, és a hozzá illesztett, cselekvést jelző -oba (ობა) képzőből. Ezt a színházi műfajt a maskarák és az improvizáció határozza meg. Születése a földművesek termékenység- és újjászületés-ünnepeire, s a pogány Kviria és Telef istenek kultuszára nyúlik vissza. A berikaoba jellegzetes témái a kifejezetten erotikustól a politikai szatírán át a társadalmi tiltakozásig terjednek.

Hasonló hagyományt képviselt a keenoba (ყეენობა, a „kán” szóból), a Grúzia külföldi megszállói és az orosz cári bürokrácia elleni szatíra is. Ez a téma különösen nagy népszerűségnek örvendett Tbilisziben az 1800-as évek végén.

Keenoba-ünnepség a tbiliszi Meidanon. A B. Esadze szerkesztette Летопись Грузии (Выпуск 1), 1913 illusztrációja

Lado Gudiashvili: Keenoba, 1937, ugyanott a Meidanon

Keenoba-ábrázolások a régi Tbiliszi örmény naiv festőjétől, Vagharshak Elibekyantól

Keenoba a 20. század elején Tbilisziben, a Golovin (ma Rusztaveli) sugárúton

A berikaobát játszó színészek, akiket berikasnak neveznek, különféle történetstruktúrákra támaszkodnak, amelyek sok generáción át alakultak ki, s amelyekből közel száz írásos formában is ránk maradt. A berikaoba-előadások többnyire antiklerikális jellegűek voltak, és a földesúri hatalom ellen irányultak. A berikaoba jellegzetes maskarái közé tartozik a vőlegény, a menyasszony, a házasságközvetítő, a bíró, az orvos, a pap, a disznó, a kecske, a medve, és hasonlók.

„Az előadás során napvilágra jön, ami normális körülmények között hermetikusan lezárt, a mindennapos megfigyelés és gondolkodás számára hozzáférhetetlen, s a társadalmi és kulturális élet mélyén eltemetve fekszik. Dilthey az Ausdruck, ʻkifejezés’ terminust az ausdrücken, szó szerint ʻkitolni, kinyomni’ igéből eredezteti. […] A megélt tapasztalat önmagában véve is olyan folyamat, amely ʻkitol’, és az őt betetőző ʻkifejezéssé’ válik.” (Turner * 1986:36)

A maskara révén a szereplők az identitás olyan játékába bocsátkoznak bele, amely az álruhán keresztül lehetővé teszi egyszerre többféle identitás viselését.

Lado Gudiashvili: Illusztrációk D. Rukhadze Berikaoba c. könyvéhez, 1966

A berikaobát sok színész adja elő, kizárólag férfiak. Többségük állatbőrből készült maskarát használ, amelyekhez egyéb kiegészítők is járulnak: farok, tollak, szarvak, tökből készült álarc, valamint szalagok és kolompok a jelenet látványosságának növelésére. Az ünnepség a falusiak összejövetelével kezdődik, akik kiválasztják maguk közül a berikaoba szereplőit. A berikasok menete dudaszó (stviri, სტვირი) kíséretében házról házra jár, bort, mézet, lisztet, húst és más javakat kérve a házigazdáktól. A menet legfontosabb szereplői a Kekelának (კეკელა) nevezett „menyasszony”, és a „vőlegény”, aki számos próbálkozás után végre ráveszi Kekelát a házasságra. Az esküvőt egy „tatár” megjelenése szakítja félbe, ami nyilvánvaló utalás a Grúziát az erősebb muzulmán szomszédok részéről sok évszázadon át sújtó inváziókra. A „tatár” megöli a „vőlegényt”, s az egybegyűltek igyekeznek megvigasztalni Kekelát, azt ígérve, hogy sokkal jobb férjet találnak számára. Miközben a berikasok a vőlegényt próbálják feltámasztani csodás vízzel, gyógyfüvekkel, elterjed a híre, hogy Kekelát elrabolták. Ez végre eléri a kívánt hatást, s visszahozza az életbe a vőlegényt, aki a rablók üldözésére indul, s visszaszerzi menyasszonyát. Az előadás hosszan tartó ünnepléssel, a hagyományos suprával ér véget.

Hagyományos keenoba-játékosok. A. Ajvazov fotója, 1890, innen

Az 1894-es keenoba-ünnepségen Ilia Chavchavadze herceg, a modern Grúzia „alapító atyja” is részt vett

A berikaoba részletes leírásait már a 17. századtól megtaláljuk irodalmi művekben. Berikaoba-játékokra elsősorban húsvétkor és más vallási ünnepeken, esküvőkön és hasonló alkalmakkor kerül sor. A játék egyetlen kötelező szabálya, hogy a szerepeket csak férfiak játsszák. A berikaoba-játékot kísérő dalokat és muzsikát berikulinak (ბერიკული) hívják. Ez a hagyomány elevenen fennmaradt egészen a 19. század végéig.

Mindazonáltal, mint felfedezőink is tapasztalhatták, a hagyomány ma is tovább él a nép, elsősorban a fiatalok között, mint a Turner által említett „másik idő” és „új identitás” megélése, vagy egyszerűen csak a szórakozás egy formája.

Középkori berikaoba-jelenet Gremi várában (amelyet mi is felkeresünk majd), egy régi grúz filmből. A berikaoba mai maskaráit lásd ebben a videóban.

Musza Dagh, az ellenállás hegye

1915 április, száz évvel ezelőtt. Ötezer örmény a Musza Dagh-hegyen, az Antiochiai-öböl északi részén keres menedéket az őket üldöző törökök elől. Az alábbi részlet Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja (1933) c. történelmi regényéből való, amely részletes beszámolót ad a „Nagy Gonosztett”, örményül Medz Yeghern idején megszervezett örmény ellenállásról. Ebben a részletben az örmény Gabriel Bagradjan felkészíti a védelemre a Musza Daghot, a megmenekülés „szigetét” ötezer örmény számára. Minden gesztusát a pontosság hatja át, a vidék örményeinek számbavételétől a terület feltérképezésén át a hegy terepadottságainak elemzéséig, amely a csekély hadifelszerelés ellenére is döntő jelentőségű a védekezés szempontjából. Csak ez a mindenre odafigyelő előkészület és a vidék mélyreható ismerete – ne feledjük, hogy 1915-ig a régiót túlnyomórészt örmények lakták – segítheti a maroknyi örményt, hogy megmeneküljenek az ezekben a hónapokban zajló iszonyú méretű tragédia elől.

„Sztepan elmaradt órái helyett Szamuel Avakjan új és teljesen másfajta munkát kapott. Gabriel odaadta neki az utolsó hetekben gyűjtött, cédulára írt feljegyzéseit. Nagy statisztikai kimutatást kellett belőlük készítenie, többféle változatban. Hogy mi ennek a munkának a célja, azt Avakjan nem tudta meg. Mindenekelőtt meg kellett állapítania meghatározott szempontok szerint a falvak lakosainak a számát, a déli Vakeftől, a csipkefalutól az északi Kebuszijéig, a méhfaluig. Rendeznie és ellenőriznie kellett azokat az adatokat, amelyeket Bagradjan a joghunoluki községi írnoktól és a többi hat elöljárótól kapott. Avakjan már másnap átadta Gabrielnek a pontos listát. […]

Ebben a népszámlálásban benne volt a Bagradjan család is egész háza népével együtt. De az ilyen összefoglaló kimutatásokon kívül árnyaltabb kimutatások is készültek az egyes falvakban élő családok száma, a lakosok szakmája és foglalkozása, egyszóval minden fontosabb szempont szerint. Nemcsak az emberekről készítettek kimutatást. Gabriel megpróbálta nyilvántartásba venni a körzet jószágállományát is. Ez nem volt könnyű munka, és csak egész csekély mértékben sikerült, mert erről még a mukhtárok sem tudtak pontos felvilágosítást adni. Bizonyos csupán az volt, hogy barom, szarvasmarha és ló egyáltalán nem akadt a falvakban. Minden jobb családnak volt ezzel szemben néhány kecskéje és teherhordásra vagy lovaglásra való szamara vagy öszvére. A hegylakó népek szokása szerint az egyes gazdák vagy községek nagyobb birkanyájait kihajtották a csendes legelőkre, és ottmaradtak egyik nyírástól a másikig a juhászok meg a bojtárok felügyelete alatt. Még hozzávetőleg sem lehetett megállapítani, hány birka van ezekben a nyájakban.

A szorgalmas Avakjan, aki mindenféle munkát szívesen végzett, buzgón szaladgált ide-oda a falvakban, és már valóságos telekkönyvi hivatalt rendezett be Bagradjan dolgozószobájában. Titokban azonban a vállát vonogatta az ilyenfajta kiagyalt türelemjátékok felett, amikkel a gazdag úr megpróbálja tevékenyen kitölteni a rendkívül bizonytalan várakozási időt. Ez a bogaras szőrszálhasogató, akinek valószínűleg az járt a fejében, hogy tanulmányt ír a Musza Daghon lakó nép életéről, semmit sem tartott mellékesnek, mindent feljegyzett. Tudni akarta, hány tonir, vagyis hány földbe mélyített sütőkemence található a falvakban. Megtudakolta a gabona terméshozamát, és láthatóan elszomorította, hogy a hegyi lakók a síkságon élő mohamedánoktól szerzik be a kukoricát és a vöröses szíriai gabonát. Szemmel láthatóan ugyanennyire gondot okozott neki, hogy sem Joghunolukban, sem Bitiaszban vagy másutt nincs működő örmény malom.

Még Krikor patikushoz is elmerészkedett, és a gyógyszerkészítés felől érdeklődött. Krikor, aki azt várta, hogy a könyvtárának és nem a patikájának szól a látogatás, csalódottan követte kezével a boltozat ívét. Két kis deszkapolcon különféle idegen feliratú tégelyek és edények álltak. Ez volt minden, ami gyógyszertárra emlékeztetett. A sarokban három nagy petróleumoskanna, egy zsák só, néhány bála csibukdohány és egy köteg seprű utalt az üzletmenet elevenebb cikkeire. Krikor méltóságteljesen megkopogtatta csontos mutatóujjával az egyik titokzatos tégelyt:

– Ahogyan már Aranyszájú Szent János is megmondta, minden gyógyszer hét alapanyagra vezethető vissza, úgymint mészre, kénre, salétromra, jódra, mákra, fűzfagyantára és babérnedvre. Száz formában mindig ugyanaz. – Gyengéden rákoppintott a tégelyre, annak jeléül, hogy Aranyszájú Szent János gyógyerejű alapanyagait tartja raktáron. E korszerű gyógyszertani felvilágosítás után Gabriel nem kutatott tovább. Szerencsére jól felszerelt házipatikája volt.

Mindennél kétségtelenül fontosabb volt a fegyverek kérdése. Nurham Csaus barátja már tett erre vonatkozó homályos célzásokat. De ha Gabriel nekiszegezte ezt a kérdést a községi elöljáróknak, azonnal kereket oldottak. Egy szép napon azonban rajtaütészerűen rátámadt Kebuszjanra, a joghunoluki mukhtárra a lakásán, és nem engedte el.

– Légy őszinte hozzám, Thomasz Kebuszjan! Mennyi és milyen fegyveretek van?

A mukhtár rettenetesen bandzsítani kezdett, kopasz feje reszketett.

– Jézus Krisztusom! Bajba akarsz dönteni bennünket, efendi?

– Miért éppen engem nem vontok be a bizalmatokba?

– Nem tudja a feleségem, nem tudják a fiaim, még a tanítók sem tudják. Senki sem tudja!

– Avetisz bátyám tudta?

– Avetisz bátyád, Isten nyugosztalja, tudta. De hát ő egy teremtett lélekkel sem beszélt.

– Olyannak nézel, mint aki nem tud hallgatni?

– Ha kitutódik, megölnek valamennyiünket.

De mivel Kebuszjan minden bandzsítás és fejcsóválás ellenére sem tudott megszökni a vendége elől, végre kétszer is ráfordította a kulcsot a szoba ajtajára. Ijedten suttogva vallotta be az igazat.

1908-ban, amikor az Ittihad forradalmat kezdet Abdul Hamid ellen, az ifjútörök kiküldöttek fegyvereket juttattak a birodalom minden járásának és községének, elsősorban az örményeknek, hiszen őket szemelték ki az akkori felkelés fő támaszául. Enver pasa magától értetődően tudott erről, és a világháború kitörése után nem volt sürgősebb dolga, mint elrendelni az örmény polgári lakosság gyors lefegyverzését. A rendelet végrehajtásánál természetesen nagy szerepet játszott a helyi kormányhivatalnokok jelleme és meggyőződése. Amelyik vilájetben a vidéki Ittihadnak azok a bizonyos forrófejű ifjoncai uralkodtak, mint Erzerumban vagy Szivaszban, ott előfordulhatott, hogy fegyvertelen emberek fegyvereket vásároltak a csendőröktől, csak hogy utána a kormányrendeletnek megfelelően beszolgáltathassák. Ilyen helyeken ugyanis ha valakinek nem volt fegyvere, annyit jelentett, hogy fondorlatosan letagadja.

Dzselál bej vilájetjben, amint ez sejthető, jóval kedélyesebben folyt mindez. A kitűnő humanista helytartót felháborították a mindenható sztambuli hadisten rendelkezései, s ha már nem tüntethette el teljesen a papírkosárban, nagyon egykedvűen hajtotta végre az ilyenfajta parancsokat. Ez az engedékenység tükröződött azután legtöbb beosztottja magatartásában, kivéve a könyörtelen marasi mutaszarrifot. Joghunolukban is megjelent egy januári napon a beszolgáltatás ügyében a vörös hajú müdir az antiochiai rendőrkapitánnyal, de miután mosolyogva biztosították, hogy sohasem kaptak fegyvereket, nyugodtan odébbállt. Szerencsére a mukhtár valóban nem adott annak idején semmilyen átvételi elismervényt a Comité küldöttének.

– Nagyon jó – dicsérte meg Gabriel a községi bírót –, és érnek valamit a flinták?

– Ötven Mauser-puska és kétszázötven görög karabély. Mindegyikhez harminc tölténytár, tehát fegyverenként százötven lövés.

Gabriel Bagradjan eltűnődött. Ez csakugyan szinte szóra sem érdemes. Nincs a falusiaknak ezenkívül is lőfegyverük? Kebuszjan ismét tétovázott:

– Ez az ő dolguk. Sokan járnak vadászni. De ugyan, mit ér néhány száz ócska kovás puska?

Gabriel felállt, és kezet nyújtott a mukhtárnak:

– Köszönöm a bizalmadat, Thomasz Kebuszjan! És ha már mindent elmondtál, még azt is szeretném tudni, hová tettétek ezt a holmit?

– Igazán tudnod kell ezt is, efendi?

– Nem! De kíváncsi vagyok rá, és nem látom be, miért hallgatnád el előlem most már ezt a legfőbb titkot.

A mukhtár nagy lelkitusát vívott. Erről a legfőbb titokról hivatali társain, Ter Hajgazunon és a sekrestyésen kívül valóban teremtett lélek sem tudott. De volt valami Gabriel lényében, aminek Kebuszjan nem tudott ellenállni. Így kétségbeesett fogadkozás után kiszolgáltatta a titkát. A fegyvereket és a lőszeresládákat szabályszerű sírokba temették a joghunoluki temetőben, és költött neveket véstek föléjük.

– Így, most letettem a kezedbe az életemet, efendi – sóhajtotta a mukhtár, miközben kinyitotta az ajtót, hogy kiengedje vendégét. Az pedig hátra sem fordulva így szólt:

– Talán csakugyan azt tetted, Thomasz Kebuszjan!

Gabriel lelkét szakadatlanul olyan gondolatok foglalkoztatták, amelyektől maga is megijedt, sőt annyira hatalmukba kerítették, hogy sem éjjel, sem nappal egyetlen percre sem tudott szabadulni tőlük. Pedig ezek a gondolatok a pedáns kutatótevékenység ellenére ugyanolyan valószerűtlen álomvilágba merültek, mint a zöld havas lábánál az egész élet. Gabriel csak a kezdetet látta maga előtt, csak a kereszteződést, ahol az utak elágaznak. Öt lépéssel tovább már minden ködbe és sötétségbe veszett. De talán minden ember életéhez hozzátartozik, hogy amíg nem döntött, valószerűtlennek érezte a célt. Így aztán érthető, hogy Gabriel minden felbolydult energiájával csak a környező szűk völgyben mozgott, hogy került minden esetleg még nyitva álló kivezető utat. Hol maradt a hang, amely kérdőre vonja: Miért habozol, Bagradjan? Miért szalasztod el egyik napot a másik után? Jó neved van és vagyonod. Vesd latba mind a kettőt. Ha veszedelmek és nagy nehézségek állnak is utadban, próbáld mégis keresztülvágni magad Juliette-tel és Sztepannal Aleppóig. Elvégre Aleppo nagyváros, s ott összeköttetéseid vannak. Legalább a feleségedet és a fiadat a konzulok védelme alá helyezheted. Igaz, hogy az előkelőségeket mindenütt letartóztatták, száműzték, megkínozták, felakasztották. Kétségtelenül rettenetes kockázat az út. De itt maradni vajon kisebb kockázat? Ne várj tovább, próbálj elmenekülni, amíg nem késő! – Ez a hang nem mindig hallgatott. De csak burkoltan szólalt meg. Békésen szunnyadt a Musza Dagh. Semmi sem változott. It minden Rifaat Bereket agát látszott igazolni. Az események egyetlen fuvallata sem hatolt be ebbe a völgybe. A szülőföld, amelyet néha még most is régi gyermekkori legendának vélt, lebéklyózta. Juliette alakja elhalványult. Most már talán akkor sem tudna elszakadni a Musza Daghtól, ha akar.

Gabriel hűségesen megtartotta ünnepélyes ígéretét, hogy hallgat a fegyverekről. Avakjan sem tudott meg egyetlen szót sem róla. Viszont hirtelen új megbízásokat kapott. Kinevezték térképrajzolónak. A Damladzsik tervrajza, amelyet Sztepan apja kívánságára ügyetlen vonásokkal már márciusban elkezdett, most jelentőséget nyert. Avakjannak három egészen pontos térképet kellett készítenie a hegyről, a lehető legnagyobb méretben. Kimerítették a völgy ember- és állatvilágát, gondolta a diák, most a hegyek kerülnek sorra.

A Musza Dagh igazi magja tudvalevőleg a Damladzsik. Míg a hegytömb északon több nyúlványra szakad, amelyek a bejlani völgy felé ábrándos sziklavárakba és teraszokba vesznek, délen szabálytalanul és mintegy befejezetlenül az Orontesz-torkolat síkságába zuhan, középen pedig a Damladzsikba sűríti minden erejét és érdekességét. Erős sziklaöleivel keblére szorítja itt a hét falu völgyét, akár egy ráncos takarót. Ugyancsak itt ágaskodik majdnem függőlegesen Joghunoluk és Hadzsi Habibli fölött az a két legmagasabb csúcs, amelyet, eltérően a hegység többi részétől, nem erdő borít, hanem rövid szálú fű. A Damladzsik háta elég tágas fennsíkot alkot, a Tölgyszakadék torkolata és a parti meredek sziklafalak között – ahol a legszélesebb – légvonalban több mint három kilométer (Avakjan számítása szerint). Gabriel gondolatait azonban leginkább a fennsík sajátságosan éles, természetes határai foglalkoztaták.

Itt volt először is az északi bevágás, egy sziklák közé szorult szurdok és keskeny nyereg, ide még a völgyből is vezetett fel egy régi ösvény, amely azonban beleveszett a bozótba, mert a sziklafalon át semmiképpen sem lehetett kijutni a tengerhez. Viszont délen, ahol a hegy hirtelen véget ért, a kietlen, majdnem kopár, félkör alakú kőtörmelékhalmazból ötven láb magas, hatalmas sziklatorony emelkedett ki. E természetadta bástyáról be lehetett látni a tenger egy részét és az egész Orontesz-síkságot török falvaival, egészen a csupasz Dszebel Akra csúcsáig. Látni lehetett Szeleukia hatalmas templomainak és vízvezeték-hálózatának zöld kúszónövények között görnyedő romjait, látni lehetett az Antiochiából El Eszkelbe és Szvedjába vezető fontos országúton minden kocsi nyomát. Csillogtak a városkák fehér kockái, és az Orontesz jobb partján, a tenger közvetlen közelében vakított a napfényben a nagy szeszgyár. Mindenkinek, aki katonai észjárás szerint gondolkozott, azonnal észre kellett vennie a Damladzsik ideális védelmi helyzetét. Eltekintve a nehezen megközelíthető havas völgyi oldalától, amelyen a göröngyös meredek út még a céltalanul sétálgatókat is kifullasztotta, csupán egyetlen igazi támadási pontja volt: a keskeny északi nyereg. De a terep éppen itt százféle előnyt nyújtott a védekezőknek, nem utolsósorban az a körülmény, hogy a bevágás erdőtlen ereszkedői, amelyeket sűrűn elborított a bozót, a törpefenyő, a ciheres és mindenféle vadul burjánzó növény, leküzdhetetlen akadályt jelentettek.

Gabriel egyáltalán nem volt megelégedve Avakjan térképrajzolói tevékenységével. Egyre újabb hiányosságokat és hibákat fedezett fel. A diák attól tartott, hogy kenyéradó gazdája rögeszméje lassan őrületbe csap át. Még mindig nem sejtett semmit. Most már egész napokat töltöttek a Damladzsikon. Bagradjannak, a balkáni háború tüzértisztjének még megvolt a látcsöve, mérővesszője, iránytűje és a térmeghatározáshoz szükséges egyéb műszere, ezek most szerephez jutottak. Makacs buzgalommal ügyelt rá, hogy a vázlatokba be legyen rajzolva minden egyes forrás útja, minden magas fa, minden nagy sziklatömb. A piros, zöld és kék vonalak mellé különös szavak és számok kerültek. A hegy csúcsai és az északi nyereg között nagy kiterjedésű lapály húzódott. Minthogy pompás fű fedte, itt mindig találkozhatott az ember fehér és fekete birkanyájakkal meg pásztorokkal, akik ókori figurákként juhászbundájukba burkolózva télen-nyáron átaludták a napot. Fent a mező szélén két forrás furakodott keresztül a sűrű páfrányon. Bagradjan rájuk mutatott. – Ez nagy szerencse – mondta. – Írja piros ceruzával az egész fölé: Városmedence. – Se vége, se hossza nem volt az ilyen titokzatos elnevezéseknek. Gabriel különös gonddal keresett egy helyet, amelyet valószínűleg enyhe, hűs szépsége miatt választott ki. Ez is egy forrás mentén feküdt, de távolabb, a tenger felé, ahol a fennsík és a sziklafalak között mirtusz- és rododendronbokrok sötétzöld sávja húzódott. – Rajzolja be ezt, Avakjan, és írja rá piros ceruzával: Háromsátortér.

Avakjan nem tudta lenyelni a kérdést:

– Mit jelent az, hogy Háromsátortér?

Gabriel azonban már továbbment és nem hallotta. Álmodozni kell segítenie egy álmodozónak, gondolta a diák. De hogy mit értett Gabriel Háromsátortéren, azt már két nappal később megtudta.”

A Musza Dagh a tenger felől, illetve a szárazföld felől Joghunoluk falujával együtt. Georg Pfarlnak a vidék megátogatásáról 2011-ben írt blogjáról. Lent: A Musza Dagh kékkel jelölve az 1915-ös mészárlások és deportálások térképén.