Lépjen át új blogunkra!

Blogunk megújult változata, több eszközzel, gazdagabb dizájnnal, kilenc nyelven, itt olvasható: https://wangfolyo.com

Az új változatban benne vannak a régi posztok is, gyakran bővített formában. Ha ennek a posztnak az új változatára kíváncsi, cserélje ki az URL-ben a „wangfolyo.blogspot.com/”-ot „riowang.studiolum.com/hu/”-ra, és az új link jó eséllyel oda vezet.

Szentivánnapi álom


A Langhe messze kinyíló dombvidék Olaszország északkeleti határán, testes borok és a munkához szokott emberek földje, és sok-sok háború színtere a napóleoni hadjáratoktól a Resistenza partizánharcaiig.

Sok évvel ezelőtt, egy június végi napon a dombok között kanyargó utak egyikét követve, Sale San Giovanni határában (a „Sale” egy sok-sok évszázaddal ezelőtti sóút emlékét őrzi) egy kis kőkápolnát pillantottam meg, amely még valamikor az 1000. év táján épült. A napraforgóktól sárga domb tetején álló kápolna fa kapuja zárva volt, de a réseken keresztül látszott, hogy belsejét régi freskók díszítik.





Miközben a nyílásokon át nézelődtem, és fennhangon tanakodtam, mi lehet a kápolna története, a napraforgók közül, akár a semmiből, egy férfi tűnt elő, fején szalmakalappal, kezében palettával, mintha Van Gogh jelent volna meg a Langhe dombjai között. A férfi Pierre (Pjotr) Csahotyin néven mutatkozott be, s egy közeli házhoz irányított, ahol a templom súlyos vas kulcsát őrizték („mondd meg, hogy az orosz festő küldött”).


A kápolnába lépve Csahotyin elmesélte, hogyan fedezte föl és restaurálta több más önkéntessel együtt sok évvel azelőtt a mész takarta freskókat (a kápolnát az évszázadok során deszakrálták, és többek között istállónak is használták), különösen azt az 1400 körülit, amely Szirmiumi Szent Anasztáziát ábrázolta, akinek kultusza a keleti és nyugati kereszténységben egyaránt eleven volt a középkortól fogva.

A festő azt is elmesélte, hogy a freskók feltárása után egy Szent Anasztázia nevében összeállt bizottság kezdeményezésére és az akkoriban zajló jugoszláviai háború közepette a szentet ábrázoló két ikont a Mir űrállomás fedélzetén hordozták körbe a Föld körül a békevágy jeleként.


A képekkel és történetekkel teli délután végén, ahogy lefelé haladtam a dombról, és lassan eltűnt mögöttem a kápolna és a festő, úgy éreztem, mintha a nap forrósága és a csodás hely űzött volna velem varázslatot. Csak a kezemben tartott vas kulcs súlya tanúskodott a valóságról.


Évekkel később találkoztam újra a Csahotyin névvel egy könyv címlapján, amelyet Szergej Csahotyin írt a Messina és Reggio Calabria városát teljesen elpusztító, és közel 160 ezer ember életét követelő 1908-as földrengrésről (forrás: Michele Squillaci, Il disastroso terremoto e maremoto in Sicilia e Calabria del 28 dic 1908).



Szergej Csahotyin igazán egyedülálló figura volt: tudós, Röntgen munkatársa és Pavlov asszisztense, de egyszersmind náciellenes propagandista is a 30-as évek Németországában, Einstein barátja és a Békemozgalom alapítója.

S amellett Pierre apja.

Szergej 1908-ban Messinában volt, és a ház, amelyben lakott, maga alá temette őt. Úgy menekült meg, hogy sikerült alagutat ásnia a törmelék között.

Szent Anasztáziát oroszul Uzoresityelnyicának nevezik, „aki megoldja a béklyókat”, s következésképpen sok más mellett azoknak is különleges pártfogója, akiket földrengés romjai temetnek maguk alá.

A kör ezen a ponton bezárul.

Már feltéve ha mindez nem szentivánnapi álom volt csupán.


Emberi sors

Babs71 amellett, hogy rendszeresen városnéző sétákat ír le és hirdet meg Pétervár kevéssé ismert műemlékeihez, szenvedélyesen gyűjti ócskapiacon és az ismerősöktől a régi képeslapokat, dokumentumokat és fotókat. Az alábbi képek egyetlen valamikori családi fotóalbum töredékei. A rájuk vonatkozó adatok az eredeti orosz bejegyzés hozzászólásaiból állnak össze.



Ivan Ivanovics Gavrisev cári tiszt és családja Orjolból. Azt már a hozzászólók pontosították, hogy Gavrisev a kovnói 110. gyalogezred főhadnagya, fia pedig ebben az időben, 1912 körül az orjoli Bahtyin-kadétiskola növendéke volt. Még azt is megjegyzik, hogy nincsenek kitüntetései: zubbonyán csupán ezrede s alatta a szentpétervári Vlagyimir tisztiiskola jelvényét viseli – amely akkor, amikor Gavrisev oda járt, a legalacsonyabb rangú tisztiiskola volt, szemben a szentpétervári Pavlovszkij és a moszkvai Alekszandrovszkij tisztiiskolával –, s hogy korához és családi állapotához képest szokatlanul alacsony rangot visel.



Ha – mint a mondás tartja – az az öregebb, aki közelebb van a halálhoz, akkor a fiúval kell kezdenünk. Az ő portréja ugyanezekben az években készülhetett, ugyanabban az orjoli fotóstúdióban, amelyet – „Kitüntetve II. Miklós cár legmagasabb pártfogásával 1904-ben… A negatívok megőrizetnek” – 1851-ben alapítottak a Volhovszkaja utcán, a Levakov-házban. Egy hozzászólás szerint még négy-öt évvel ezelőtt is fotóstúdióként működött. Azóta illatszerüzletté alakították át, de falán tábla hirdeti, hogy itt nyílt meg 1851-ben Orjol első fotóstúdiója. 1902 és 1916 között Ivan Grigorjevics Varenyik címzetes udvari fotográfus tulajdonában volt, akitől számos fényképet találni az orosz neten, egy elveszett világ hírmondóit.


Egy orjoli hozzászóló megemlíti, hogy a Bahtyin-kadétiskola egyik tanára is szenvedélyes fotográfus volt, s amellett az iskola növendékeinek életrajzírója. Negatívjait unokája őrizte meg, aki szerette volna albumban kiadni őket. A tervből nem lett semmi.


Babs71 egy másik képet is betesz ide, de a hozzászólók rámutatnak, hogy ez nem a fiú fényképe, s nemcsak azért, mert jó tizenöt-húsz évvel korábban, 1892 végén készült Varsóban, hanem azért is, mert az ábrázolt már altiszti rangot visel. Ugyanakkor tényleg meglepő a hasonlóság. Vajon rokon képe-e, vagy minden diák egyformán nézett ki a kadétiskolában?


Ez itt viszont tényleg a fiú: az utolsó kép a frontra indulás előtt, s a többi a hadszíntéren. Az utóbbiak mindegyikén hangsúlyosan és büszkén teszi közszemlére karóráját, amely ekkor még ritkaság volt Oroszországban. Az első karórák 1904-ben jelentek meg a piacon, s a német hadseregben a felderítők felszereléséhez tartoztak. Nagyon valószínű, hogy a fiú is hadizsákmányként jutott hozzá.





Az utolsó, vizitkártya formátumú kép már 1919-ben készült, röviddel az előtt, hogy elesett volna a polgárháborúban.



Ez pedig apja fotója a nagy háború kitörése után.


Ekkor már százados, és megkapta a negyedosztályú Szent Vlagyimir-kitüntetést is. Alább ugyanő a fronton.



A frontról hazatérve feleségével együtt, műtermi fotón. Ugyanekkor készült feleségéről, Alekszandra Sztyefanovnáról az alábbi, képeslap formátumú fotó, amely 1916. október 19-től személyi igazolványként is szolgált:


A felvételek talán 1916. húsvétján készülhettek, amikor szabadságon volt Orjolban. Erről tanúskodik az alábbi három alkalmi fotó, amelyen lányaival együtt részt vesz a húsvéti adománygyűjtésen a veteránok javára (a zászló felirata: „Дайте увечному на красное яичко!” – „Adakozzatok a rokkantaknak piros tojásra!”). A helyi hozzászólók szerint ilyet a többi orosz várossal ellentétben nem 1915-ben, hanem 1916-ban szerveztek először Orjolban, míg 1917 húsvétján már sehol Oroszországban, ami meghatározza a képek dátumát.




Fennmaradt két kép nővéréről is, aki ápolónőként szolgált a fronton. Az egyiket 1915. április 14-én édesanyjuknak ajánlotta.



A másikon karddal a kezében fényképeztette magát, ami azért különös, mert a katonai szabályzat szerint ápolónőnek tilos volt fegyvert kezébe vennie.


A polgárháborúban Gavrisev a vörösök oldalán harcolt, ami volt cári tiszttől szokatlannak tűnik, de a hozzászólásokban figyelmeztetnek rá, hogy nem volt sok választása. A Moszkvától délre mindössze 300 kilométerre fekvő Orjol végig vörös kézen volt – eltekintve egy rövid időszaktól 1919. október 13. és 20. között, amikor Gyenyikin csapatai foglalták el –, és a tisztek családját szokás volt túszként használni a családfő lojalitásának biztosítására. Rangjelzése szerint a vörös hadsereg 8. rangfokozatáig jutott, ami nagyjából a cári hadsereg őrnagyi-alezredesi rangjának felelne meg.




Talán a meggyőződés hiányát jelzi, hogy a háború után leszerelt, és a 20-as és 30-as években tanítóként dolgozott. Lehet, hogy ennek köszönhetően is sikerült megúsznia a 30-as években a volt cári tisztek ellen indított tisztogatást.






Az 1941-43-as blokád alatt halt éhen Leningrádban.



A 7. számú tömegsírba temették el a Szerafimov-temetőben.

Vízibicikli


Száz évvel ezelőtt, 1911 karácsony estéjén a milánói Letture della Domenica. Settimanale Illustrato hetilap hírül adta, hogy számos elvetélt próbálkozás után egy zseniális torinói testvérpárnak köszönhetően végre lehetségessé vált átkelni bármely folyón vagy tavon anélkül, hogy az ember leszállna a kerékpárról. Meglepő, hogy a hír olyankor látott napvilágot, amikor a leghidegebb az idő a Pó partján, de a találmány jelentőségét tekintve érthető, hogy a Bosio fivérek nem bírtak várni a jó idő beköszöntéig a jó hírrel.


„A közönséges kerékpár kormányozható vízijárművé való átalakítása oly módon, hogy a kerékpáros, miután végigtekert közútjainkon, egy folyón vagy tavon is átkelhessen, számos tapasztalt gépész fantáziáját megmozgatta már, ám egyiküknek sem sikerült megoldania a túlságosan is ingatag víziösvényeken való pedálozás jelentette nehézségeket.

Most azonban a fényes győzelem, mert annak bizonyult, két zseniális, ámde szerény torinói munkás, a Bosio fivérek számára hozta el a babért.

A készülék három úszóból áll, amelyet a megfelelő csövek és acélcsatlakozók segítségével erősítenek a kerékpárral. Az elülső kerék alatti a kormányzás feladatát is ellátja, míg a másik kettő a hátsó kerék két oldalán egymással összekapcsolódva tartja fenn a járművet a víz színén.

A meghajtás a megszokott pedálozás révén történik, egy kiegészítő lánc segítségével, amely mozgásba hozza a hátsó kerék alatt a vízbe merülő propellert.”


Sokszor voltunk már Torinóban, de sajnos soha nem láttunk még egyetlen példányt sem a Bosio fivérek találmányából működés közben a Pón, sem fel- sem lefele.