Az első hó

Karácsony Kashanban

Karácsony? Kashanban?? Az iráni sivatag szélén?? Még ha Iszfahánban, az új-julfai örményeknél, vagy Tabrizban, Teheránban a keresztény asszíroknál… De nem, a cím nem elírás. Volt karácsony Kashanban is, legalább egyszer. És hogy, hogy nem, az ünneplők egyike történetesen magyar volt.

Karácsony az iszfaháni örmény negyedben. Morteza Sâlehi fotója innen

Uzoni Béldi Gergely régi erdélyi főnemesi család sarja, fiatalon, alig huszonhat évesen került Teheránba alkonzulként 1914-ben, ahol azonban Logothetti nagykövet távollétében lényegében rá hárultak a követségi teendők. Eleinte a perzsiai élet még gondtalannak tűnt – augusztusban két hetet északon, Mazandarânban töltöttek vadászaton –, hamarosan azonban nem lehetett könnyű dolga.

Perzsia ugyan hivatalosan semleges maradt az első világháborúban, gyakorlatilag azonban a britek és az oroszok befolyásának béklyójában vergődött, miközben az országban évek óta belpolitikai válságok követték egymást. A háború kitörésekor a németek titokban megpróbálták Perzsiát a központi hatalmak oldalára állítani, ami 1915 végén úgy tűnt, sikerrel jár. Ennek megakadályozására az orosz csapatok – amelyek 1911 vége óta megszállva tartották Perzsia északi részeit – Nyikolaj Baratov tábornok vezetésével (nyolcezer lovassal és hatezer gyalogossal) megindultak délnek, Qazvin felé.

Perzsia az első világháborúban. Forrás: Yann Richard: Iran. A Social and Political History since the Qajars, 2019. 123. p.

Az orosz előrenyomulás hírére a központi hatalmak diplomatái elmenekültek Teheránból. Az utolsó osztrák-magyar csoport 1916. január 14-én hagyta el a fővárost, bakhtiyari nomád álruhában. 1915 december elején Béldit az események Teherántól délre, Qomban érték, ahol épp kiküldetésben volt. Innen indult el osztrák-magyar tisztek és katonák egy csoportjával Iszfahán felé, majd onnan tovább Abadéig, ahonnan azonban a délkeletről közeledő angolok miatt visszafordultak északnyugat felé, Kermanshahba, végül Mezopotámián és Kis-Ázsián át jutott Konstantinápolyba, ahonnan 1917. április 16-án érkezett Bécsbe.

Béldi épp ebben az időszakban, 1915. december 10-től 1917 áprilisáig naplót vezetett úti élményeiről. Az utókor számára egyedülálló forrás, amelyben egyszerre tudósít az aktuális politikai-hadi helyzetről és jegyzi fel az út során tett madártani, vadászati megfigyeléseit. Utóbbiakat hazaérkezése után cikk formájában, magyarul és németül is közölte az Aquila madártani folyóirat 1918-as évfolyamában, amelynek bevezetőjében röviden összefoglalta az előző évek viszontagságait, térképpel is illusztrálva kényszerű perzsiai utazását.

Béldi Gergely utazása a világháborús Perzsián keresztül. Forrás: Béldi Gergely: Madártani jegyzetek Nyugat-Perzsiából és Mesopotámiából. In: Aquila 25 (1918) 89. p., innen

A teljes napló azonban tudtommal sosem jelent meg nyomtatásban. Ma egy példánya ismert a Vas Megyei Levéltár őrzésében, a chernelházi Chernel család iratanyagában (az egységes, rendezett írásképből ítélve ez az eredeti napló egy másolata), ahová valószínűleg Béldi felesége, a Chernelekkel rokon Mannsberg Erzsébet révén került. Nem lehetetlen, hogy ez éppen a madártani megfigyeléseknek köszönhető: Chernel István ugyanis neves ornitológus volt (nem mellesleg 1921-ig az Aquila folyóirat főszerkesztője), akárcsak később Béldi Gergely fia, Miklós is.

Bédekkernek azonban aligha őt érdemes felfogadni. Láthatólag kevés érzékkel van általában a helyi viszonyok, vagy akár csak az iráni táj iránt, amely ma még a távolsági buszból nézve is annyira lenyűgözi az embert. Kashanról pedig, ahová december 22-én este érkeztek, mindössze ennyit és így ír:

„Estefelé megérkeztünk Kaschanba. Az út érdektelen. Balról a nagy, lapos Kevir [a sivatag], jobbról dombok. A városon kívül nagy, kíváncsi tömeg várt ránk. Kaschan elég nagy kiterjedésű, érdektelen város, a rendes szűk, bolthajtásos bazarokkal.”

Mentségére szolgáljanak persze a háborús körülmények (vajon mennyire élveznénk az utat, ha lóháton, az előrenyomuló orosz sereg elől menekülve, bizonytalan híresztelések közepette kellene megtennünk?), no meg az is, hogy ha akarta sem lett volna lehetősége látni olyan, ma már ikonikusnak számító helyeket, mint a 2012 óta UNESCO-világörökség Fin-kert vagy Kashan történelmi házai.

Beszámolója szerint a december 23-át Kashanban töltötték és a másnapi menet miatt itt ünnepelték a karácsonyt is, minden szempontból rendhagyó körülmények között, éppen százkilenc éve:

„XII. 23. Egy nap pihenés. Napravil a katonáknak kiadta a parancsot, hogy ma van karácsony estéje. Másnap tovább kellett mennünk. és akkor nem lehetett volna ünnepelni. Mi is összeültünk, én, a két tiszt (Napravil és Daskiewicz) és a két zsidó medikus és úgy ünnepeltük a karácsonyt, ahogy lehetett. Malozsát (!) és mandulát ettünk és vörös bort ittunk egy gyertya fényénél a szőnyegen heverve.”

Még egy alkalmi vételre is futotta, bár ez utólag nem bizonyult annyira jó üzletnek:

„Vettem az egyik svéd tiszttől, aki még ott volt, egy jó kinézésű 6 éves sárga mént. Csodálkoztam, hogy milyen olcsón adja, de másnap rájöttem, hogy miért. Nagyon szelíden és jól ment, de ahogy leszállott róla az ember, mint egy tigris, nekifutott a többi lovaknak és össze-vissza rúgta őket. Így egészen Isfahanig napközben sohasem szállhattam le róla és a kvártélyokban be kellett lovagolnom egy üres istállóba és csak ott szállhattam le. Eleget is szidtam a svédet. Különben a fáradságot jobban bírta, mint az összes többi lovak, amelyek velünk voltak.”

December 24-én indultak tovább Iszfahán felé, a Szenteste egy karavánszerájban érte őket. A rövid leírás érzékletesen adja vissza a körülményeket:

„XII. 24. Délben elindultunk Isfahan felé. Ketten Napravillal szerencsésen megint sikerült eltévednünk. Mi később indultunk, mint a katonák és nekünk az emberek a rövid utat mutatták, mert nem tudták, hogy a többiek szekeren mennek, és hogy mi velük akarunk menni. Mikor rájöttünk a tévedésre, a köves pusztán vágtunk keresztül és hosszas botorkálás után sötétben utolértük a többieket egy rongyos, félig összedőlt karavanserai előtt, amelyik zsúfolva volt menekülő kozákokkal. A disciplina teljesen megbomlott volt és nem akartak nekünk helyet csinálni Nem is próbáltuk őket kidobni, mert sokan voltak és a szobákban már nagyon rossz levegő volt. Így egy félig összedőlt istállóban ütöttük fel a tábori ágyainkat, ahol látszólag a kóbor kutyák szoktak rendez-vous-t adni egymásnak. De azután kitakarítottuk és egészen jól berendezkedtünk. Gyenge karácsony estéje volt!”

Azt reméljük, olvasóinknak ennél azért erősebb és kevésbé kalandos karácsony estéje lesz.

***

Már csak a poszt megírása után láttam, hogy Sárközy Miklós iranista épp nemrégiben tartott előadást Béldi Gergely naplójáról, amelynek felvétele december 21-én délelőtt ugyan felkerült a Kőrösi Csoma Társaság csatornájára, a poszt megjelenéséig viszont nem volt időm megnézni. A fentieket még korábban, az előadás ismerete híján írtam és csupán Béldi kashani karácsonyozásának évfordulójára vártam a közlésével.

Ha nincs ló. Szamárkiállítás a berlini Egyiptomi Gyűjteményben

Anselm Turmeda mallorcai pap 1417-ben írta Disputa de l’ase, azaz A szamár disputája című munkáját, amelyben egy szamár és egy szerzetes folytatnak tudós vitát arról, vajon felsőbbrendű-e az ember az állatnál. A vitát a szerzetes nyeri a 19. argumentációban azzal az érvvel, hogy maga Isten is emberi, és nem állati formában kívánt megtestesülni.

A jámbor érv ellenére a munkát a spanyol inkvizíció 1583-ban, valószínűleg humorérzék híján, indexre tette. És maga Anselm atya is blöffölni látszik itt, hiszen már jó pár évvel korábban Tuniszba ment, hogy Abdallah at-Tarjuman, azaz Tolmács Abdullah néven iszlám hitre térjen, amely nem tartja megalapozottnak ezt az érvet.

De a szamár is visszavághatott volna, hogy ha Isten nem is az ő képét öltötte fel, de emberré válásának legdicsőbb képein, Krisztus születésénél és jeruzsálemi bevonulásánál mindig jelen van egy az ő fajtájából is.

A berlini Egyiptomi Gyűjtemény Einfach unentbehrlich. Der Esel in der antiken Welt (Egyszerűen nélkülözhetetlen. A szamár az antik világban) című mostani kiállításából pedig az is kiderül, hogy a szamár az ember emberré válásánál is jelen volt. Vagy legalábbis a civilizáció megalapozásánál. Egyiptomban már a Kr.e. 4. évezredben háziasították a szamarat (összehasonlításképpen: a lovat csak kétezer, a tevét háromezer évvel később), amely türelmes, kitartó és igénytelen teherhordóként a kor egyetlen szárazföldi fuvarozóeszközének számított. A magányos szamártól, amellyel a paraszt csépelni viszi a gabonát, a sok száz állatból álló szamárkaravánokig, amelyekkel a kereskedők a Sinai-félszigeten át Mezopotámiába vitték Egyiptom luxuscikkeit és elhozták az afgán hegyek ritka ásványait – mondhatni, a világkereskedelem pályája a szamarak hátán futott – számtalan formációban használták és ábrázolták.

A szamár talán legrégebbi ábrázolása a predinasztikus korból, a Kr.e. 4. évezredből

Egy ugyancsak korai ábrázolás egy Kr.e. 3200-3000 körüli sminkpalettán

Nagy betakarítási jelenetsor egy szakkarai sírból, Kr.e. 2400 k.

Nyomtató szamárnak…

Örömszamár egy tábori jeleneten, Kr.e. 1220 k.

Különös fuvar: gazellagidák egy ládában egy szamár hátán

A szamár nyugodt, türelmes és megbízható jószág. Gyakran lovasfogatok vagy lókaravánok mellett is alkalmaztak egyet-egyet, mert megnyugtató hatással volt a lovakra. Ugyanakkor nagyon autonóm, vagy ahogy gazdája mondaná, önfejű is: nógatásra sem megy bele olyan helyzetekbe, amelyeket nem lát át teljesen. Ennek köszönheti rossz sajtóját. A mindennapi részleteket is hűen ábrázoló egyiptomi képeken láthatjuk, amint bottal igyekeznek jobb belátásra téríteni, de azt is, ami sokkal célravezetőbb: hogy állát vagy fülét simogatva, vagy csikaját előtte terelve nyugtatják meg.

„A szamár nem csökönyösebb a lónál. Egyszerűen csak több időt ad neked átgondolni, mit csináltál rosszul.”

Szimbolikus használatában is ez a kettősség mutatkozik meg. Gyakran ábrázolják szamárfejjel Széth istent, Ozirisz gyilkosát, akinek otthona – a pusztaság és szavanna, amely a vadszamarak lakhelye is – egyszerre fenyegeti és védelmezi a termékeny Nílus-völgyet. A túlvilági őrök és védő szellemek között is gyakran vannak szamárfejűek. És mivel éjszaka szamár viszi a hátán a Napot vissza keletre, ezért gyakran ábrázolják a szkarabeusz formájú Nap-amulettek alsó, lapos részén is.

Széth isten balról a második egy Kr.e. 1280 körüli thébai asztronómiai mennyezeten

A sólyomként ábrázolt Hórusz, Ozirisz bosszúálló fia lecsap a szamárként ábrázolt Széthre, Kr.e. 332-313 k.

Két szamár, az elmúlt és az eljövendő nap jelképe, köztük az élet jelével, tartják a horizontot a szkarabeusszal ábrázolt Nap alatt

A Halottak könyvében az egyik próbatétel a Szamárfalóval való találkozás

Az egyiptomi sírokon a sírrablók ellen használt egyik gyakori átokformula, hogy „a szamár bassza meg a feleségét”. Olykor ezt plasztikusan is ábrázolták.

Mezopotámiában a szamarat olykor úgy is használták, mint a zsidók a bakkecskét bűnbaknak, amelyre a nép bűneit rakták és kihajtották a pusztába. A „bűnszamár” a közösséget gyötrő betegségeket és bajokat vitte ugyanígy messze. Ezt látjuk azokon a faragványokon, amelyeken Lamaštu lázdémont szamár viszi el egy csónakon, s amelyekről a budapesti Szépművészeti Múzeum mezopotámiai kiállításáról írva már bőven hoztam példákat. A mostani berlini kiállításon a Vorderasiatisches Museum Lamaštu-domborművét csak egy fotó képviseli. Elmosolyodom, mert tudom, hogy az eredeti épp Budapesten van kiállítva – igaz, ott nincs feltüntetve, honnan, mint ahogy itt sem, hogy hová lett az eredeti.

A szamár sajtója a római időkben romlik meg igazán, amikor pozitív szimbolikus tulajdonságait elfelejtve főleg ostobaságnak tekintett csökönyösségére koncentrálnak. Ezt látjuk Apuleius Aranyszamarában is, és ezt a kiállítást záró római kori egyiptomi szobrocskán, ahol egy szónokot ábrázolnak szamárfejjel, nyilvánvaló utalásképpen szellemi képességeire.

A szamárnak mint az ember egyik legrégibb, hűséges és szerény munkatársának képe az egyiptomi művészettel együtt a múlté lesz. Nagy szerencse, hogy a múlt őrzője, a múzeum szinte csupa olyan tárggyal emlékeztet erre a képre, amelyeket amúgy nem láthatunk az állandó kiállításon.