Az elfelejtett dalok földje

Lovasok álombeli tájban, férfiak bikát vezetnek a templomkapu elé, szarván égő gyertyákkal, fiatal lányok énekelnek ősi dalokat, befelé tekintő pillantással. És tornyok mindenütt, csoportosan vagy magányosan magasodó, zárt, sötét tornyok. Aaron Huey tizenhat éve jár vissza Szvanetibe, tizenhárom éve fotózza ezt a vidéket. Tíz képét a National Geographic 2014. októberi száma is közölte Brook Larmernek a Szvanetiről szóló szép esszéjében, de portfóliójában ötször annyi található.


Chanters of St. Panteleimon: Aslanuri Mravaljmier. Köszöntő

„A történelem során sok hatalmas birodalom – arabok, mongolok, perzsák, törökök – hadseregei özönlötték el Grúziát, Európa és Ázsia határvidékét. De a szvanok földjét, ezt a Kaukázus szurdokaiban megbúvó keskeny földdarabot mindaddig senki nem hódította meg, amíg az oroszok a 19. század közepétől kezdve ki nem terjesztették rá fennhatóságukat. Ebből az elszigeteltségből fakad Szvaneti identitása és történelmi értéke is. Veszély idején a lejjebb fekvő grúz területekről ide, a hegyi templomokba és tornyokba menekítették az ikonokat, ékszereket és kéziratokat, ami a korai grúz kultúra kincseskamrájává tette Szvanetit.

Hegyeik védelmében Szvaneti népének egy másik, még ősibb kultúrát is sikerült megőriznie: a sajátjukat. A szvanoknak, akiket többen egykori sumér rabszolgák leszármazottainak tekintenek, már a Kr. e. 1. században félelmetes harcos híre volt, amiről a görög geográfus, Sztrabón írásai tanúskodnak. Amikor a kereszténység a hatodik század táján ide érkezett, a szvan kultúrának már saját nyelve, saját gazdagon tagolt zenéje, s bonyolult lovagiassági, vérbosszú- és közösségi jogi kódexe volt.

Ha ennek az ősi társadalomnak az egyetlen emléke a szvan falvak fölé magasodó sok száz kőtorony volna, már az is elég lenyűgöző lenne. De ezek a jórészt a 9. és 13. század között épült erődtornyok nem egy eltűnt civilizáció jeképei, hanem egy olyan kultúra látványos jelei, amely szinte csodás módon élt túl sok évszázadot. A szvanok, akik Felső-Szvanetiben, a Kaukázus legmagasabban fekvő és legelszigeteltebb falvaiban élnek, szilárdan ragaszkodnak hagyományaikhoz, dalaikhoz, gyász- és örömünnepeikhez, és ádázul védik a család becsületét. »Szvaneti élő néprajzi múzeum«, mondja Richard Bærug norvég akadémikus és itteni vendégház-tulajdonos, aki azon igyekszik, hogy segítsen a szvan nyelv fennmaradásában: erről az íratlan nyelvről számos szakértő úgy véli, jóval öregebb a grúznál, szélesebb körben beszélt unokatestvérénél. »Sehol másutt nem találni olyan helyet, amely az európai középkor ennyi szokását és rítusát őrizné.«


Zedashe Ensemble: Raidio. Dal bikaáldozatra

„Kaldani, aki hagyományos gyapjúsapkájában végzi a ház körüli teendőket, egyszerre testesíti meg a szvan kultúra szívósságát, és a rá leselkedő veszélyeket. Ő az egyik utolsó helybéli, aki még folyékonyan beszéli a szvan nyelvet. Egyszersmind ő az egyik utolsó falusi közvetítő is, akik feladata évszázadokon át az volt, hogy elsimítsák a vitákat, a tyúklopástól a vérbosszúig. A család becsületének védelme, noha ma már valamelyest enyhébbé vált, olyan sok vérbosszúhoz vezetett a korai szvan társadalomban, hogy a kutatók szerint a kőtornyok nemcsak a hódítóktól és a lavináktól védték a családokat, hanem egymástól is.

A Szovjetunió összeomlása utáni káoszban a vérbosszú nagy erővel tért vissza. »Egy perc nyugtom sem volt«, mondja Kaldani. Amikor sikerült kialkudni a vérdíjat (többnyire 20 tehenet egy gyilkosságért), a templomba vitte a két viszálykodó családot, ahol esküt tettek az ikonokra, és megkeresztelték egymást. Ez a rítus, mondja, biztosítja, hogy a családok között »nem lesz vérbosszú tizenkét nemzedéken át«.”


Mzetamze Ensemble: Iavnana. Gyógyító dal

„A szerelem és a vérbosszú dala lágyan kezdődik, egy magányos hang követi az ősi dallam vonalát. Hamarosan más hangok is csatlakoznak hozzá a fűtetlen szobában, egy sarokra Mestia főterétől, harmóniák és ellenpontok követik egymást egyre nagyobb feszültségben, míg végül egyetlen tiszta hangban egyesülnek és oldódnak fel. Ez a világ egyik legrégebbi polifón zenéje, olyan komplex zenei forma, amelyet két vagy több egymással párhuzamos dallamvonal alkot. Évszázadokkal megelőzi a kereszténység érkezését Szvanetibe. Ezen az őszi napon a teremben ülő énekesek közül azonban egyik sem idősebb huszonötnél.

A próba után a fiúk és lányok kiözönlenek a térre, csevegnek, nevetnek, csókot hintenek egymásnak – és a mobiltelefont nyomkodják. »Mindannyian fent vagyunk a Facebookon«, mondja a tizennégy éves Mariam Arghvliani, aki ifjúsági együttesében, a Lagushedában három húros hangszeren játszik, többek között az L alakú szvan hárfán. »De ez nem jelenti azt, hogy elfeledkeznénk örökségünkről«. Tehetsége azonban valószínűleg elveszett volna a szvan zenei hagyománnyal együtt, ha Szvaneti karizmatikus kulturális motorja, Giorgi Chartolani atya tizenhárom évvel ezelőtt el nem indítja ifjúsági programját.

A templomkerben ülve Chartolani feleleveníti a Szovjetunió bukása utáni zűrzavaros időket, amelyek végső pusztulással fenyegették a kommunista elnyomás hét évtizede alatt már amúgy is meggyengült helyi kultúrát. »Az élet brutális volt akkoriban«, mondja, hosszú szakállát simogatva. A sírkövek felé biccent, amelyek némelyikére vérbosszúban megölt fiatal férfiak képét gravírozták. »A falvak ürültek ki, kultúránk eltűnőben volt,« s elmondja, hogy a százhúsz ismert szvan dalból nyolcvan tűnt el az elmúlt két nemzedék alatt. »Valamit tenni kellett.« Programja, amely hagyományos zenét és táncokat tanít sok száz Arghvlianihoz hasonló diáknak, »egy fénysugár a sötétben«.”

A Lagusheda együttes fellépése Ószandecben (Stary Sącz, Lengyelország) 2014. június 1-én

A National Geographic által készített videón Aaron Huey arról beszél, hogyan került egyetemista hátizsákos turistaként Szvanetibe, hogyan maradt ott egy családnál, amely „örökbe fogadta”, s hogyan szerette meg ezt a tájat és ezeket az embereket, hogy ilyen bensőséges képeket tudjon készíteni róluk.


„Amikor először jöttem Szvanetibe, még nem terveztem Szvanetibe jönni. Nem is voltam még fotós, csak backpacker. De ez volt az a történet, amely fotóssá tett. Egy német nyelvésszel találkoztam, ő mesélt nekem egy olyan helyről, ahol az emberek olyan nyelven beszélnek, amelyet még soha nem írtak le, s amelyet 4-5 ezer méter magas hegyek vesznek körül. Ez a nyelvész rajzolt nekem egy térképet egy szalvétára, amelyet átvezettem a naplómba, s a következő napon útnak indultam. A hegyek között, a hosszú buszúton körülbelül két óra után az egyik asszony hátrafordult, és megkérdezte: »Hová mégy?« Azt mondtam neki, hogy ahol a busz az út végére ér, ott majd letáborozok. »Nem, fiam, az Isten szerelmére, ne tedd ezt.« És magával vitt, elvitt egy esküvőre.

Ezek a történetek nem csak arról szólnak, hogy szép felvételeket készítünk. Egy egész nép történeteit igyekszünk elmondani. Úgy, hogy ha jól mondjuk el a történetet, azzal megőrizzük ezeket a dolgokat. Ez a munkánk. Hogy megőrizzük ezt a költészetet. Annyian vannak, akik sosem hallottak még Szvanetiről, Grúziának erről a vidékéről, és erről a népről, a szvanokról. Valószinű, hogy ez lesz az egyetlen írás, amelyet valaha is olvasnak róluk. És azt hiszem, erre törekszem minden projektemben.”