Kiadatlan

Ha az ember elnézi a könyvespolcon a klasszikusok tekintélyt és megbízhatóságot sugárzó Összes Műveit, el sem tudja képzelni, hogy akadhat olyan Mű, amely fennmaradt, de mégsem került bele az Összesbe. Különösen ha olyan jelentőségű költőről van szó, mint Radnóti Miklós. Pedig van ilyen. Noha a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába tavaly bekerült Radnóti-hagyaték feldolgozása még folyamatban van, a feldolgozást végző Babus Antal pillanatnyi állapotfelvételéből, amelyet holnap teszünk közzé a Radnóti-hagyatékot bemutató honlapon, kiderül, hogy a hagyaték jó néhány olyan verset, versrészletet, műfordítás-változatot, prózai írást és töredéket őriz, amely mindmáig ismeretlen a nagyközönség számára.

A honlapon felsorolt példákból csak egyet szeretnénk megemlíteni a kíváncsiság felkeltésére és a holnapi bemutató megelőlegzésére: Radnóti Miklósnak Babits Mihályról írott gúnyversét.


A vers persze nem teljesen ismeretlen, hiszen Ferencz Győző, a hagyaték kurátora tavaly már említést tett róla a költő születésének századik évfordulójára megjelent monumentális monográfiájában. Radnóti versei között azonban soha nem adták ki, és kéziratát is a honlapon tesszük először közzé.

Ferencz Győző Radnóti és Babits viszonyának külön fejezetet szentel (amely itt teljes egészében olvasható). Ebből ismerjük a vers előzményeit. 1933 februárjában jelent meg Radnóti Lábadozó szél című verseskötete. A kötetről számos kritika jelent meg, többnyire Radnóti egyetemi társainak tollából s ennek megfelelő méltató hangnemben, ám a legjelentősebb, amelyet Babits írt a Nyugat február 16-i számában, elsősorban költői nyelvének keresettségét és erőltetett népiességét hányta a szemére:

„…[Radnóti Miklós], akinek új könyve paplanomon hever, s akinek modern szabadvers-uniformisa alatt halkabb líra gyenge szíve dobog: ilyen virágénekeket dalol:

Minden alszik itt, két virág is szotyogva

egymásra hajlik…

s rotyogva nő…

Ahol a virágok is szotyognak és rotyognak, ott nem csoda, ha a napfény »hasra fekszik utakon, és nagyokat mélázva vakarja farát«. Ebben a költészetben a Kraftausdruckok pótolják az erőt, a pongyolaság a spontánságot, paraszti születés a hivatottságot s a fenegyerekség a tehetséget.”

Radnóti mélyen szívére vette a kritikát. Február 17-én ezt jegyezte be naplójába: „Megjött az új Nyugat. Babits brutálisan nekimegy új könyvemnek.”


Április 12-én pedig papírra vetette a fenti Április című verset, amelyet azonban aztán soha nem közölt. Jól tette. Hiszen ez a vers önmagában is bizonyítja, hogy Babitsnak igaza volt, amikor még kiforratlannak és modorosnak ítélte a pályakezdő Radnóti költészetét.

Április Mélán, rozsdálló róka zászlós farkára száll a csipogó madár és fene farkasokkal göndör barik ügetnek együtt, hogy lássák, ha kontyba űl asszonyom fején a kemény aranysörény.

És csudálják róla verseim, melyek gurulnak ott az ég tetején; madár eltátja csőrét úgy csudálja s csudálja róka, farkasok. Barik is olykép: hogy Szájukból kibillen fogsoruk!

Ajánlás: Ó, emberek! Babitsnak torkát Fojtsa füstként e boldog ének és pöttyentsen fejére fán rejtező madár.

Ez a düh a következő években is tüzelte Radnótit a művészetét szerinte el nem ismerő Babits ellen. Ferencz Győző számos erre utaló idézetet hoz kiadatlan naplóiból és levelezéséből (értékelésükhöz lásd Vári György kritikáját is). Csak 1936-tól kezdve békült meg vele, amikor Babits végre a Nyugat asztalához engedte őt, majd az egyik legnagyobb irodalmi kitüntetésnek számító Baumgarten-díjat is oldaítélte neki. 1941. augusztus 5-én pedig mélyen megrendítette őt Babits halálhíre:

„Tegnap éjjel meghalt Babits. A Nyugat új számáért megyek fel a szerkesztőségbe s ifjabb [Gellért] Oszkár mondja. Sokáig álltam ott. Hisz tudtam, tudtam, de annyiszor volt már »nagyon rosszul«. (…) Nagyon magánosnak érzem magam. Nem voltam »bizalmas barátja«, de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él… ki védi most már azt, (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!) azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobbkezünkön? Egyetértve vele s ellentmondva Neki, ő volt mindig a mérték és a példa. (…) tanár volt, a Nagy Tanár is ő volt, a versek »nagy tanárja«.” (Ikrek hava)

Babits halálára írta Csak csont és bőr és fájdalom című versét is. Ennek kéziratát – amelyben szintén olvasható egy soha nem publikált versszak – ugyancsak első ízben tesszük közzé a Radnóti-hagyaték honlapján. Az 1933-as és 1941-es két vers nemcsak azt mutatja, mekkora utat járt be Radnóti Babits elutasításától mesterként való elfogadásáig. Hanem azt is, hogy költészete mennyit fejlődött e nyolc év alatt. Amiben vitathatatlanul nagy szerepe volt Babits 1933-as kritikájának.

Csak csont és bőr és fájdalom Babits Mihály halálára 1. Látjátok, annyi szenvedés után most pihen e hűvös, barna test. Csak csont és bőr és fájdalom. S akár a megtépett, kidőlt fatörzs évgyűrűit mutatja, bevallja ő is gyötrött éveit. Csak csont és bőr e test. De most a nemzeté is csak csont és bőr és fájdalom. Íme, Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba! Ó, requiem aeternam dona ei… Domine! 2. Szavak jöjjetek köré, ti fájdalom tajtékai! ti mind, a gyásztól tompa értelem homályán bukdosó szavak, maradjatok velem: gyászold omló göröngy, sírj rá a sírra most! jöjj, könnyű testű fátyol ó, takard be, s akit már régen elhagyott a hang, - gyászold meg őt, te konduló harang, lebegő lélek és gömbölyű gyöngy, s gyászolj megint te csilla szó, te csillag, te lassú pillantású szó, hold, s ti többiek! ti mind!

3. Tudtuk már rég, minden hiába, rák marcangol és szemedben ott ragyog egy messzi és örök dolgokból font világ, s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok. Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly árván maradtunk most a Művel itt. Nagysága példa. És magasság. És szédület. Szívet dobogtató. 4. Ki nézi most tollat fogó kezünket, ha betegen, fáradtan is, de mégis... ki lesz az élő Mérték most nekünk? Hogy összetörte már a fájdalom, nézd, ezt a költeményt is. Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő költőnek is, ki félve lép még most már a Mű a mérték. S nem érti árvaságunk, ha bólintunk: halott már... nem ismert téged, ágyadnál nem ült, s nem ült az asztalodnál. Nem tudja majd, mi fáj... s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, – mint egymástól mi, – évek óta már, mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála? Ki tudja mondd, hogy van Babits Mihály?” 5. Halott keze nem fogja már a tollat, béhunyt szeme nem lát több éjszakát. Örök világosság, kibomló égi láng röppen felé a földi füstön át.