Elefánt

Elefánt
Ha már a bocsok megkapták Ajvaztól a maguk novelláját, betoldom ide legalább utólag azt is, amelyet az elefántról és gondozójáról írt, és amely éppolyan szomorú, mint a japán képregény. Van még tőle raktáron kagylós, kengurus, varánuszos, leopárdos, bogaras, sárkányos, pókos, csikóhalas történet is, de ezekről nem tervezek bejegyzést. Sajnos a rinocéroszról semmit sem írt.

Ormány

Van egy kis elefántom. A Királyi kertben szegődött mellém, s azóta velem van. Nem egész egy méter magas. Kezdetben aggódtam, mit kezdek majd vele, ha felnő, de úgy tűnik, nem nő nagyobbra. Ragaszkodó és játékos, de csak akkor, ha egyedül vagyunk, társaságban nem érzi jól magát, emberek és állatok között meg van illetődve, szorong és topogva áll egyik lábáról a másikra, ormányával pedig szaggatott, neurotikus mozdulatokat tesz. Túlérzékeny, és mindentől mérhetetlenül szenved; szabályos mestere a szenvedésnek – nem a szenvelgő és hipochonder szenvedésnek, nem nagyítja fel a kicsinységeket, de úgy tekint rájuk, mint a szerencsétlenség nagy óceánjának cseppjeire, melynek mélységei minden őt ért csapásban megnyilatkoznak.

Ha együtt ballagunk az utcán, az emberek gyakran nevetnek rajtunk és utánam kiáltanak, mondván, hogy egy ormányos kutya van az oldalamon. Nevetségesnek tartják, szegények, hogy valaki ormányos állatot tart, még ha kedves és bájos is, s mindezt csak azért, mert a szokás az, hogy az embernek kutyája van, nem pedig elefántja. Hogyha az volna a szokás, hogy az emberek elefántot tartanak, megszakadhatnának a nevetéstől, amikor egy farkaskutyát vinnék sétálni, s odakiáltanák neki, hogy hol vesztette el az ormányát. Az emberek gyakran bámulatosak és hihetetlen áldozatokra képesek, mégsem tudnak megértést tanúsítani az ormánnyal szemben. Miközben az ormány egy kitűnő és praktikus dolog. Szomorú vagyok mindettől, az elefánt pedig eltörölhetetlen vétekként éli meg ormányos létét.

Szívesen jár velem kirándulni, én megyek elöl térképpel a kezemben valamilyen erdei vagy mezei ösvényen, az elefánt meg ott dobog a hátam mögött, s mindkettőnkön ott a hátizsák. Útban a Karlštejn felé megálltunk egy vendéglőben. Mindkettőnknek pacallevest rendeltem. Elefántom leült a székre, és a maga megszokott módján hozzáfogott az evéshez, először a tányérból szippantott fel ormányába egy kevés levest, majd ezt az adagot a szájába spriccelte. A szürcsölést nem lehetett sehogyan sem palástolni, s a vendégek – helyi nyaralótulajdonosok voltak, tornaszerelésükből kidomborodó, rengő pocakkal – kinevették, megpróbálván még utánozni is az elefánt szürcsölését. Ő abbahagyta az evést, jóllehet nagyon éhes volt, és lógó ormányával szerencsétlenül gubbasztott a levese fölött. Újra megpillantottam a tekintetében az eltörölhetetlen vétek érzését és a bocsánatért való esdeklést. Azt ajánlottam neki, hogy ne figyeljen oda senkire, és egyék. Nem tehet róla, hogy hangosan eszik; ha a többi vendégnek is ormánya volna, ők sem volnának képesek hangos szürcsölés nélkül enni. Az elefánt azonban csak halkan, kedvetlenül üldögélt és szenvedett. Mit tehettem volna? Szolidaritásból én is abba akartam hagyni az evést, de tudatosítottam, hogy ha látná, miatta maradtam éhen, még rosszabbul érezné magát. Megettem hát a levesemet, és elmentünk, halkan sétáltunk, de már nem futkosott körülöttem olyan vidáman, s nem is böködött meg olykor tréfából, mint tette azelőtt. Amikor felbukkant a Karlštejn, amit annyira szeretett volna látni, észrevettem, hogy csak a kedvemért tetteti az örömöt. Szemében könnyek ültek.

Abban a pillanatban arra vágytam, hogy nekem is ormányom nőjön. Rápillantva a kis elefánt szerencsétlenségére, mérhetetlen igazságtalanságnak tűnt, hogy én ormány nélkül nyugodtan járok-kelek a világban. Érzékeltem azt is, hogy az ormány olyan távolságot teremt közöttünk, amelyet nem lehet áthidalni; mivel azonban az elefánt tényleg szeretett engem, olyan valamit éreztem közben, amit egy közmondás formájában fogalmaztam meg: „Az ormányos nem hisz annak, akinek nincs ormánya.” Kérésem azonban nem talált meghallgatásra.


7 megjegyzés:

Névtelen írta...

http://pixdaus.com/single.php?id=118148&f=rs

marguerite írta...

nagyon szép kis novella!!
de a fotó, az lehet igazi?!? ennyire kicsike elefánt nem lehet, vagy mégis? elefántjáték

Studiolum írta...

Ugye?!

Kár, hogy nem fordítanak többet Ajvaztól. Majd fogok, ha lesz időm.

A fotó természetesen igazi!!! Van viszont egy hamisított változata, ahol egy monoklis szemű kutyát fotosoppoltak be Dickie mellé az elefánt helyére, itt. Ostobaság. Hát mennyivel nagyobb már a feje a valóságosnál!

Studiolum írta...

Nagyon köszönöm a pótelefántokat, meg is próbálom őket utólag begyömöszölni a bejegyzésbe!

marguerite írta...

:)))

marguerite írta...

szóval én relatíve ritkán látok elefántot, sekicsit senagyot, de ismerek valakit, akit egy kezdetben barátságosnak tűnő kiselefánt, kis híján összenyomott, palánknakszorítós technikával. lassan, elszántan.
valami félreértés lehetett, szerencsére nem lett rossz vége az afférnak, de nagyon tanulságos volt.

Studiolum írta...

recepció

Juan Carlos Izaguirre