Először az orosz

Ahogy Wang Wei felfedezte az orosz nyelvterület nyugati végvidékeit Katalóniában, úgy fedeztük fel mi is ugyanannak keleti végvidékeit Perzsiában.

Perzsiában az angollal úgy-ahogy el lehet boldogulni. A perzsával a nehezebb ügyeket is el lehet intézni. De szíveket igazán megnyitni az orosszal lehet.

Teherántól Iszfahánon át Sirázig a legváratlanabb helyeken tették fel a kérdést: Pa-russzki gavaritye? S minden alkalommal úgy, mint a gyerek, aki valami titkos kincset tár a másik elé, valami ritka és értékes bélyeget, sóvárogva figyelve, hogy a másik értékeli-e azt. Az igenlő választ sugárzó mosollyal fogadták, amit hosszú, meleg orosz nyelvű beszélgetés követett. Akik kérdezték, örmények voltak és azeriek, akik éppolyan nagy számban élnek Iránban, mint az egykori Szovjetunióhoz tartozó Örményországban és Azerbajdzsánban. A nekünk előadott élettörténetekből úgy tűnt, mindig is több-kevesebb szabadsággal mozogtak a két birodalom között, s a másik oldalról hozott orosz nyelv egyfajta felülemelkedést jelentett saját kisebbségi nyelvük státuszán, másságuk hangsúlyozását, büszkén vállalt kapcsolatot a határokon túli tágas világgal.

Nem oroszokkal oroszul beszélni különleges élmény. Ha angolul, németül, olaszul, spanyolul, vagy bármilyen más nyelven beszélek, mindig világos marad, hogy ez nem az én nyelvem. Semleges közvetítő nyelv, amely a másiknak talán jólesik, talán én is meggyőzően használom, de mégis kívül maradok rajta. Az orosz azonban közösséget teremt, gyerekkori emlékeket elevenít fel, az egész egykori birodalomban ismert filmek, könyvek és viccek élményét, egy valaha volt közös világ tapasztalatát. Olyan közel hozza egymáshoz a magyart és az örményt Iránban, amilyen közel sem angol, sem perzsa nyelven nem kerülnénk egymáshoz. És nem csak Iránban. Ugyanez az élményem volt akkor is, amikor bolgár tanárnővel beszélgettem Mallorcán, lengyel biciklistával San Marinóban, grúz gyémántkereskedővel a brüsszeli repülőn, üzbég kocsmárossal Bécsben.

Teheránban a Hafez utcai piac kifőzdéjében kérdezte meg a szomszéd asztalnál ülő, talpig fekete csadorba öltözött nő, hogy beszélünk-e oroszul, s a gyermekkorában tanult szavakat keresgélve mesélte, hogy szülei mindketten a túloldali Azerbajdzsánból származó azeriek voltak, akik még otthon is gyakran beszéltek oroszul egymással. Túláradó örömében olyan ételt hozatott ki nekünk, amely nincs is az étlapon, csak a helyiek eszik: tah diget, a fazék aljához tapadt aranybarna rizs-kérget.

Sirázban az addig flegmán válaszolgató azeri tejbüfést változtatta egy csapásra emberré, hogy oroszra fordítottuk a szót. Kiderült, cukrászként dolgozott az iráni, majd a túlsó Azerbajdzsánban. Az azeriek nagyszerűen értenek az édességekhez, fővárosuk, Tabriz tele van már-már bécsi színvonalú cukrászdákkal, s Irán-szerte a legtöbb cukrászda az ő kezükben van.

Iszfahánban az örmény Vank székesegyházban szólt rám a gondnok, hogy tilos fotózni. Amikor aztán ismeretlen nyelvű beszélgetésünkre fülelve megkérdezte, beszélünk-e oroszul, s kiderült, magyarok vagyunk, mindjárt előkerült néhány magyar ismerős („István az Ikarusztól”), s ez után már a fotózás sem volt probléma.

Teheránban a Sarkis székesegyház portásfülkéjében vasárnap délelőtt négy örmény férfi kaszinózott. Perzsául kérdezősködtünk tőlük, hol találunk katolikus misét. Amikor kiderült, honnan vagyunk, a legidősebb oroszra fordította a szót, úgy magyarázta el, hol van a katolikus templom (amelyről később kiderült, hogy rosszul tudta, és a görög követség ortodox kápolnája volt). A másik három nagy tisztelettel figyelte. Egészen a templom kapujáig kísért, s ott halkan megkérdezte, mikor voltam utoljára Moszkvában. Vagy tíz éve, mondtam. És milyen Moszkva? Nagyon sokat fejlődött, sokat szépült, mondtam. Szlava Bogu, mondta, de nem tudta folytatni, elcsuklott a hangja.

A legkülönösebb perzsiai orosz nyelvű találkozásunk azonban olyan szép, kerek történet, hogy muszáj lesz a következő napokban egy önálló bejegyzést szentelnem neki.


Gyerekkoromban Magyarországon az ellenállás egy fajtájának számított nem tanulni a megszállók nyelvét. Az orosz nyelv nyolc-tíz éves kortól az egyetem végéig kötelező tárgy volt, de a legtöbben a tizenkét-tizenöt évnyi stúdium végén sem tudtak sokkal többet mondani, mint hogy „Aljosa igyot v kino”. Anyám, amikor testvéreimet leültette tanulni, mindjárt kiadta a közmondássá vált jelszót: „Először az orosz!”, minthogy azt bliccelték volna el a legkönnyebben.

Nekem az orosszal másfajta morális problémáim voltak. Én már hétévesen is szerettem az orosz nyelvet, a különös betűket, a Gorkij könyvesboltban kapható olcsó mesefüzetek romantikus illusztrációit, Fülesmackó, Cseburaska és Gena krokodil világát, de leginkább azt a különös alkímiát, hogy idegen szavakat és ragokat összerakva ugyanazt el tudom mondani, mint magyarul, de mégis másképp, ami azóta is minden nyelven újra és újra lenyűgöz. De szabad-e jó lelkiismerettel tanulnom a megszállók nyelvét?

Kétségeimmel apámhoz fordultam, aki azt mondta: az orosz nemcsak a szovjet hadsereg nyelve, hanem Tolsztojé is és Dosztojevszkijé. Jóváhagyásával nagy örömmel vetettem bele magam az orosz tanulásába. Ennek köszönhetem, hogy azóta felfedeztem: az orosz nemcsak ezeknek a nagy íróknak a nyelve, hanem az egyszerű embereké is, mégpedig nemcsak az oroszoké, hanem különös módon Bulgáriától Pekingig és Lengyelországtól Iránig sokféle népé, amelyeket ez a közvetítő nyelv szervez egy közösséggé. És ilyen módon az enyém is.